Mi magyarok hajlamosak vagyunk a távol-keleti vagy más egzotikus ételekhez, mint oly sok mindenhez, ami idegen, végletesen viszonyulni. Van, aki meg nem kóstolná, anélkül utálja, hogy egy falatot is evett volna ezekből, a rántott húsban és a vasárnapi húslevesben hisz, kísérletező kedve addig terjed, hogy néha eszik egy olasz tésztát vagy pizzát, természetesen semmilyen tengeri herkentyű nem jöhet szóba, azok büdösek és nyálkásak.

A másik véglet azonban az "imádomazázsiaikonyhát" megingathatatlan lelkesedés Huszár Krisztián ázsiai konyháján edződve, amely ugye világviszonylatban is a legmagasabb színvonalúnak és átlagosnak semmiképpen sem mondható, szóval anélkül, hogy igazán autentikus helyen evett volna, hangsúlyozom valami egyszerű és átlagos alapanyagból elkészítve, és legalább egy ételmérgezéses kísérletezésen túljutva.

A negatív változat esetén ez leginkább valami belénk kódolt undor, gyanakvás, részben gyerekkorunkból, a büdös karácsonyi ponty esetét és az első kagylókonzerv látványát mindenki ismeri, másrészt ki tudja honnan is jön, mondatnám azt is, hogy gének, vércsoport, dédapáink földrajzi közege, a majmoktól való távolságunk függvénye, de igazság szerint még ezt sem tudjuk, honnan jön ez az egész ízlés/étvágy/ételekhez való viszonyulás kérdése, legalábbis én nem tudom pontosan. 

Még mielőtt tovább folytatnám a bölcsességek sorát, előrebocsátom, amit leírok az nem kritika vagy állásfoglalás, még csak nem is vélemény, egyszerűen csak benyomás-sorozatok, amelyek most értek, frissen, egy nappal ezelőtt hazatérve Kínából, ez öt nap Peking, három nap Shanghai tartózkodást jelent, szóval végtelenül felületesnek mondható, mondjuk a semminél mindenképpen több.

Első nap, ahogy azt kell, mindenféle tudatosság és körültekintés nélkül, foursquare/tripadvisor vagy más platform tippjeitől mentesen betértünk az első helyre, ami útba esett, és ami a legközelebb volt a szállodához, ugyanis az élet úgy hozta, hogy külön-külön kalandokat követően a társaság magyar képviselői lesérültek és a gyaloglás különböző szintű nehézségekbe ütközött.

Sok étterem volt egyébként a közelünkben, sőt, amikor kimentünk az amúgy kifejezetten nem egyszerű pénzváltási procedúrát lebonyolítani, láttuk is az ígéretesen sorban álló street food placcokat (ezt azért megmutatnám itthon ismét, újabb fogalomtisztázási kísérletként, hogy ugyebár EZT értjük street food alatt, nem a fedett udvarokban, plázákban, fix helyeken profin kialakított divatkonyhákat), szóval a leveses, dumplingos, tésztás helyszínek közelében elégedetten szürcsölő, hörpintgető kínaiakat nézve már hangolódtunk is a ránk váró élményekre.

Ha rajtam múlik, akkor bizony a legsúlyosabb kinézetű street foodos bácsi leveséből eszünk,

de ezt a társaság haladó pályának minősítette és eggyel biztonságosabbnak tűnő helyre ültünk be végül, ahol egyszerűen csak rámutattunk a szomszéd asztalnál látható, ehetőnek tűnő rizs + valami szószban álló hús, gomba satöbbi egyvelegre. Nem sokkal később már hozták is, rendkívül figyelmesen kanalat is adva mellé, amit persze visszaadtunk és becseréltük pálcikára. Egyébként szerintem simán kanállal esznek ők is sokszor, szóval nem biztos, hogy azért kaptuk, mert turisták vagyunk.

Pekingnek ez a kerülete egyébként nagyjából mentes a turizmus fertőjétől, ez nemcsak a korábban említett pénzváltási nehézségekből látható (ez azt jelenti, hogy körülbelül kizavarnak a bankokból, hogy inkább máshol válts pénzt, azt mondják nincs nekik annyi, vagy, hogy nincs is dollárellenőrző készülékük, lemásolják az útleveled, gyanakodva méregetnek, hosszan tanakodnak, vinned kell helyi embert magaddal és hasonlók), szóval errefelé igencsak csodálkozva tudnak nézni az emberek, hogy miféle űrlények vagyunk mi, egyébként inkább szeretettel vegyes érdeklődésnek éreztem ezt (naivan), néha azért ki is nevettek, hogy nem értünk a nyelvükön, sőt ilyen furcsa hangokat adunk ki, amelyet meg ők nem értenek.

Az étel, amit kihoznak pont olyan, amilyet itthon bármelyik kínai büfében kapok, nem rossz egyáltalán, de olyan mértékben otthonos, semmilyen érdekességet nem mutat, hogy ez tény önmagában okozza csak a meglepetést. 

A következő napon a mellette lévő dumplingos (gőzölt tésztabatyu) helyre térünk be, ezúttal nincs velünk a helyi, kínai barátunk, ezért marad a mutogatás, egyszerűen semmit, egyetlen egy szót sem tudnak angolul vagy más nyelven, továbbá a mutogatás, testbeszéd sem jár semmilyen eredménnyel, legfeljebb nevetés a vége, jó esetben mindkét oldalról. Ha a fejem tetejére állnék, akkor se tudnám elmagyarázni, hogy nem kérek fél kiló cukrot a mangós meleg limonádéba, ami amúgy isteni finom volt és nem én kértem, csak próbáltam segíteni, továbbá azt sem tudjuk meg, hogy mi-mindent rejtenek a dumplingok. Szerencsére képeken is látható minden, persze nem a töltelék csak maga a dumpling, úgyhogy kiválasztjuk a leginkább szimpatikusnak tűnő, tésztán átlátszó tölteléket és leülünk. Első nap a dumpling nem okoz gondot, másnap azonban két számomra teljesen ismeretlen eredetű zöldségből álló salátát választok, amelyekkel nagyon rosszul járok (nem azok vannak a következő képen, az azokról készült képeket pszichés okokból kitöröltem).

Később rájövök, hogy az egyik lótuszgyökér saláta volt, ami egyáltalán nem ízlett eleve, értem persze a lényegét és, hogy ez amúgy biztos finom, de túl édes és szokatlanul masszív, a másik salátám viszont azonosíthatatlan dolgok megpirítva, jó olajos és csípős, szóval nem igazán érzem, hogy mit tartalmaz valójában. Gyanakvásom és nyavalygásom, estére rosszullétben teljesedik ki, amelyet jelentős részben valószínűleg inkább magamnak okoztam pszichésen, és bár igyekszem nyitott maradni és ezekben az esetekben is leginkább saját tudatlanságomat okolni, mindenesetre egy ajtó bezárul és nem nyílik ki egyelőre másik helyette. 

A reggelinél másnap mindez már meg is mutatkozik, szállodánkban ugyanis maradhatunk komfortzónán belül is, ha akarunk (rántotta, omlett, gyümölcsök, müzli, bátrabbaknak virsli, kolbászok, felvágottak stb.). Van rendes kínai étel is, hínárok, kisrákok, tojásvariációk, dumpling, édesburgonya, yam gyökér, mindenféle földi jó, és én ezeket simán ki is próbálnám váltakozó összeállításban, most azonban nem visz rá a lélek, maradok a beszűkült tudatállapotnál, görcsösen kapaszkodva a sárkánygyümölcs, és a megszokottnál eggyel furább lychee-vel feldobott gyümölcssaláta szettembe minden egyes reggel egy kis natúr joghurttal leöntve, és persze utána egy tojásos reggelivel megtoldva. 

A következő napokban kerülöm a dumplingost, egy másik új helyre megyünk, ahol fantasztikus avokádó salátát eszem, sült halakat is kérek mellé azonban, amelynek felénél rájövök, hogy a halban valami keserű íz van igen nagy mennyiségben a mélyén, valami májszerű vastag cuccban elvegyülve, ezért a felénél jóllakottságot mímelve eltolom magamtól és finnyásan üldögélek tovább, magamat mélyen megvetve, kigúnyolva, de egyelőre továbbra is ép bőrrel és gyomorral.

Este egy másik étteremben sikerül azonban nagyon finomakat enni helyi barátainkkal, a pekingi kacsa teljesen átlagos ugyan, de finom, valamint egy hatalmas fémtálban, indokolatlanul nagy mennyiségű csípős rák-mogyoró-csirke és miegymás egyveleg érkezik, amelyből gyakorlatilag korlátlan mennyiséget tudnék enni, de tartom magam, este már nem szabad, mindenesetre ez nagyon jó élmény marad.

A továbbiakban mindenféle körülöttem szippantott, szürcsölt mosogatólészerű levesekkel találkozom, egyikből sem tudok enni egy falatot sem, hiába a metélőhagyma, koriander, szója, ecet, csípős és társai, amellyel mindenféle szürke löttyöt fel lehet dobni és elvinni a gulyásleves irányába, nem megy és kész, végül arra jutok, hogy általánosságban megundorodtam kábé mindentől, az átlag kínai konyha nem az én világom,  úgy tűnik, hogy én távolabb helyezkedem el génügyileg a gyanús löttyöket kedvelő népek világától.

A koronát, vagy az i-re a pontot, nevezzük bárhogy kínai barátom hínáros tojáslevese teszi fel,

amelyet érdeklődve figyelek, és ételtől soha nem éreztem magam még ennyire távol, amikor is tudod, hogy teljes képtelenség, hogy te ebből egyél, akárki mondja, hogy de hiszen ez finom, és bár értjük, hogy a magyarok sokkal előbb gyűjtenek össze több millió forintot a haiti földrengés károsultjainak vagy a kétfarkú kutyapártnak, mint, hogy a Borsodban szintén kvázi éhező, közeli nyomort oldják meg, vagy létező párt céljaira dedikálják pénzüket a Monty Python egész estek helyett (amelyre egyébként szintén nagy szükség van), de azért lássuk be, ami sok az sok. 

Az átlagos kínai konyha márpedig szerintem szar, nemcsak azért, mert fertelmes alapanyagokból van, hanem azért is, mert leginkább arra irányul, hogy a hamis, szürke leveket, filléres gőzgombócokat mindenféle darálékkal töltve, felturbózott kiegészítő, vidéki kínai gyárakban kátrányból és rákpáncélból készült ízkápráztató szószokkal eladják.