Díjak

Csatlakozz ♥

Utolsó kommentek

  • pizzaszeletvágó: @Skywatcher: "...valami gyors-meleg-füstölésű,..." Azzal pontosan mi a baj??? (2017.08.21. 22:20) Rémálom a Dunakanyarban
  • DonnaQ: Szerintem van összefüggés az étel minősége és az étteremben lévő vendégek létszáma között :) evvan... (2017.08.21. 21:03) Rémálom a Dunakanyarban
  • Attilajukkaja: @Gerardus A. Lodewijk: Ezt a Forgót azelőtt nem másként hívták? Valami Napsugárnak vagy hasonlónak? (2017.08.21. 19:45) Rémálom a Dunakanyarban
  • Gerardus A. Lodewijk: Ha Dunabogdány, akkor Forgó. Erről kár lenne vitát nyitni. (2017.08.21. 18:40) Rémálom a Dunakanyarban
  • Kivancsi: a nagyjodolgotokban mar nem tudtok mit es hol zabalni.... :) (2017.08.21. 16:23) Rémálom a Dunakanyarban
  • Utolsó 20

Felmerült témák

példakép

"Funniest question I've gotten in a long time: "How much money do you make from your blog?" Um, none. In fact, I lose money on this blog." Ulterior Epicure

Rémálom a Dunakanyarban

2017.08.20. 22:39 stillman

Általában kevésbé kedvelem a túl nyilvánvaló vendéglátóhelyeket, de azért a "minden új helyre az elsők között megyek" hipszterkedés is néha unalmas. Van egy áthidaló megoldás is, a néhány éve még titkosnak hitt jó helyek hirtelen beugranak és kedvem támad újra elmenni. Ez néha sajnos olyan élmény, mint amikor megnézed egy régi kedvenc filmed és rájössz, hogy már nem az igazi, vagy te változtál meg, vagy a film nem állta ki az idők próbáját.

Nemrég az Őrház Chill BBQ-ban ért egy kisebb (nem nagy) csalódás, valahogy már nem éreztem a korábbi varázslatot, futószalagon adják a kissé túlárazott sertésbordát, sorszámokat osztogatnak, ami egyedül szimpatikus, hogy a saját sorszámrendszerükbe rendre belezavarodnak, ugyanakkor pozitívum mindig, hogy meglepően finomak a desszertek. 

Most viszont beugrott, hogy szombaton elnézhetnénk újra A Pisztrángosba (weboldaluk no komment). Előtte egy kis kanyargás, Pilisszentlászló megtekintése, Visegrád, ahol nekem valamennyi vendéglő no go zóna, személyes ízlés kizárólag, de nem érzem jól magam a turistákra és a hétvégi kiránduló tömegre szabott éttermeket. Majdnem elcsábulunk egy Kisrigó nevű étterem közelében, de én kitartok, most A Pisztrángosba megyünk, az ott egy normális és eredeti hely Dunabogdányban. Pechemre fel sem merül bennem, hogy nyilván már sokan felfedezték az elmúlt években, befutott, rendszert váltott.  

A parkoló tele van, beférkőzünk mégiscsak, már megismerem az egyszerű sátras helyszínt, oldalt az elfoglalt sütőmester, már régen se értettem  miért egy ember kínlódik napi nyolcszáz pisztráng megsütésével, miközben minden asztalnál ülnek és úgy tűnik jóideje várnak az ételre. 

Eleinte az ember nem is érti a rendszert, hogy most akkor egyszerűség és őszinteség, strandhangulat van és egyből a pultnál kéri, amit akar, vagy valami más logika szerint zajlik a rendelés. Kiderül, hogy nem a pultnál tartod fel a szakácsot, hanem húzzál befelé, majd leültetnek. Már, ha leültetnek. Asztalfoglalások mindenfelé, de minek ide foglalás, amikor ez egy halsütöde, na mindegy, szóval nem lehet kint leülni, elfoglalt emberek mászkálnak körülöttünk, senki nem szól hozzánk. Továbbmegyünk a legbelső étterem helyiségbe, ami üres, leszámítva a pultnál elmélyülten limonádét gyártó személyzetet, tulajdonképpen magam sem hiszem el, de senki nem köszön, sőt ránk se néz. Jelentőségteljesen megállok a küszöbnél, a semleges beállítottság, korábbi szinte már jóindulat kezd elpárologni belőlem. Végül észrevesznek és közlik velünk, hogy bent tudunk leülni. Nem örülök, de elfogadom, olyan 35 fok van, csak azért nem írok negyvenet, mert nem találom a nullát a laptopon, szóval ilyenkor semmi kedvem beülni egy nyomasztó és amúgy üres étterembe, de így jártunk, mindegy, jön közben az étlap is.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én világéletemben utáltam a "tréfás" étlapokat, lehet közvetlen, de itt érzékeny határok húzódnak, kinek mi jön be. Már jártam itt, akkor nem volt vele bajom, de most egyáltalán nem jön be, a fogadtatáshoz semmilyen szinten nem passzoló vicceskedő hangvétel, ne mandulás pisztrángot kérjek, mert azt máshol is ehetek (..?) haha, meg, hogy kérjem salátával a halat az a legjobb választás, házi dijoni mustárral készül, ez most komolyan mit takarhat, ők termelték a mustármagot? A saláta különben jól láthatóan a nagybani jégsaláta mix kukoricával stb., nem tudom miért kell azzal kérni, gondolom úgy a legegyszerűbb, nem kell krumplit is sütögetni mellé, de belátom, a saláta biztos a legjobb a hal mellé. 

 

Már az elmélyülten készülő limonádéhoz sincs igazán kedvem, de ezzel a privát hangulattal senkinek nem is vagyok most a terhére, felénk se bagóznak, szörnyen elfoglaltak. Az étlap kiosztása után legalább húsz percig nem szól hozzánk senki újra, a fent említett, már akkor sem őszintén írt jóindulatnak ekkorra már nyoma sincs bennem, komolyan fontolgatom a távozást. Semmi bántás, vagy sértődés, egyszerűen csak nem akarok púp lenni a hátukon, látom van bőven vendég, eléggé el vannak foglalva, én nem szeretem ezt az érzést. Tényleg nem arról van szó, hogy azt szeretném, hogy körülöttem ugráljanak, egyszerűen csak ne érezzem a plusz nyűgöt rajtuk, amikor meglátnak. Felállunk, hú micsoda véletlen, ekkor ránk néznek, pont akkor jönnek felvenni a rendelést, de inkább elmegyünk. Semmi baj, majd elnézünk esetleg ide szezonon kívül.

 

Adódik a közelben lévő Forgó nevű klasszikus vendéglő, a parkolója szintén tömött, előre rosszul vagyok a pörgő, leterhelt pincérek látványától, a tovaszáguldva odavetett, mindjárt jövünk, mindjárt leültetik önöket, vagy esetleg még ezt is nélkülöző fogadtatástól, mindez úgy, hogy várhatóan közepes ételért állunk/ülünk majd sorba. 

Végül a pilisszentlászlói Kisrigóba visszatérünk, természetesen ugyanaz játszódik le, tíz percig semmi, majd rohangáló pincérek kitérőként bevezetnek valami belső zúgba, ahol őzikés fotók és lambéria által övezett téli vadász hangulatban legyűrök egy se nem jó, se nem rossz tárkonyos vadragu levest, a terem sarkába szorult levegő megfullaszt a végére.

Ezután pedig megfogadom, hogy jóideig nem megyek étterembe. 

Pezsgőt még nem kell bontani kedves vendéglátósok, majd összeszedem magam vagy hátha addig ér egy jó élmény is, bár magam sem látok erre sok esélyt az tény, de ki tudja, esetleg valaki pont nem figyel és mégis sikerült jót enni valahol, nem vendégsürgető környezetben. 

18 komment

Kisbojtár Vendéglő, ami hátramaradt

2017.06.10. 15:58 stillman

Jó napot, nyitva vannak? - kezdjük a jól bevált köszönéssel, de nem reagál senki.

Üres a kerthelyiség, mentségükre legyen mondva, épp, mintha vihar készülődne, mindenesetre megjelentek a felhők az égen, ami ezúttal nem teljes mértékben az érkezésemnek köszönhető.

 

Sehol senki. Bemegyek a mosdóba, útközben találkozom egy pincérrel, megragadom az alkalmat, kérek egy étlapot. Mire visszaérek, továbbra sincs semmi, nem baj, még csak tíz perc telt el érkezésünk óta, nem kell folyton rohanni, szombat délután van.

 

Kicsit még várunk azért, majd felbukkan a pincér a terasz végén, egykedvű, pontosabban teljesen kifejezéstelen arccal megérkezik, elénk teszi a laminált, fekete hátterű fénymásolt étlapot, kétfélét is: az egyik az állandó kínálatot mutatja, a másikon "Trend" címet láthatunk és rajta hamburger, meg fish & chips, chicken & chips és további újkori gasztroforradalomból merített ételtípusok.

 

Mondanom sem kell, a menüt a társaságomban lévő férfi elé teszik le először. Ezt a gesztust közismerten nagyon pozitívan szoktam fogadni (nem). Megragadva a pincér alkalmi jelenlétét mindenesetre gyorsan kérünk italt, ki tudja mikor jár erre legközelebb: szénsavas víz jó lesz.

 

Egész gyorsan megkapjuk, igen, ilyenkor már következetesek, megint én kapom másodiknak. Tény, hogy most nem a rózsaszín masni van a hajamban, de azért azt hiszem, nőnek nézek ki. Már sokszor leírtam, most is átfut az agyamon, hogy most kéne felállni, hányszor megtanultam ezt, hogy 100%, hogy az étellel is gond van, ahol erre a legalapvetőbb vendéglátós udvariassági szabályra nem tudnak odafigyelni.  

img_3105.JPG

 

A hagyományos vonalon brassói, holstein szelet, cigánypecsenye, tócsni és egyéb klasszikus fogások szerepelnek. Egyre inkább gyanakodva nézem az egészet, a kiszolgálás művészi szintű minimalizmusa rosszat sejtet. Mint megtanultam szintén, az ilyen helyeken jobb az eredeti koncepciónál maradni, szóval brassóit kérek tejfölös uborkasalátával, illetve még kérünk egy fish & chipset viszonylag merészen belenyúlva a trend szekcióba.

 

Az éhség jó étvágygerjesztő (azért ez nagy bölcsesség), húsz perccel később megörülök az amúgy ránézésre azonnal rettenetesnek tűnő brassói és a paprikáslisztes vattában fuldokló fish & chips érkezésének, természetesen a már jól bevált sorrendben kapjuk ezt is. Viszonylag gyorsan kiderül, hogy a retro helyeken klasszikust kérj alapszabály mit sem ér, itt ez az elronthatatlannak gondolt fogás is el van rontva, de mondjuk igen nagy odafigyeléssel.

 

A brassói, amely közismerten az előző napi maradékok őszinte és tisztességes ledarálásából, valamint kellően erős fűszerezéséből tevődik össze, most itt leírhatatlanul és frissen összeállítva borzasztó: lisztes aszott sültkrumpli kockák, pirospaprikával megszórt száraz és ízetlen csirkemell darabokkal. Próbálok folyamatosan az evés funkcionállis mivoltára koncentrálni, végülis ez egy étel, amitől majd jóllakunk és kész, nem kell ettől többet várni. Ehhez tartom magam, azért a fish & chipset is megkóstolom, bár közben a látványba is belefulladok, gasztrokritikusi pályám első szakmai fordulatát élesben bedobva: valami zöldfűszer is el van rejtve halbundába.

img_3111.JPG

A végefelé még megkérdezzük, hogy nem volt-e itt valami váltás, vagy változás, mintha ez a hely korábban jobb lett volna, meg hát bocsánat, mintha maga sem lett volna itt, kérdezzük a pincért (milyen kár - teszem hozzá magamban), illetve tulajdonképpen, de persze ki tudja, talán még főzni is tudtak annak idején.

 

Hát igen - mondja kicsit megenyhülve - elmentek. Van, aki külföldre, más meg máshová, én itt voltam tavaly is, de most már én is csak beugró vagyok. 

 

Így már érthető, egy hagyományos, korrekt klasszikus vendéglővel kevesebb. Annyit tudok tenni, hogy gonosz digitális eszköztáram segítségével plusz egy kijózanító tippel segítem a szomszédba rövidesen érkező vizes VB közönségét, persze kérdés majd, hogy ki veszi ezt észre. Szerintem ne zavarjuk a Kisbojtárt mostanában felesleges jelenlétünkkel, majd talán felébrednek egyszer a gasztroforradalom kürtjét meghallva, és a Trend fénymásolt étlap mögé esetleg kerül majd némi tartalom is.

 

55 komment

A színfalak mögött

2017.05.12. 14:26 stillman

Majdnem mindent megvettem, hazafelé beugrom még egy üzletbe. Kezemben az új francia pékségből szerzett baguette-ek állnak ki egy papírzacskóból, persze logóval kifelé. Nagyon hipszternek érzem magam, ahogy megrakott szatyrokkal megyek hazafelé az Andrássy úton, készülvén az első Vizeat vacsorámra, ahol én leszek a vendéglátó.

 

Kerülgetem a turistákat, vagy ők engem, de most valahogy minden más. Nem zavarnak (a rendes turisták soha nem zavarnak, csak az üvegtörős, hajnalban óbégató csapatok), ezúttal szolgáltatónak érzem magam. Idejöttek, mert kíváncsiak ránk, és talán nemcsak a nekik szánt díszletre, hanem a valóságra, arra, ami a Hop on - Hop off járatok és a turistacsalogató bárok falai mögött rejtőzik.

 

Délután 3 óra múlt, 7-re jönnek, próbálok küzdeni a rajtam elhatalmasodni készülő idegesség ellen, de aztán rájövök, hogy nem kell félni, merítsünk ebből erőt. Összesen öt vendégem lesz.

Hazaérek, kipakolok, jaj még ásványvizet is kell venni, azért külön lemegyek.

Nem olyan egyszerű az alapanyag beszerzés, mert nálam minden csak jó minőségű lehet, megbízható forrásból (a kézműves és a fenntartható kifejezéseket most inkább kihagyom). Mindezt hétköznap lebonyolítani szinte lehetetlen. Na jó, az ásványvizet hajlandó vagyok szupermarketben venni, egyelőre nem a legközelebbi kútról hozom, ezt nehéz lenne megoldani itt a belvárosban, persze biztos nem lehetetlen. 

 

Végiggondolom, hogyan készítsem el az ételeket, a paprikáscsirkén akarok túllenni, mert az nem vicc, úgyhogy az előétel készítését a végére hagyom. Már most mondom, hogy nem kellett volna. Jó, hát még kezdő vagyok. Vendégül láttam már sokszor embereket, de teljesen egyedül ez sem jellemző. Most viszont önállóan alkotok, csak az enyém a felelősség.

 

Még összepakolok a konyhában, elrendezem a dolgokat, próbálom az ő szemükkel nézni mit szólnak majd, hátha nem zavarja őket, hogy itt nincs óriási rend, mondhatni természetes káosz és eklektika uralkodik, van itt minden, recept és egyéb gasztro könyvekkel megrakott polcok, fűszerek, alapanyagok, minden látszik. Mivel utálom a beépített konyhaszekrény műfajt egy nyitott könyv az életem. Legalábbis a konyhában. 

 

Na, kezdem akkor a csirkével: kacsazsír... öö, jó, most csak libazsír van kéznél, nem baj az ugyanolyan jó, ha nem jobb, körbepirítom magas hőfokon a csirkecombokat, csodálatosan zajlik ez a fázis, amúgy halált megvető bátorsággal forgatom a zsírtól pattogó lábosban a húsokat, és gyönyörűen reagálnak, ez egy varázslat, megtörtént a pörkölt alapja: a pörkölődés. Ezt egyszerűen nem lehet ennél jobban csinálni. 

 

Nyugi, nem fogok minden fázisról részletesen beszámolni, főleg azért, mert ennél már csak kevésbé dicsőséges pillanatok következtek, de összességében azért minden jól ment, én egy nagyon önkrtikus alkat vagyok (már amikor éppen úgy tartja kedvem). 

 

Előételnek szír paprikakrémet terveztem eredetileg (Muhamarra), ehhez találtam is egy jó receptet az ehavi Magyar Konyhában, legalábbis akkor még azt hittem, hogy jó recept... Bevallom én szeretem a pontos recepteket, tehát ha a paprikát meg kell sütni, akkor írják oda, hogy hány fokon és hány percig. Miután a Magyar Konyhában lévő receptről menet közben kiderült, hogy eléggé slendrián, gyorsan inkább új recept után néztem. Persze ez a vendégség kezdete előtti utolsó órában nem túl szerencsés helyzet,  ráadásul meg kellett még küzdenem olyan útmutatásokkal, amely szerint a paprikákat "fejjel lefelé" tegyük a sütőpapírra. Mi az, hogy fejjel lefelél? A paprikának nincs FEJE! 

 

A pörkölt csirke még mindig csodálatosan alakul és ez a lényeg, közben kikeverem a palacsintatésztát. Na erre viszont találtam egy szuper receptet, azóta tökéletes palacsintákat készítek. (Legalább háromszor csináltam az elmúlt héten.) 

 

Az előétellel továbbra is szerencsétlenkedem, most éppen a paprikákról nem jön le a héj, úgyhogy egyben hagyom végül, majd inkább olívaolajjal és pirított dióval tálalom, esetleg átnevezem, ez kérem egy régi török eredetű recept, nagyon híres itt Magyarországon. 

 

Eléggé telik az idő, megterítek gyorsan és szépen (legalábbis azt hiszem), semmi egység, mindenki másmilyen teritéket kap, de én ebben hiszek, ez az én stílusom. 

 

A csirkepörkölt kész, a palacsintatészta pihen, terveim szerint frissen sütöm ki a palacsintákat (akkor még nem kalkuláltam azzal, hogy a Skizo pincészet 1500 forintos vörösbora túlzottan fog ízleni), a paprikakrémet m'r elbuktam, az uborkát, mint savanyúságot is kiteszem előre. 

 

Na most, milyen zene illik egy ilyen alkalomhoz? Az addig energetizáló ordító - minden normális földi halandó számára elviselhetetlen, de nekem mennyei manna - goa zenét lecserélem egy szelid Serge Gainsburgra, később mégis visszatalálok egy laza elektronikus vonalhoz, na jó rakhatnék be Budapest Bart vagy bármi mást, Quimby-t, hogy autentikusak maradjunk, az est későbbi szétesettebb részében azért lejátszom nekik egyszer Szécsi Pált is, és elmesélem a mellé járó történetet, amikor néhány éve Stockholmban igen későn egy kocsmában a széttetovált helyi fiatalamber, amikor megtudta, hogy magyar vagyok elkezdte torka szakadtából énekelni az Ádám hol vagy? című régi magyar slágert, közben mutogatva az iphone-ján is, hogy ő ezt szinte minden nap meghallgatja.

 

Az este ennek ellenére is teljes egyetértésben és jó hangulatban zajlik, a kilátásban gyönyörködnek, az mindig nyerő (a házamon lévő épületháló kapcsán Sprite szponzoráción is ötletelünk). Szerencsére a paprikán túllendülünk, a csirke paprikás osztatlan sikert arat. A palacsinta is elkészül, állítólag kicsit túl sok túrót raktam bele, a kakaós palacsintát is legközelebb máshogy kell csinálni (ezt nem részletezném). 

2_4.jpg

palacsinta.jpg

Közben arra jutok szerényen, hogy milyen szerencsésnek érezném magam turistaként, ha magamnál ehetnék. Nem is elsősorban a kaja miatt, hanem azért, mert ez itt tényleg magyar, ez itt tényleg Budapest, egy igazi magyar, de a legkevésbé sem magyarkodó népművészeti motívumokkal gazdagított kirakat látvány, hanem a valóság.

 

És mint tudjuk a valóság mindig sokkal gazdagabb és sokszínűbb, mint a legtöbbször elhasznált klisékben gondolkodó emberi fantázia.

 

Nem, ez nem reklám volt, de persze szeretném, ha a Vizeat majd Magyarországon is jól működne és nyilván helyieknek is érdekes élmény lehet nálam elrontott szír paprikakrémet enni, amikor éppen a sarkon lévő Dobrumbába nem jutottak be. 

 

Ezt már nem muszáj elolvasni:

A VizEat mobil alkalmazásként is letölthető, az Apple 2016 három legjobb alkalmazása közé választotta, és február elején Tim Cook, az Apple első számú vezetője maga is részt vett egy VizEat ebéden Párizsban. Az utazók a helyi házigazdák segítségével fedezhetnek fel egy-egy várost az alkamazáson elérhető különböző programokon keresztül, legyen az egy közös vacsora, borkóstoló, főzőlecke vagy kulináris városnéző séta.

Szólj hozzá!

Címkék: lakásétterem vizeat

A felzárkózók

2017.05.05. 15:51 stillman

Borús, esős idő és hideg, a rohadt jönni nem akaró tavasz... esetenként szélvihar nehezíti az újrakezdést remélő belvárosi lakók életét. A tomboló turizmust mindez nem hatja meg, zakatolnak a bőröndök kerekei kérlelhetetlenül, végighasítanak a Deák Ferenc tér részben Burning Man fesztivál hangulatú színes villanykörtés, óriáskerék, törökülésben fűben sörözős, fiatalság-bolondság hangulatot hordozó, részben külvárosi nyomortanya jelleget öltött, stílusos paplanokból félig kibújt hajléktalanokkal tarkított közegében. 

 

Jönnek-mennek. A Kakas presszó megújult, ideig-óráig eggyel kevésbé koszos padokon támaszkodhatnak a másnapos brit, svéd és orosz bennfentessé alakult csapatok, akik egymás vállára hajtott, esetenként felemelt fejjel, időjárástól függetlenül strandpapucsban vonják le hangosan a hajnali beszélgetések tanulságait. 

 

Kinyitott a Mlnar pékség, frissen érkezett, de annál álmosabb olasz csoport tolja a balkáni mű focaccia hangulatot, ezt találták (nagyon helyesen) az egyetlen vállalható alternatívának így hirtelen.

Persze ők még nem tudják, hogy a Madách tér belső bugyraiban várja őket a menő sor: francia pékség, újhullámos kávézó, igazi pizza, vadiúj koktélbár, a retro és a trendi járja halálos táncát, hogy ki él túl azt senki nem tudja, de  az is csak átmeneti lesz, egyszer minden meghal kivéve a Castrót, mert az valamit tud, csak az igényes keleti turistának csalódás, mindenki másnak egzotikusan passzol, hogy unott fejjel kiszolgálva minden szar, amit csak kapsz. Értékeiket kérjük ne hagyják őrizetlenül. 

 

Hol igya meg az első kávéját az ébredés reggelén? Még ki se tette lábát a Zónába, még az ittszületett is lábujjhegyen jár, óvatosan közelíti meg a ki nem próbált helyeket... mindig ott a kérdés, az első benyomás: és ha nekik jó, nekem is jó lesz? Itt olyanok ülnek, mint én? Belépsz az új helyre, mi különbözteti  meg mástól? Zacskózott szendvics, fagyasztott croissant, "gyümölcssaláta", kornspitz, fitness szeletek, nyers-vegán-torták, smoothiek nyolcszázér, vagy mi? 

 

Mit keresek, otthonos ízt, otthonos hangulatot? Kozmopolita, korrekt, kiváló minőségű kávét? Beszéljenek angolul? Magyar vagy német vagy osztrák giccset keresek? Egyszerűséget? A menő budapesti urbánus hangulatot, ami már rég nem a romkocsma, hanem az utcanevek keresztezéséből előállt látszólag értelmetlen, de a lényegiséget magában hordozó múlt és jelent, hagyományt és tradíciót kiválóan ötvöző, nemzetközi és regionális, mediterrán, magyaros, zsidó, ázsiai jelleget. Mit akarok? Chipset, cerbona szeletet, egy zsemlét vagy azt sem tudom mi az? Ecuadori banánt vagy kenyait?  

 

A helyi Sparban egészen korrekt kínálat van, ahol a pénztáros előre angolul köszön, ahol a lepattant, szikkadt csirkecombra ráfogják, hogy egy órája sült ki, de csípős-paprikás íze miatt már nem érzed, hogy kissé eljárt felette az idő, sőt úgy ízre egészen jó, persze ha másnap is érzed a gyomrod tőle most legalább megtanultad, hogy mikor vegyél ilyet legközelebb, vagy mész inkább a jótartású állatokat sütő elegáns helyekre enni ugyanilyet tízszer ennyiért. Mi azzal a baj? Fizesd meg, ha nem börtöncsirkét akarsz enni, hanem boldogat, finom húsút, nem lejártat, menjél az ötödik kerületbe vagy a piacokra, azt mondják ott minden jó, pedig valójában semmi, de még ez sem biztos.

 valami.jpg

Mi magyarok, karöltve persze a turistákkal - várjuk a felzárkózókat. Nem akarunk mindig ezer forintért reggelizni. Pöttyös bögréből kérjük a reggelit és sok kedvességgel, nem kell annyi vegán szelet, csak kérjük szépen legalább a párizer legyen friss. 

Szólj hozzá!

Újlipótváros újra szintet lépett

2017.04.11. 23:47 stillman

Szerencsére a legújabb irányzatok szerint a kenyér nem hízlal. Szóval bármennyit ehetsz belőle. Főleg vajjal. Akár egy egész ún. kovászos baguette-t, vagy veknit. Vagy kakaóscsigát, vagy francia brióst, ami "olyan, mintha egy vajfelhőt ennél", de könnyű is közben.

 harom-tarka-macska-kovaszos-baguette.jpg

Nem baj, ha csak kakaóscsigához jutsz, mert akkor abból lehet mondjuk hármat, mert az sem hízlal. Á, dehogyis. 

 

Veszel egy kenyeret (legyen az baguette vagy vekni) nem fogod tudni abbahagyni, semmilyen önfegyelmező eszköz nem segít. A barátaid sem fognak segíteni. "Könyörgöm, szóljatok rám, hogy ne egyek egy negyedik szeletet is" - mondod majd. De csak röhögnek.

 

Furcsa egy ufó ereszkedett le a Pozsonyi út kellős közepére. Mondanám, hogy a mi kis falunkba, de az enyém már nem, csak a tiétek, meg másoké. Na de biciklivel 15 perc.

 

Szóval elkezdődött. Egy új üzlet nyitása mindig izgalmas, különösen a Pozsonyi úton. Jönnek-mennek az emberek, kíváncsiskodnak, mi készül itt? Pékség, igazi francia pékség. A tulajok elmagyarázzák mindenkinek, hogy ez mit jelent. Francia lesz a pék, és francia alapanyagokból készül minden, kézműves (sic!) technológiával. Ne, ne akadjunk ki a kézműves szóhasználaton, ennek itt most van helye és értelme. Ha valahol van, akkor itt igen. Amúgy a francia kultúra úgy általában átitatja az egész helyiséget. A szó legjobb értelmében. Egy (bocs) magasabb szintű gasztronómiai kultúra, évszázadokra visszanyúló előny, ami itt töményen megtestesül, amit hihetetlen, de sikerült transzformálni Budapestre, a Pozsonyi útra. 

 

De a Pozsonyi út jó közeg erre. 

 

Minden átalakult az üzlethelyiségben, a préselt levekre szakosodott egykori Tütü és az egykor szép remények elé néző Másik ajtó speakeasy bár helyén.

 

A nyitás előtti héten az új tulajok tehát kenyereket, baguette-eket osztogatnak, ismerkednek mindenkivel, elmagyarázzák egyenként, hogy mi nyílik itt, minden egyes betérőnek ugyanolyan kedvesen és részletesen.
És persze mindenki betér. Mert ez egy falu. És mert valami új készülődik.

És végül megnyílt. 

Ma van éppen egy hete, hogy megnyitottak, a nyitáskor pedig betódult a francia pékárura kiéhezett teljes Újlipótváros. A Három Tarka Macska néven futó pékségben szitáltak, rostáltak, követ is vágtak, de szépen, módszeresen, gyakorlatilag percek alatt felvásárolta a kedves és értő közönség a teljes gondosan kisütött árukészletet, mert olyan elképesztően finom minden. 

 p1220371.JPG

Valami nagyon más. Valamit nagyon eltaláltak. Valami nagyon jó benne.

 

A jelenséget sokféleképpen lehet értelmezni. Persze, mondhatjuk, hogy a szokásos hype, némiképp hasonló helyzetet láthattunk az elmúlt héten, mint a Dobrumba hirtelen lerohanása, vagy annak idején az Igen pizzakészítő műhely heteken belüli megfojtása. Végre valami jó! 

 

Jó, az is benne van, hogy új, de azért a dimenzóváltás az dimenzióváltás. Új szemlélet, kompromisszummentes, teljesen más világ. Lehet, hogy nem is értjük igazán, mi folyik itt. De annyi biztos, hogy nagyon is érezzük, és az sokszor több, mint elég. 

 

Szólj hozzá!

Címkék: francia pékség újlipótváros