Ausztrálok…
Annyifélék lehetnek, szóval elképzelésem sincs, hogy milyen társaság érkezik hozzám ma este 7-kor egy újabb Eatwith vacsorára.
Egy kicsit nehezített a pálya, mert december 26., azaz karácsony van, az üzletek két napja zárva tartanak.

A didaktikus tudatalattim úgy döntött, itt az ideje, hogy megtanuljam a nokedli készítést, mert a paprikás csirkéhez rendszerint kínált csavart csőtésztát ezúttal elfelejtem megvenni. Pedig milyen jól kisilabizáltuk a sparos meglepően jófej eladóval, vagy árupakolóval, ezek már ugye eléggé egybemosódott tevékenységek, szóval ő mondta, hogy ez remekül passzol, ennél jobbat el sem tud képzelni, hagyjam a francba a nokedlit – na jó ezt már nem mondta, de gondolhatta simán.

Szóval nincs tészta.
A csirkéket mondjuk előre megvettem, az egyik adagnak a lejárati ideje egy kicsit kockázatos, nem baj, ha egyszer nemzetközi vendég mérgezési botrány lesz, akkor én legyek az, akiről szól. Nem, nem (csak vicc volt!), szó sem lehet ilyesmiről, a csirkéket időben sóoldatba áztatom, ezzel megállítva mindenféle szörnyű folyamatot, viszont annál nemesebb ízvilágot csempészve az amúgy nem túl bonyolult témába.

Mert ugye az alaplevet bevezetvén szintet léptem, de rájöttem, hogy a paprikás csirke az paprikás csirke marad mindörökké, túlzottan nem lehet fokozni az ízvilágot, ráadásul amióta követem a Bűvös Szakács sorozatot, az a gyanúm, hogy pirospaprika por használata valójában szörnyű bűn, leginkább a vegetához vagy a margarinhoz fogható, de mindenképpen csak nagyon indokolt esetben szabad használni.

Még mindig nincs tészta, tehát nokedlit kell készíteni.

Varga Gábor nokedli receptjére lelek, ami óriási hiba, egyrészt a recept pontos követése során készített massza nem megfelelő állagú, továbbá a recept egy váratlan pillanatában jön a „nokedli szaggató” használata, de tényleg, akkor már miért nem annyi csak a recept, hogy: „szaggassuk ki a nokedlit ízlés szerint".

Úgyhogy ezt soha többé, megpróbálom kijavítani a dolgot (még nagyobb hiba). Végül tetőtől talpig nokedli tésztásan, mindent összekenve, vágódeszkát, reszelőket, edényeket és szűrőket bevonva néhány szörnyszülöttet megalkotok, de egyébként ízre és állagra is jók, a formát majd legközelebb (azaz soha) tökéletesítjük.

Elkészítem a kőrözöttet is, ezügyben is van egy gyanúm, hogy idővel váltani kell, mert hiába mutatkoznak rendkívül nyitottnak a hozzám betérő kaliforniai, New York-i, bostoni, Melbourne-i külföldiek, azért a kőrözött háromnegyede megmarad, én pedig annyira azért nem szeretem, hogy ezt egyem egy hétig.

De ha egyszer ez autentikus, ezt esszük mi, nem? Hát. 

A hozzá kínált sárga, nekünk szintén autentikus paprikát is óvatosan adagolom, mert rendkívül gyanakodva néznek rá mindig, nekem szórakoztató ugyan, de nem akarom kínozni azért őket (csak kicsit).

A savanyú uborkát változó mértékben eszik meg, van akinek nagyon tetszik az illata, de az íze nem, mások meg imádják.

Kicsit csapongok, de tartom a fonalat, visszatérve a paprikás csirke témához, elkészítem, ahogy a nagy könyvben (az enyémben) meg van írva, ennél jobban szerintem tényleg nem lehet. Jó, Heston Blumenthalnak biztos lenne egy-két szava hozzá, leginkább, hogy hagyd már ezt a fuckin' paprikás csirkét és csinálj valami mást, amire 48 órán keresztül lehet készülni és kell hozzá 2 millió forint értékű felszerelés, valamint némi érzék, amelynek én egyértelműen híján vagyok.

Este 7, ilyenkor jön a bizonytalanság pillanata, hogy elfelejtették-e az egész vacsorát (volt már ilyen), csekkolom az emaileket, hogy lemondták-e menet közben (ilyen is volt), én pedig itt állok megterítve.  

Csengetnek, négyen érkeznek, visszafogott ötven körüli társaság, hoznak egy üveg Bock cabernet franc-t, jellemzően, ha bor, akkor Gere, Bock esetleg Juhász a választásuk, egyébként egyik sem rossz ilyen eseményre, de nálam azért rendszerint megismerik a valódi borokat is.

A szokásos kilátás-megtekintő kört kísérő "wow" sóhajtások bezsebelése után leülünk, töltök, kínálok, eszünk-iszunk, beszélgetünk, talán kicsit túl szerények a felpörgött amerikai csapatok után, de jófejek, és én pedig igenis értem az ausztrál beszédet, lelkileg eleve felkészültem rá, szóval reagálok, valamint folyékonyan fárasztom őket a sztorikkal, tetszik nekik minden, az egyikük különösen kedves, megdicsér rendszeresen, hogy milyen "lovely" az étel.

A csirke tálalásnál felfedezem, hogy a temérdek suttyó piros paprika kicsit sötétebbre váltott a kelleténél, megint egy rontási pont, így negyvenedszer elkészítve, nem kis teljesítmény, de tudom, hol volt a hiba, az alaplevem jó töményen került beolvasztásra és túl sűrű lett a csirkét körülvevő szaft.

Óvatosan a paprikával!

El kell gondolkodnom, hogy legközelebb inkább valami fúziós japán-magyar csirkét vagy hortobágyi palacsintát csinálok a magyar Heston Blumenthal (Molnár B. Tamás) módra.