Ahogy lassan és alattomosan kúsznak előre a napok az év utolsó hónapjában, úgy találunk magunk körül egyre több édességet. Miközben természetesen tehetetlenül és passzívan nézzük ezt a folyamatot, tényszerűen december 6-án, kérdés nélkül megérkezik a Mikulás. Hiába állunk ellen a felszólító posztoknak és tréfás megjegyzéseknek és csakazértsem tesszük ki a csizmánkat az ablakba, hogy ne kelljen januárban kétszer annyit küzdeni a felkúszott kilók lekúsztatásáért, akkor sem lehet úgy végigmenni az utcán ezidőtájt, hogy ne nyomjon valaki egy szaloncukrot a kezünkbe. Ha véletlenül túl népszerűek vagyunk (előfordul az ilyen), akkor persze egy egész Mikulás-csomag is beüthet. A szaloncukor hegyekkel, tábla csokikkal és egyéb édességekkel pedig együtt jár (hangsúlyozom akaratlanul) azok folyamatosan történő majszolása, ebéd után/előtt/helyett... felváltva, szépen, logikusan.

Az év végi édességláz a hónap közepe felé már egészen agresszív formát ölt: szívfájdítóan gyönyörű csomagolásban képes megjelenni és lecsapni az emberre a legváltozatosabb kinézetben, minél kevésbé számítunk rá, annál hatásosabb a győzelme.

Bennem ebben az évben tudatosult egészen pontosan a panettone (olasz kuglóf, lásd a képen) fogalma, amivel persze sok éven keresztül találkoztam némileg leegyszerűsített formában: 2-3 ezer forintért ott sorakozott a szupermarketek polcain és a sok doboz szaloncukor mellé a család egyik lelkesebb és nyitottabb tagja felismerte a szaloncukron kívül még máskor nem látható édességet és gyorsan berakta a kosárba.

A panettone, azon túl, hogy rendelkezik egy olyan rejtélyes tulajdonsággal, hogy kétszer olyan gyorsan fogy, mint minden más, ugyanolyan finomnak tűnő édesség, továbbá nem tud belőle elég nagy lenni, hogy ne fogyjon el pontosan annyi idő alatt, mintha tízszer akkora lenne. A képzavart tovább folytatva egy Igazi Panettone olyan elképesztően gyönyörű csomagolásban és kivitelben tud az ember kezébe kerülni, hogy olyan érzése támad, mint amikor egy különleges étteremben kihozzák a virágszirmon tálalt kókuszzselésárgarépahabot, szinte elsírja magát vagy nevetőgörcsöt kap. És nem folytatom tovább az esetleges szélsőséges reakciók tárházával.

Nem elhanyagolható a panettonék, hangsúlyozom az igazi, olasz változat ízvilága és a fogalom mögött lévő varázslat, tündérmese, hagyomány, legenda, akárhogy is hívjuk. Tulajdonképpen egészen egyszerű tud lenni: sima kuglóf mazsolával. Innentől kezdve azonban a kiegészítések széles választéka kínálkozik, amelyet az adott olasz régió éppen nem szégyellt belesütni: mandula, pisztácia, kandírozott gyümölcsök, narancshéj miegymás. Adhatnak hozzá kávékrémet, mandulakrémet, csokoládét, körtét, bármit, biztosan adódnak jó bizarr megoldások is.

Eredetét tekintve Milánóból származik, ahol karácsony környékén készítik. Nagy mennyiségben a XX. század elején kezdték el sütni, de ebbe is betört a Nestlé birodalom és nyilván a megfelelő alapanyag használat optimalizálással futószalagon elkezdte gyártani és ismertté tenni a terméket. A szó alapvetően, mint luxustermékre utal: "Pane di Tono" (luxus kenyér). Konkrét recepteket már a XVI-XVII. századból ismernek.

Igyekszem elhatárolódni a Nestlé és más tömeggyártással készülő termékektől, ezért aztán egy váratlan pillanatban magával ragadott és kiütéssel győzött két olasz cég Magyarországon is kapható panettonéja. Egyikük a Fiasconaro, ahol a döbbenetes kinézetű Oro Nero-t gyártják, magam sem értem azt a fajta mély érzelmet, amit már a látványa is kivált belőlem. A másik hasonló érzést viszont a Muzzi Grand Hotel okozza, itt gyakorlatilag teljesen mindegy mit tartalmaz a táska, azt hiszem egy sima klasszikus kuglófot, egyszerűen kiragad a közeledő mínusz fokok ordító, jeges valóságából, a 172 km/órás szélből és elrepít egy olyan hangulatba, amihez például méltó közeget szolgáltat az előbb utóbb majd úgyis és szintén kikerülhetetlenül megérkező karácsony.