Díjak

Csatlakozz ♥

Utolsó kommentek

  • antirandom: FELHÍVÁS Mindenkit kérek, hogy szóljon és hiteles konkrét hatásmérési adatokkal bizonyítva indoko... (2016.06.26. 16:34) Menza terror
  • stillman: @hzm: köszi :), igen tudtam, hogy van valami furcsaság a sztoriban, amit nem értek, főleg, hogy cí... (2016.06.13. 14:36) Harmadik hullámos kávék - Melbourne, Perth
  • hzm: Szuper a cikk, tök jó hogy eljutottál ezekre a helyekre! Csak egy apró pontosítás: Melbourne-ben... (2016.06.13. 14:33) Harmadik hullámos kávék - Melbourne, Perth
  • v2peti: Taki bácsi már 20 éve kitalálta az otthoni vendéglátást. Taxival körbevitte őket a városban, majd ... (2016.02.05. 11:48) Yummber, az új Uber a konyhában
  • elemes: Vagyis hát most már több mint két hét is eltelt, szóval lassan tényleg érdemes rászánni egy ebédid... (2016.02.05. 11:48) Pizza hiány Budapesten
  • Utolsó 20

Felmerült témák

példakép

"Funniest question I've gotten in a long time: "How much money do you make from your blog?" Um, none. In fact, I lose money on this blog." Ulterior Epicure

Massolit kávézó, Brooklyn hangulat a hetedik kerületben

2016.06.26. 15:04 stillman

Legszívesebben csak annyit írnék: ne is járjatok ide, mert ide én járok. 

massolit111.jpg

Úgy értem, persze te, aki olvasod, te jöhetsz, de túl sokan ne, mert nem nagyon kell már ide több vendég, csak zajt csinálnak, meg hangoskodnak, különben is egyelőre inkább jólnevelt, kulturált külföldiek vannak. Valamiért a csend itt fontos. Szerintem mindenkinek. Na nem mintha a külföldiek mind tudnának csendesen beszélni, bár azt hiszem attól függ. Van, aki tud, van, aki nem. Nemzetiségtől, egyéb hovatartozástól és származástól függetlenül. Csendes amerikaiak, közepesen csendes franciák, dánok. A hangos amerikaiak inkább a speciality kávézókba mennek (a Starbucksról már ők is tudják, hogy csak internetezésre jó). Na, de mivel a magára valamit is adó speciality kávézóban nincs például americano ott is kicsit meg vannak lőve, de aztán megértik, hogy ez itt nem amerika.

 

Vagyis de, egy olyan hely, mintha Brooklynban lennél, ki tudja honnan, miből és miért a létező legkifinomultabb szellemi közeg alakult ki egy sajátos térben itt a Nagydiófa utcában, a Massolit kávézó és könyvesboltban. Elsőre csak egy használt könyveket áruló boltnak tűnik, de belépve már érződik, hogy azért itt másról is szó van. Jó irodalmi ízléssel kialakított könyvválaszték, a kerület és a város ismeretét szolgáló fontos művek (Budapest, VII. kerület), magyar irodalmi alkotások angol változatban, a többi könyvespolcon pedig amerikai, angol irodalom, hátul némi kis ponyva, krimi, kalandregény igény és elvárás szerint, mesék, ismeretterjesztő könyvek, albumok sorakoznak. 

Az asztaloknál laptoppal ülnek a fiatalok (és idősek), kicsit olyan, mintha ki is lenne írva, hogy belépés csak laptoppal, de nem, csak úgy bámulni ki a fejedből is jó itt, vagy khm.. félve mondom ki: akár olvasni.. úgy értem könyvet. 

massolit6.jpg 

Ez még mind semmi. Könyvek, polcok, New York, Brooklyn, szinte várom, hogy belépjen Woody Allen vagy Paul Auster, esetleg John Lurie vagy bárki más a szomszéd házból. 

 

A bátrak azonban hátra merészkednek, körülnéznek, felfedezik a terepet és jutalmuk nem várat sokáig magára, fantasztikus kert várja őket, csendes, semmi giccs, semmi mesterkéltség, természetesség, szerénység, magától értetődően terül el, ha nem hánynék sugárban a "mesés" vagy "csodás" szavaktól itt és erre most egészen biztosan azt használnám. 

massolit1.jpg

massolit2.jpg

massolit3.jpg

A kertben mindent lehet, lenyűgözően szép gyomnövények (amúgy szerintem messze ezek a legszebb dolgok), de valamennyire kordában tartott veteményeskert is található itt, egy rozzant ajtó biztosítja a romkocsma hangulatot és titokban még cigizni is lehet, nincs terror, senki nem hal bele egy kis dohányfüstbe, főleg a nyitott térben, tiszteljük és viseljük el egymást minden szinten és minden körben (vagyis ti, nekem nem muszáj). 

 

A Massolit kávézó tulajdonosával beszélgetve elmondja, hogy tulajdonképpen pont az van itt, amit létre akartak hozni, de nem egyszerű persze a megértetés, minden adja magát, ők pedig hallgatnak a szellem hívó szavára, igényes és finom kávét csinálnak, vannak jó minőségű teák, házi zserbó, csokitorta, időnként répatorta (na, de hová tűnt az a répatorta?) és cukor és minden mentes kekszek is szolgálják az újabbnál is újabb (de nem legújabb) kor igényeit. 

Oldalt található egy galéria is egyébként. 

 

Pecák Judit, a hely megalkotójának szavaival: van itt egy ilyen hely, nagyon különleges hangulata van, amiből mi ugyanúgy részesülünk, ahogy az összes többi vendég, aki betér is itt tölti a idejét. Persze mi rakjuk ki a könyveket, de valahogy mégis magától alakul minden. Különböző részekből tevődik össze, ahogy látható is, galéria, ez a nagyon jó könyvesbolt rész, a márványpadló (ami eredeti) ezek mind itt maradtak valahonnan és van a hátsó szoba és a kert. Azt gondolom, hogy ez egy olyan lehetőséget ad, ha ennek a hullámán mész, észreveszed, hogy mit lehet ebből kialakítani, mit kíván maga a tér - nem tudom érthető-e, amit mondok, de valahogy nem mi mondjuk meg, hogy mi legyen itt hanem adja magát. Például a kert, amikor idejöttünk nem volt benne semmi csak úgy ott állt elhanyagoltan, én alakítottam ilyenné. Amikor megláttam, rögtön éreztem, hogy itt valamit létre lehet hozni. Egyszerre vagyunk egy közösségi tér, egy munkaterület, az emberek attól függően, hogy mit szeretnének nagyon sokféleképpen tudják használni és a sajátjuknak érezni ezt a teret. Nagyon sok a külföldi vendég, vagyis inkább Magyarországon élő expatok, abszolút célirányosan jönnek, a környéken laknak. Sokan mondják, hogy úgy érzik magukat, mintha otthon lennének, megtalálják azt, ami miatt ő jól érzik magukat, a könyv, vagy a kert vagy más, kinek mi áll közelebb a szívéhez.

A Massolit név a Mester és Margaritából jön, az írószövetség eredeti neve (magyarul Tömegírnek fordították).

 
Ami érdekes, hogy nem tudni mi volt a hely korábban, nem igazán lehet kitalálni, de egy ideig autószerelő műhelyként üzemelt az biztos, most viszont egy valódi emberi lélekszerelő és regeneráló műhely, annak is a lehető legjobb. 

massolit4.jpg

Szólj hozzá!

Életem legjobb csicseriborsófőzeléke

2016.06.19. 15:27 gasztrobizarr

Illetve, hogyan égettem le a fél kezem a hozzá desszertnek szánt "büntetlenül ehető" paleo kakaós muffin készítése közben.

 

Ha nem is olvasod végig, pontosabban egy sort sincs kedved elolvasni ebből a posztból (amit megértek, bár nincs igazad), csak ennyit jegyezz meg: ne vegyél leopárdmintás sütőpapír muffin formát a DM-ben, mert nem jó, valamint ha mikróban olvasztasz csokit cseréptálkában, akkor ne fogd meg az edényt a puszta kezeddel 1 perc után se. Persze ezt már nem volt esze az ételcsomag küldő szolgálatnak odaírni: ne fogd meg az edényt puszta kézzel a mikróban. Na jó, azt se írják oda, hogy ne tedd a fejed a 180 fokos sütőbe, illetve, amikor forralod a vizet ne öntsd közvetlenül a kezedre - egyébként mindezen hiányosságokért fontolgatok egy könnyebb pert is ellenük.

Tudom, már nagyon idegesek vagytok, "mi ez a marhaság sorozat bevezető, hol az a csicseriborsó főzelék?"

 dietbox-fozelekesferi-csicseriborsofozelek2.JPG

Csak szép sorjában. 

Mint tudjuk rám a nevek túlzottan is hatnak, úgy értem akár negatívan is, ezért, amikor először meghallottam Főzelékes Feri nevét, gyorsan hagytam is a gondolatot távozni a fejemből, amely tulajdonképpen egy meditációs technika, hogyan ürítsd ki az agyad és gondolj egy szép tengerpartra, pálmafákkal, vagyis sokkal inkább a semmire (haladóknak). Aztán egy könyvbemutatóján megismertem kicsit jobban, és akkor az amúgy hozzá sajnos méltatlan, közhelyparádé megjelenésű könyvben (tudod biciklivel a piacon, hipster szerelés stb.) láttam, hogy nagyon is jó receptjei vannak, csak ez a név igencsak kontra produktív, bár legalább megjegyezhető. 

 

Nem könnyen vettem rá magam egyébként egy főzelékes recept kiválasztására, mert az, hogy főzeLÉK valahogy szintén nem egy pozitív fogalom számomra, most hirtelen rájöttem - ez lehet a főzelékes Feri név ellenszenv hátterében is, megjegyzem még (bár lehet, hogy már írtam más posztomban is) pl. az ország egyik legjobb éttermébe, nagy kedvencembe a Laci!konyha-ba is a neve miatt nem mentem el majdnem egy évig. És akkor ne folytassuk a sort, a máshogy ellenszenves Faszaládé (nemrég egy ismerősömnek nem jutott eszébe a neve és így próbálta felidézni: mi is a neve? Kapd be?)

 

Nem baj, végül tehát kiválasztottam az ételt, majd megrendeltem a cuccot - most már nem fogom nektek megint elmesélni, mint ha valami fizetett hirdetés lenne (bárcsak...), hogy mi ez: csak annyi, hogy van egy oldal, ahol vannak fenn jól hangzó ételek és dobozban elküldik neked a pontos hozzávalókat (nyersen természetesen) + a receptet is hülyebiztosra megírva és "csak" meg kell főznöd. Én például nem mindig tudom, hol kapok édesburgonyát vagy koriandert (jó-jó Culinaris), de az sem mindig állapot, hogy kiszáradt koriander, gyömbér és egyéb luxus élelmiszerek árválkodnak hetekig a hűtőmben, amit épp nem használtam fel az aktuális főzéshez (nem, nem főzök minden nap).

dietbox-kakaos-kokuszos-paleo-muffin.jpg

Nem is jött át amúgy az étel elnevezéséből, hogy ennyire sokféle összetevője van és igen kalandos volt az elkészítés menete is, legalább 6-8 fázis, de könnyen követhető, jól összeszedve és a végén annyira durva like a boss (bocs, ez nem tudom menő kifejezés-e, de valahogy átadja) érzésed van, hogy ezt tényleg te csináltad, hogy már azért is megéri. 

 

Van hozzá csicseriborsó meg édesburgonya, aszalt szilva, amit narancslében kell párolni (ez mennyire jól hangzik), meg gyömbér, citrom, koriander, curry és sokan mások, hogy a végén elképesztő technikákkal megalkoss egy szuperkomplex ízvilágú nagyon finom főzelÉKet. 

Kell hozzá kés, tál, lábos, serpenyő, botmixer és több fázisban kell beleraknod a hozzávalókat. Édesburgonya hámozás, csicseriborsó lecsepegtetés (itt kicsit elgondolkodtam, de aztán rájöttem mert jó sok lével érkezett a csicseriborsó), hagymapirítás, gyömbérreszelés, fokhagyma és társai, főzés, másik adag, pirítás, botmixer, izé - nem árulhatok el mindent (egyeztetés alatt van) attól tartok, mert akkor ellopjátok és beszerzitek boltból sunyin az alapanyagokat, miközben sokkal jobb életérzés, amikor ezüsttálcán szállítják nektek házhoz. 

dietbox-fozelekesferi-csicseriborsofozelek3.jpg

dietbox-fozelekesferi-csicseriborsofozelek.JPG

A végén tehát kapunk egy édesburgonyás-csicseriborsós, aszalt szilvás pürét, currys húsgolyókkal tálalva. Főzelékes Feri egy zseni, ez az egyik legjobb recept, amit valaha főztem! (Pedig egy időben Gordon Ramsay majdnem teljes addigi - receptben is kiadott - munkásságát végigfőztem.)

A receptet szerintem nem írhatom le, követeljétek ki a szerzőktől. Tudom most utáltok (hehe, de akkor mindenképpen olvassatok tovább, mert most jön az elégtétel számotokra).

Viszont volt még egy küldetés, kakaós-kókuszos paleo muffin, amely eléggé szürreális alapanyagokból állt én pl. kókuszzsírt most olvasztottam először életemben (tényleg olyan, mint a zsír), de összerakni nagyon egyszerű, leszámítva, hogy a végén étcsokoládé darabokat kell olvasztani mikróban, amelynek során sikerült maradandó égési sérülést szenvednem, amikor rutinos mozdulattal nyúltam a tálkához. Bevallom amúgy nem igazán használom a mikrót, tehát ezt nem tudhattam, hogy 1 perc után az edény is felforrósodik nemcsak a csokoládé (khm), milyen egy béna eszköz ez, nem?

 

Ezután egy órán keresztül fagyasztott zöldborsóval hűtöttem a fél kezemet, még szerencse, hogy az legalább volt otthon, mindenesetre a legközelebbi dobozba javaslom tehát beletenni az égési sérüléseket csillapító elsősegély dobozt is, a megfelelő minőségű sütőformákkal együtt, hiszen ez így nem állapot, hogy még azt is nekünk kell megvenni.

Igazán szép lett, bár a leopárdmintás sütőpapír ízt is szeretni kell hozzá, mert abból nehezen lehetett csak kihámozni.dietbox_kakaos-kokuszos-paleo-muffin.JPG

 

Lusta, bevásárlás- és embergyűlölő, de kreatív és egyedi élményre vágyó olvasóim, ti, akik mindig csak irigykedtek és érdektelenséget színlelve továbbgörgettek, amikor a béna meggyes pitéikkel és bográcsgulyásaikkal dicsekednek facebook barátaitok, itt a lehetőség, alkossatok ti is, szinte a semmiből (úgy értem a kisujjadat se kell mozdítani), házhoz mennek a nagyszerű alapanyagok és persze maga a főzés tudomány (nem_lehet_elrontani! csak ha nagyon béna vagy esetleg megégetheted magad). 

 

Sajnos ez nem egy PR cikk, csak egy lelkes rajongó irománya, aki hisz az új ötletekben és új módszerekben, és bízik abban, hogy nem vagytok begyöpösödött, gyáva alakok és mertek kipróbálni új dolgokat ti is.

Tessék még be is linkelem (ja, amúgy ott nem kell leragadni, hogy csak szerdán meg pénteken szállítanak ki, egyszer az életben tervezhetsz is előre): 
Dietbox.hu
Kitchenbox.hu

Szólj hozzá!

Címkék: innováció főzés recept nemrecept paleo kitchenbox dietbox

A kávé, mint életérzés - a képmegosztó alkalmazások hatása

2016.06.15. 17:26 gasztrobizarr

Kávékultúra. Szép fények, nagyváros, nyers tégla, fatextúra, kávéscsésze, kávé, tej, egy pohár víz, egy szakállas, kockásinges, tetovált barista, egy menő fényképezőgép, egy notebook...

Ugye ismerős?

streamer-coffee-latte-tokyo-japan.png(forrás: http://boutiquejapan.com/coffee-in-japan/)

Az Instragramot elárasztják a szépen fényezett képek a latte art különféle változatairól (ez az a fantasztikus művészet, amikor különböző formákat öntenek tejjel a kávédba, fokozva a már szinte fokozhatatlan élményt), háttérben a téglafal, a kávéscsésze alatt pedig finoman átsejlik a fa erezete, a természetesség kvintesszenciája. Ez már nem is csak kávé, hanem maga az életstílus, egy különleges életérzés. Nincs mit tenni, menő vagyok, ha én is ezt csinálom. 

 

De hozzáad-e mindez bármit is az ún. speciality kávékultúrához? 

 

 

Az Instagram fotómegosztó applikáció talán sokkal jobban formálja viselkedésünket, alakítja látásmódunkat, mint elsőre gondolnánk.

 

Annyit azért leszűrhetünk a jelenségből, mármint abból, hogy az Instragram minden szegletéből egyre több kávéscsésze néz vissza ránk, hogy az új kreatív generáció súlyosan rákattant a legújabbkori kávékultúrára, ami életstílusuk szerves részévé vált. A flat white, amelyet egy tökéletesre manikűrözött férfikéz tesz elénk, egy csábosan csillámló felületű macchiato a nyersfa pult háttere előtt (szigorúan felülről, 90 fokból fotózva), egy matcha latte shot szembefényben, oldalról betűnő festett textúrával, a high tech presszógép és a minimálkörnyezet egyre több helyen jelenik meg megosztott fotóinkon, tehát az életünkben is. Simán lehet, hogy a méregdrága kiwis süti konkrétan ehetetlen, de akkor is jól mutat a zöld a fekete mellett, tehát ezt is megvesszük, és a kompozíció szerves részévé tesszük. De néha még a latte art is képes megmutatni a világnak, hogy (mi is) kivételezett helyzetben vagyunk, osztályon felüli életet élünk. Persze ez nem az ízek utcája, sokkal inkább hipster hangulat, minimalista életérzés. Akárki megláthatja, hogy Kelet-Londonban vagyunk.Ha nem is feltétlenül gondtalanul és gazdagon, mert ha ügyesen csináljuk, az a fotókon nem annyira látszik – pakoljuk fel hát gyorsan az Instagramra.

 

Az életünk tehát szép, ezúttal a szó szűkebb, esztétikai értelmében. Hogy ezt másoknak is megmutathassuk, méghozzá a lehető legmagasabb színvonalon, akkurátusan elvégeztünk egy utóbb rendkívül hasznosnak, sőt elengedhetetlennek bizonyult internetes tanfolyamot a képkompozícióról és a különleges tárgyakat ferdén söprő természetes fény mibenlétéről. Már tudjuk, mi ennek a pontos szerepe, milyen effekteket kell használnunk hozzá, és hogyan rögzítsük a végén az egészet okostelefonunkra. Aztán lehet megosztani. Naponta. Ötször.

 

�: @opang.sa | Tag your shot #manmakecoffee to be featured

@manmakecoffee által közzétett fénykép,

 

Ha mindez valóban a londoni Shoreditch’s Redchurch Streeten történt, szakadjunk el pár percre éppen aktuális kávézónktól, és mielőtt még a mai hatodik koffeinbombától szívrohamot kapnánk, sétáljunk egyet, emeljük fel tekintetünket a kirakatok magasába – de közben egy percre se engedjük el iPhone 6-osunk fotókioldó gombját. Itt minden kis üzlethelyiség ezt az új, szuper életérzést sugallja. Lehet, hogy fő profiljuk a lakásdekoráció vagy az ezer nyelven kínált folyóirat és a napi sajtó, esetleg hipster szakállat varázsoltathatunk ott magunknak (ide nőknek tilos a belépés), de kevéssé meglepő módon a felsorolt új helyek mindegyikében kínálnak nekünk nem is akármilyen kávét, esetleg kakaót vagy chait. A kávé, de főleg a körítés, a tetovált, de hallgatag hipster baristák szerves részei ennek az életstílusnak, amelynek digitális jeleit a tudomány mai állása szerint kizárólag Apple-Macintosh gyártmányú hardverekkel lehetséges felfogni.

 

A fentebb említett hosszúnevű kelet-londoni utcában található egyébként Nagy-Britannia első Modbarjai közül kettő is. Ezeken a hipertrendi helyeken tényleg úgy érezheti magát az ember, mint egy steril futurista kávélaboratóriumban, ahol pörkölnek, főznek, kóstolnak, a dekort pedig az ismeretlen funkciójú (de azért veszélyesnek tűnő) kémcsövek és a hipermodern krómozott presszógépek uralják. A kóstoláson és a nagyképű hümmögésen kívül itt a fő aktivitás az oktatás: te is lehetsz barista, de minek.

 

 

A stílus a lényeg, az íz csak utána jön

Amióta az Instagramot elárasztották a kávé-életérzés vizuális dokumentumai, vagyis a kirakatban szelfizve öntjük magunkba a fekete vagy tejjel hígított leveket, mintha jobban figyelnénk a kávé szüretelőhelyét jelző hangsúlyos táblákra, a pörkölés stílusára és a tejjel csészénkbe rajzolt latte art-ábrákra, mint… Szóval rákaptunk a kávézás ízére, de nem feltétlenül a kávééra.

 

Tudjuk, honnan van a víz, amivel főzik (lehetőleg Japánból, a Fuji oldalából vagy egy grönlandi, 30 ezer éves gleccserből), hány szem kávé termett egy hektáron, mennyi az átlagos középhőmérséklet a magashegyi vagy alföldi termőterületen, s hogyan aránylik ez a napsütéses napok számához – és ezen túl is ezernyi dolgot, de hogy a végeredmény ízlik-e, annak jelentőségét nem túloznám el. A dolog inkább az agysejtjeinket, a retinahártyánkat ingerli, jóval csekélyebb mértékben az ízlelőbimbóinkat.

 

Másfelől azonban az új Instagram-divat az egónk hízlalása mellett (ami szintén nem megvetendő) különösen hasznos lehet a kis, független kávézóknak, amelyeknek ingyenreklám minden közreadott, jó esetben gazdagon dokumentált és szakértő módon kommentelt fotó. Ma már a Lappföldön is pontosan lehet tudni, melyik melbourne-i kávézót kell felkeresnünk a város talán legeldugottabb mellékutcájában, netán egy napfényt sosem látott metróaluljáróban, ha az élet sodra váratlanul odavetne minket. Persze a helyi utca emberének erről fogalma sincs – de valamelyik praktikus telefonos applikációnk biztosan odavezet minket.
Ebben az elit szubkultúrában persze mindenkinek meglehet a maga kedvence – a miénk jelenleg Londonban az Embassy East és a Saint Espresso –, és ha elég agresszíven hirdetjük az igét, széles néptömegek követnek majd minket, miközben mi egyre trendibbek leszünk, kedvenc baristáink pedig megdicsőülnek, sőt, a csillagászati helyiségbérleti díjat is képesek lesznek, ha csak részben is, kifizetni. Persze mindez csak addig a néhány hétig tart, amíg meg nem fordul a trend, meg nem unjuk őket, és nem fordulunk más, új ízek, de mindenekelőtt csillogóbb (vagy épp lepattantabb) látványkávézók felé.

 

 


Mint a többi szubkultúra, ez is némileg titkos, kizárólag a beavatottak szeme előtt bomlik ki teljes valójában. Sokáig én is úgy voltam vele, hogy dacosan elkerültem a legnépszerűbb, tágas, tömegek által látogatott helyeket, fürödtem a trendi mellékutcák, az eldugott kis manufaktúrák intimitásában, ahol már a második alkalommal barátként üdvözöltek, ha beléptem. Másfelől viszont irtóztam a népszerűbb helyek lökdösődős, nagyképű világától, ahol tömegével lebzseltek ugyanazok a fazonok, akiknek társaságát kis mennyiségben olyan jól viselem.
Nem olyan régen történt velem, hogy egyszer csak hagytam magam mégis megszédíteni, elcsábultam egy ilyen híres nagyüzembe. Először csak ki akartam próbálni, milyen lehet, amit annyian dicsőítenek. Gondoltam, begyűjtök egy vagy két pecsétet a legújabb törzskártya-füzetembe, aztán majd továbbállok, arccal az új, még eldugottabb helyszínek felé. De aztán szinte észrevétlenül ottragadtam, törzsvendéggé váltam. Nem tudom, valójában mi is fogott meg ezekben a nyüzsgő, nagyvilági helyekben. Fogalmam sincs, mikor vesztettem csatát – vagy el az egész háborút. Amikor megfogott, hogy percenként négy kávé surrog ki a gépből? Hogy megállás nélkül jönnek be és mennek ki az ajtón az emberek? Vagy talán csak annyi, hogy az én itt készült mai Instagram-fotóim sokkal jobban sikerültek, mint a többi hatvan pancseré?
Ha figyelmesen követtek az Instagramon (és ha nem, miért nem?), észrevehettek más változást is az életemben. Például hogy a hipster baristák mellett újabban fotózok másokat is, hús-vér embereket. (Brrr.) Ők a társaim. A trendi fogyasztók. Persze ők is egyedül ülnek itt, legfeljebb a laptopjukkal vagy a kutyájukkal beszélgetnek, mert ide végképp nem illik párosan, netán nagyobb társasággal jönni. Kipróbáljuk a hely specialitásait, gondosan megörökítjük az élményt, aztán közzétesszük. Magunknak vagy másoknak, nincs is nagy különbség. Elvégre társadalomban élünk vagy mi.

 

A kommentelők

Most megkímélem az olvasót attól, hogy részletezzem, milyen kommenteket kapok, miféle őrült filterkávé-fetisiszták képesek azt hinni, hogy hangyányit is értenek az életből, az olasz pörkölésű, nagy gőznyomáson forrázott espresso világából. Lefogadom, hogy némelyikük cukrot is tesz a kávéjába – nem is folytatom.
Tulajdonképpen, bármennyire is megszoktam már a látványt, valójában ma is képtelen vagyok felfogni, miért hiszik azt egyesek, hogy ide ebédelni is lehet járni. Persze a többségük nyilván a Starbucksban szocializálódott, és otthon sunyin fahéjas ízesítésű Nespresso kapszulákat tart.

Na mindegy, egyszerűbb gyorsan leiratkozni róluk az Instagramon, a fene se kíváncsi a béna családi fotóikra. Hogy miii? Ezeknek családjuk is van? Őrület. Hová kerültem?
Egy másik pofa, akinek van képe magát kávé-személyiségként aposztrofálni, oldtimer autókat meg mindenféle vacak romantikus tájképeket tölt fel az Instagramra, pont mint a nagyanyám. Hát persze, hogy ez is filterkávét iszik.  

 

Bialetti Mokapot, the workhorse of Italy and their love of coffee! Shop Bialetti� @alternativebrewing .com.au � 1-4 Day Shipping Australia Wide �

Alternative Coffee Brewing (@alternativebrewing) által közzétett fénykép,

 

Orvosi esetek

Nem sokkal e cikk megírása előtt randiztam Richarddal a Bethal Green-i Town Hall Hotel bárjában, csak hogy megvilágítsa elmémet, és közben rájöttem, hogy ezen a világon semmi sem véletlen. Ha valaki ugyanolyan hülye fotókat posztol az Instagramon – libafoszöld oldtimereket, elvadult skóciai tájat, a Big Bent ellenfényben – az tíz- vagy húszévnyi eltéréssel ugyanaz az ember, aki régebben baseball-kártyákat vagy üres cigarettásdobozokat gyűjtött.

 

Persze a mi hobbink is valami hasonló: fényeket gyűjtünk, örökké ugyanazzal a hat effekttel kísérletezünk, latte art, grafittik, romkocsma. Ha némileg más terepen is, de nekünk is szűk körben jár az agyunk. Mindig ugyanazt a klisét keressük, és közben azon igyekszünk, hogy a mai (tíz) jobban sikerüljön, mint a tegnapiak. Már csak ezzel is egyfajta IG közösséget alkotunk.

 

Try cascara (dried coffee cherry) for your Sunday brew, the La Legua tastes like stewed fruits, melon and honey!

Square Mile Coffee Roasters (@squaremilecoffee) által közzétett fénykép,

 

A másik oldalról, a pult mögül nézve persze mi sem tűnünk egységes masszának. Mint Michael Cleland, az Assembly Café tulajdonosa, baristája és közönség-kritikusa kérésemre elmagyarázza, neki ahány betérő ember, annyiféle. Örül, hogy szeretjük a független kávézókat (végülis ebből él), de hogy ki miért tart ki rendületlenül vagy tér be egy hirtelen jött szeszély nyomán, az már kevésbé érdekli. Ő a maga részéről igyekszik jó alapanyagból elfogadható kávét főzni, olyan dekor mellett, amit az emberek igényelnek – a többi már rajtunk múlik. Meg az Instagramon – teszem hozzá magamban.

Ami nekünk szórakozás, az a baristáknak egyfajta tudatos propaganda. Ők azért mennek fel az Instagramra, hogy valamennyire menedzseljék a kávézójuk imidzsét (brand loyalty, you know), és azért is tesznek, hogy a náluk készült pozitív töltetű fotók minél több potenciális fogyasztóhoz jussanak el. Hiszen 2016-ot írunk, és reklámra ma is szükség van.

 

Az Instagram persze csak a fotók elsődleges platformja, és akár kávéőrült valaki, akár másra van rákattanva, a képeket a teljes internetes palettán meg kell osztania. Ez nem annyira like-vadászat, sokkal inkább az információs csatorna adekvát működtetése, marketing és önkifejezés. Nem meglepő tehát, ha ezerrel használják a vizuális művészetek művelői is. A galériatulajdonosok az új, még trendibb festők képeit keresik, miközben a meglévőket – és a saját butikjukat – reklámozzák, a hozzám hasonló őrültek pedig a kelet-londoni kávézók képeit osztják napi rendszerességgel és többé-kevésbé önzetlenül, esetleg képes kávésnaplót vezetnek, ha a világ más tájaira keverednek. 

 

 

Tudd, hogy kinek fotózol

 

Már magadon kívül persze. Amúgy meg ki hinné, az Instagram is csevegős fórum, ahol a hozzád hasonlóakkal véleményt cserélsz, megbeszélsz fontos dolgokat. Hogy hogyan jöttök össze? Ez igazán evidens: ha hasonlóan látjátok a világot, esetünkben mondjuk egy kávéscsészét felülnézetben vagy a körülötte lévő nyerstégla falat. Ha számodra a kávé sötét, mint a városi, holdtalan éjszaka, nem fogod ész nélkül követni a még oly csábító latte artos fotók szerzőit, maradsz a lényegnél, és máris egymásra találtatok azzal, aki a másik espresso noirt megosztotta. (A latte artban pedig versengjenek csak egymással a baristák, mert azt azért meg lehet érteni, hogy ők másban nem mérhetik össze tudásukat az egyelőre még ízeket nem annyira közvetítő Instagramon.)
Ez – talán mondtuk is már – nem az ízek utcája, hanem a látványé. Egyelőre tehát még nem az az érdekes, milyen finom a kávé, hanem hogy milyen színű csészében teszik elénk. És innentől kezdve igazolva látom az elméletemet: az Instagram megváltoztatja az életünket, új szokásokat vetet fel velünk.

 

Keserű a kávé, mint az igazság

 

Nem is tudom, milyen más tanulságot vonhatnék le a fentiekből. Gondolom, semmi olyat, amiért Nobel-díj járna vagy magas pénzjutalom (sajnos). Talán csak annyit, hogy ez a két újfajta kultúra, a kávézás mai divatformái és az Instagram egymást is gyűrik, alakítják. Persze a kettő közül az internetes képmegosztó a százszor dinamikusabb, az előtt áll a sokkal fényesebb jövő.

A hipster kávézók talán már a jövő héten bezárnak, de ha akkor még nem is, majd jövőre, a mai lelkes fogyasztók – illetve közülük azok, akik túlélték az ötödik infarktusukat is – észrevétlenül átnyergelnek a tengeri moszatból készült parókákra vagy egy, csak a Pireneusokban fellelhető lágy sajt élvezetére, az Instagram pedig pillanatokon belül magába olvasztja az összes, ma még külön létező médiát. Pár éven belül minden egynapos kisbaba agyába beoperálják az appját, persze csak ha a szülei hajlandóak a helyszínen leperkálni tízezer fontot vagy annak megfelelő dollárt. (Az euró addigra megszűnik.)

 

[Caffeine Magazin Picture Perfect, Chloë Callow, DEC 2015 / JAN 2016.
Erős túlzással "fordította", de inkább átírta: Tardos János.
Valódi fordítás: hamarosan]

Szólj hozzá!

Címkék: kávé foto

Harmadik hullámos kávék - Melbourne, Perth

2016.06.12. 14:48 stillman

Mert az „új hullám” már olyan 2014...


Még mielőtt bárki is kimondaná a kávéforradalom vagy gasztroforradalom szót (egyébként a blog beépített gondolatdetektorai ennek nyomát felfedezik és további lépéseket tesznek az olvasó agy(új)hullámainak helyes irányba terelése érdekében), belevágok a közepébe. Ausztráliában nem igazán tekinthető semmiféle hullámnak a követhető eredetű, tudatos kávéalapanyag-használat és a pontos technológia ismeretén alapuló (sokak szerint körülményeskedő) kávékészítés.


Idén áprilisban volt alkalmam legalább 20 kávézót megnézni és kipróbálni Ausztráliában, pár napig Perth városában, majd kicsit hosszabban Melbourne-ben, egészségemet, testi és lelki épségemet kockáztatva. Az agyamról nem beszélek, mert annak tartalmáról és kapacitásáról megoszlanak a vélemények.


Perth, mint tudjuk egy igen érdekes város... na jó az pont nem, de vannak körülötte azért érdekes helyszínek, ilyen Fremantle, ahol olyan virágzó kávékultúrára leltem, mintha csak lementem volna a Dob utca környékére. Részben fontos nemzeti büszkeségünkhöz, a romkocsmához hasonló formátumokban, de felfedezni véltem az „iszonyú trendik vagyunk, kis helyen is elférünk két kartonpapír széken”, „nálunk nincs étel, a kávé a fontos”, a „mi vagyunk a helyi kultúra maga, ebédmenü, kiállítás, kerthelyiség, vörösbársony kanapé” kiszerelésű teljes élményre törekvőt, valamint a „hipster-junkie, tetovált-szakállas-füllyuktágítós-raszta autószerelő műhely” hangulatú, hangos zenés változatot.



Mivel 6 óra eltolódásban vagyunk (azaz 6 órával előrébb van) az első kávém és croissant-om délutáninak számított, tulajdonképpen ha a bioritmusomból indulunk ki, ez volt az első és utolsó délutáni kávém. Ausztráliában ugyanis 8 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztésre ítélik azt, aki délután kávézik. Vagy valamit félreértettem, mindenesetre délután 3-tól már sehol nem kapsz kávét, és ez nem vicc. Vagy a fejedre csapják a redőnyöket, vagy csak az arcodba röhögnek, esetleg megjátszva csóválják a fejüket, hogy nincs kávé már ilyenkor (magukban pedig döbbenten konstatálják, hogy nem vagy normális, hogy ilyenkor akarsz inni kávét). Komolyra fordítva a szót, azt mondják, hogy annyira drága a munkaerő, hogy a délutáni műszaknak már nincs értelme, mert csak háromnegyed annyian vannak, mint reggel. Továbbá ők korán mennek aludni, és nem randalíroznak késő estig az utcákon, mint ti.

 

Moore & More Cafe

 

Fremantle leginkább egy tengerparti üdülőhelynek néz ki (ja, nálam ez nem pozitív minőség), de menti a helyzetet, hogy nagyvárosi (ez pozitív) hangulatú kávézókat rejt. Elképesztően közvetlenek és kedvesek, ráadásul megértik a frissen Európából érkezett turista angolságát, nem ordítanak rád, hogy: Fair suck of the sav! Természetesen flat white-tal menőzök azonnal, ezt itt nem is kell kétszer mondani. Nézem a szendvicseket is, de a kínálat az USA-ra emlékeztet, túlméretezett, túlpakolt számomra valamennyi (így reggel), úgyhogy maradok a croissant-nál. Ami persze marhaság, hiszen az európai étel és szinte sehol a világon nem tudnak normálisat csinálni csak Párizsban és Budapesten.


Itt még újnak számított, de aztán rájöttem, hogy errefelé valamiért rendszeres tevékenység a Sorszám Osztás, folyton sorszámot kapok, akkor is, ha egyedül vagyok éppen egy kávézóban. A sorszámdesign pedig egészen komoly szubkultúra. Itt például egy biciklialkatrész, máshol plüss panda, van ahol pedig tényleg csak egy sorszám, ez gondolom a minimalista irány.


Amint az látható, a latte artból nem csinálnak presztizskérdést, leginkább egy szivecskét öntenek, és aztán hello, igyad a kávéd, mert kihűl, plusz elvész a crema. Úgy 3 nap után értettem meg az itt fogyasztod vagy elviszed aussie slang változatát, de azért végül csak megkaptam mindig úgy, ahogy kértem.
Természetesen mindenféle chai, kakaó, tea és méregdrága smoothie is kapható, illetve a kávé egyes részei újrahasznosítva, szerintem nemsokára jön a zacc trend is. Az igazán menők zaccot esznek/isznak majd.
A határ a csillagos ég, és itt kell, hogy mondjam: ez egy meglehetősen méregdrága ország, a kávék ára 4-5 dollár körül mozog, hozzáteszem: egyes budapesti helyszíneknek sem kell ilyen tekintetben szégyenkeznie.

 

mooreandmoore_fremantle-coffeeshop-05.jpg

mooreandmoore_fremantle-coffeeshop-01.jpg

mooreandmoore_fremantle-coffeeshop-02.jpg

mooreandmoore_fremantle-coffeeshop-03.jpg

mooreandmoore_fremantle-coffeeshop-04.jpg

mooreandmoore_fremantle-coffeeshop-06.jpg

mooreandmoore_fremantle-coffeeshop-07.jpg

 

Fremantle piacán is belefutottam mintegy véletlenül a piac közepén üzemelő átlagosnak számító trendi kis kávézóba egy macaron és egy cronut stand között, itt persze csak mérsékelten állnak szóba jöttmentekkel, de ha kávét kérsz, akkor azért adnak. 

fremantle-market-coffeeshop-01.jpg

 

Foam Coffee Bar, Perth

Mivel én egy kellőképpen gonosz és kritkus gasztroblogger vagyok (csak nem akartam ezt a posztot sem ennek tisztázása nélkül hagyni), nem igazán hat meg néhány szakállas barista, sem az ordító zene, még akkor sem, ha minden újhullámos, harmadik hullámos, no cukor, no milk szabályt felrúgva csakazértis fahéjat tesznek a kávéhabra, szóval az a helyzet, hogy ezen a helyen nem volt jó a kávé. Persze azt senki nem érti, honnan tudom ezeket, nekik szóljon e nagyképűnek ható magyarázat: onnan, hogy önmagam számára is rendkívül irritáló módon jó az ízlelőérzékem, ezzel pedig magamon kívül közeli és távoli embertársaimat is napi szinten viszem a sírba, egyszerűen érzem, ha valami nem jó, túlhígított, elégetett, rossz minőségű, lélektelen stb. Ez utóbbi persze szubjektív kategória, de mi nem az. Tudom, sokan vannak így, bevallom, én már szívesen lemondanék erről a nagyszerű képességről. Na ez volt az öntömjénezés helye, térjünk a lényegre.



Perth hipszterutcáján sorakoznak a kávézók, ezek közül pedig tehát az egyik legmenőbb a Foam. Szendvicsekkel és masszív süteményekkel is készülnek egész napnyi kalóriaértékben. A kávé azonban mégsem jó, persze lehet, hogy az aktuálisan ránk osztott baristától függ. A tökéletes kávéhoz komoly képességek kellenek. A macis keksz azonban mindig kedves gesztus, továbbá véletlenül nem volt elég készpénz nálam és legyintettek rá, természetesen legközelebb bőkezűen visszaadtam, ők pedig akkor még nem tudták, hogy egy híres gonosztevővel kvaterkáznak.

perth-foam-coffee-05.jpg

perth-foam-coffee-04.jpg

perth-foam-coffee-03.jpg

perth-foam-coffee-01.jpg

perth-foam-coffee-02.jpg

 

Cup of Truth, Melbourne

Hirtelen ugrás Melbourne-be, újabb 2 óra eltérés, szóval már 8 órával vagyunk előrébb a budapesti időhöz képest, nem mintha ennek bármi köze lenne a kávétémához. 

Viszont ez egy egészen érdekes kaland volt. Fontos eszközeim a tájékozódásban egyrészt a Foursquare, másrészt a Beanhunter alkalmazások, ezek megmondják, hová kell mennem. Valamennyi toplista élén helyezkedett el a Cup of Truth nevű hely, amelyet elsőként akartam felkeresni, valahol a vonatállomás közelébe pozícionálta mindkét alkalmazás. Elsőre azonban sehogyse találtam meg, ami nálam ugyan egyáltalán nem meglepő, hiszen híresen rosszul tájékozódom, nem is nagyon keseredtem el, másodszorra azonban már nem akartam kudarcot vallani, ezért elkezdtem intenzíven faggatni a melbourne-i lakosságot, hová tették ezt a jónak mondott helyet. Természetesen fogalma se volt az utca emberének, miről beszélek, aztán valaki azt mondta, hogy lehet, hogy az aluljáróban van. Leosontam óvatosan, gondoltam Melbourne egyik legjobb kávézóját csak nem hagyják kizárólag a metró népének, de mégis: ott díszelgett, szemtelenül minimál (amilyen a weboldala is), egy darab pult a lepattant aluljáró egyik oldalában, körülötte álldogál a rendkívül menő közönség. Odalépek és váratlan határozottsággal ordítom (ja mert a zenét is túl kell üvölteni), hogy egy presszót kérek szépen, a flat white-okat ekkorra kicsit kezdem unni. Meg is kapom 4 dollárért, balra el. Fantasztikus aroma, komplex ízvilág (én nem szeretem a csokoládé, meggy stb. ízjegyeket kávéra használni, bár most már ez megy mindenhol), az aluljáróból felrepít a felszínre, és örülök, hogy végül mégis felfedeztem a rókalyukat, előlem nem bújik el egyik menő kávézó sem, ezt megszívtad Ausztrália!

cupoftruth-melbourne-03.jpg

cupoftruth-melbourne-02.jpg

cupoftruth-melbourne-01.jpg

cupoftruth-melbourne-04.jpg cupoftruth-melbourne-05.jpg

cupoftruth-melbourne-06.jpg

cupoftruth-melbourne-07.jpg

Auntie's Peg, Melbourne 

 

És most jöjjön az elsők között is az első, pontosabban minden toplista szerint legalább a második, a legnagyobb, a legkúlabb, a legszakmaibb, a világhírű: Auntie's Peg, azaz Proud Mary Coffee. Pörkölnek, kávét főznek, oktatnak, fantasztikus szakmai shoppal egészül ki a kínálat (könyvek, kávés kiegészítők, Proud Mary merchandising, kakaó, kávé), az üzlet pedig újfent borzalmas diszkréten helyezkedik el egy inkább félreeső városrészben, hogy úgy mondjam arrafelé, ahol a madár se jár, esetleg csak ha jó kávét akar inni. Én mindenestre odagyalogoltam, majdnem egy órámba telt, de megérte.



Ez az a hely, ahol tényleg nem viccelnek. Nemcsak akkor hívják ki a készenléti rendőrséget, ha cukrot kérsz a kávédba, de tejet sem adnak. A tisztaság és egyszerűség hívei, próbáld meg helyesen értelmezni a kávét: önmagában. Nem azért teszik ki a szívüket, hogy te aztán feltejezd meg latte artokat akarjál, meg cukorral cseszd szét a savegyensúlyt. Ez amúgy csak a hatodik kávém, ezért aztán nem is csinálok belőle nagy ügyet, enyhe szívdobogásom mutatja, hogy még nem süllyedtem el végleg az alvilág bugyraiban.



Ikonikus pörköltkávéjukat Melbourne-ben több helyen lehet kapni, mindenhol tisztelettel beszélnek róluk, és értem is, hogy miért: nagy erőkkel képviselik és terjesztik a kávétudomány szellemét.

proudmary-melbourne-07.jpg

proudmary-melbourne-06.jpg

proudmary-melbourne-05.jpg

proudmary-melbourne-02.jpg

proudmary-melbourne-08.jpg

proudmary-melbourne-04.jpg

proudmary-melbourne-03.jpg

proudmary-melbourne-01.jpg

Postal Hall Coffee, Melbourne 

Az egyetlen hely, ahová véletlenszerűen tértem be, úgy tűnik sokkal inkább munkakezdés előtti kávéra találták ki, mint a kávé élvezetének kihasználására, ettől függetlenül az egyik legjobb croissant-t itt ettem, továbbá a kávéjuk is finom volt. Én nagyon szeretem, amikor adnak olvasnivalót is a kávé mellé, a személyzet pedig nagyon kedves volt. Teljesen helyinek érezhettem magam, ami mindig jó érzéssel tölt el. Ace, mate! 

postalhall-coffee-melbourne-01.jpg

postalhall-coffee-melbourne-02.jpg

 

Dukes Coffee Roasters, Melbourne

Elérkeztünk a kedvencemhez, lenyűgözően hipster hely, elképesztően készségesen veszik fel a rendelést, nyolcadszorra is kedvesen eltagolják, hogy itt iszod-e meg vagy elviszed. Ha kéred, foglalkoznak külön a latte arttal (azaz szép formát öntenek a kávédba), de amúgy ne kérjél tejet, ha kedves az életed. Kérjél minden mást. Saját pörkölésű kávék tárházát kínálják, továbbá kiegészítőket, ezen kívül jól láthatóan vendégbarista programjuk is van, folyamatosan ketten tanulmányozzák, mit csinálnak a többiek. Egész jónak tűnő süteménykínálatuk van, de gyakorlatilag mindegyik ehetetlen.

 

Egy idő után ez lett a törzshelyem, ide mindig szívesen visszatértem, hiszen imádom, amikor elfoglalt emberek semmibevesznek és tökéletes kávét, italt vagy ételt kapok.

dukesespresso-melbourne-01.jpg

dukesespresso-melbourne-02.jpg

dukesespresso-melbourne-03.jpg

dukesespresso-melbourne-04.jpg

dukesespresso-melbourne-05.jpg

 

Little Rouge, Melbourne

Bevallom, volt néhány nehéz pillanatom Melbourne-ben (hol nincs?). Például, amikor elkezdett sötétedni (este 6 körül), és az utcán csak ázsiai fiatalok hömpölyögtek, betévedtem a kínai negyedbe, ahol űrlények árulnak űrlényeket, továbbá különbözőképpen torz utcai árusok és magukban beszélő őrültek (persze lehet, hogy ők a normálisak) vannak mindenfelé.


Volt egy fontos küldetésem: a szintén fontosnak tűnő Little Rouge-t megkeresni, ami megint nem volt egyszerű feladat, ugyanis egy teljesen eldugott utcában található, gyakorlatilag egy sikátor hátsó részén, a bejáratra semmi nincs írva, és csakis az olyan elhivatott, magukban még nem beszélő (nem sok hiányzik már) őrültek tévednek be, mint én. Szóval felkutattam a helyet, és beléptem, fejemen egy csakazértis arckifejezéssel. Mindenfelé díjak díszelegnek a polcokon, csak ázsiaiak ülnek bent, sőt maguk a baristák is ázsiaiak (semmi bajom az ázsiaiakkal, ha otthon a négy fal között...). Na jó tényleg vicc, ők is emberek egy bizonyos mértékig – megint vicc.


Estefelé járunk tehát, a hely kisebb cáfolata annak, hogy ha nagyon akarsz, azért 6-kor is juthatsz kávéhoz, csak ehhez ismerned kell a helyi viszonyokat, és persze nem árt, ha ázsiai vagy. Mivel ekkor már 8-10 kávén voltam túl, gondoltam még egy kávé nem árthat, és kértem egy forró csokoládét is, hogy tudjam több fronton tesztelni a híresnek számító tudást. Kedvesek és nyitottak, fel se merül, hogy én kívülálló lennék, kicsit azért érzem a csodálkozást, hogy milyen ügyesen megtaláltam őket (bár mindezt valószínűleg csak képzelem).

littlerouge-melbourne-07.jpg

littlerouge-melbourne-08.jpg

littlerouge-melbourne-06.jpg

littlerouge-melbourne-05.jpg

littlerouge-melbourne-04.jpg

littlerouge-melbourne-02.jpg

littlerouge-melbourne-03.jpg

Lenne még mit mesélni, de mostanra már én is eluntam, gondolom hát még ti, kedves olvasók.
Ezek voltak tehát a legemlékezetesebb helyek. Tanulságként – már ha kell ilyet mondani – annyit szánnék: vegyük komolyan a kávékultúra terjesztésében dolgozó hipstereket, mert elképesztő erőfeszítés, megszállottság, technológiai ismeret, odafigyelés, komprimisszummentes hozzáállás érződik valamennyi helyen, és ez nemcsak Ausztráliára, hanem jó ideje már Budapestre és Magyarország jó néhány kávézójára is igaz.

Ezek a kávézók nemcsak egy bizonyos területen nyújtják a maximumot, de a hasonló szellemiségű vendégek gyűjtőhelyei, érdemes tehát megőriznünk őket és tudnunk róluk.

2 komment

Címkék: kávé ausztrália melbourne

Bocuse d'Or Europe - az egész ország érdeme

2016.05.15. 11:58 stillman

Az első napon irigyen néztem a sok bejelentkezést, facebook oldalamon sorakoztak a posztok, mindenki kint van, aki számít. Mintha szereztem volna én is jegyet rá, szakmai regisztráció címén úgyhogy nehezen előbányásztam az emailjeim közül és szerdán végre kimentem, egy uberben a fullasztó, kaparó típusú köhögéssel birkózva (szerintem ezt mindenki ismeri, semmit nem jelent, esetleg a gonoszság próbál meg így távozni az emberből, nem sok sikerrel), viszont az uberestől kaptam színes és sima mentolos tictac-ot és uber kulisszatitkokat is megosztott velem, szóval elégedetten érkeztem a Bocuse d'Or Europe budapesti helyszínére.

A Hungexpo területén a beléptető pontokhoz érve eleinte szkeptikus voltam, de aztán láttam, hogy nemzetközi színvonalú infrastruktúra épült, na végre valaki utat mutatott a magyaroknak, hogy kell csinálni (persze én beszélek a legnagyobb sufnituning rendezvényszervező, aki hagyja évek óta hányattatott körülmények között sodródni a Macaron Napra érkező díszközönséget, na jó de most nem rólam van szó).

bocusedor-hungary-5.jpg

bocusedor-hungary-7.jpg

Aztán beléptem a G pavilonba és megérkeztem, felmásztam a lelátók egyikére, beilleszkedtem a tömegbe, mellettem ökéntes tűzoltók üldögéltek aranyosan és bár kissé fáradtan, de lelkesen belefújtak maguk mellé készített hangszereikbe. bocusedor-hungary-3.jpgA show óriási volt, a műsorvezetők fantasztikusan jól nyomták, és örültem, hogy nem úgymond hivatásos műsorvezetőink vannak, persze ők is nagy rutinnal rendelkeznek, de nem hakni műsorvezetők (amivel amúgy semmi bajom nincs) hanem szakavatott hozzáértők, megszállottak és elkötelezettek, mint jónéhányan, talán még magamat is nagyon óvatosan ide sorolom, bár időnként (gyakran) rájövök, hogy én nem is vagyok annyira megszállott, esetleg egy-két résztémában, azokban viszont feltehetőleg nagyon idegesítően. 

bocusedor-hungary-4.jpg

bocusedor-hungary-8.jpgEgy óra múltán rájöttem, hogy valamit enni is kéne, de mivel nem voltam eléggé körültekintő a regisztrációnál a VIP-be nem jutottam be. Gyanút fogtam azonban és rájöttem, hogy a lelátó mögött vannak ilyen kis faházak, ahol simán lehet, hogy enni is meg inni is adnak. Valóban új világ tárult elém, a fantasztikus Stílusos Vidéki Éttermiség standjain végigszörfözve csodálatos ételekhez jutottam a Nomád Hotel ököruszály leveséhez és a Rosinante már nem emlékszem milyen elnevezésű, de szintén nagyon finom leveséhez. 

bocusedor-hungary-1.jpg

Nomád Hotel:bocusedor-hungary-stilusos-nomadhotel.jpg

Rosinante:bocusedor-hungary-stilusos_rosinanteszalloda.jpg

A Gerbeaud standjánál tiszteletreméltóan undok eladók törték le jogosan a nagyravágyó közönség egóját, "én nem látom melyik süteményre mutat", akkor basszus tervezz olyan pultot, ahol látod legközelebb, ja mert kiírva sem volt semmi. Viszont a sütemények olyan döbbenetesen finomak voltak, hogy feledtettek mindenféle rossz érzést, ami amúgy nem is volt, mert én szeretem, ha undokul beszélnek velem tiszteletreméltó helyek, fontos, hogy tudjam a helyem én csak egy zabagép közönség vagyok, a munka dandárját ők végzik el, kiváló alapanyag, cukrásztudás, összekalapálták a standot, kibumliztak a Hungexpóra, ott állnak napok óta és elégítik ki az úri (nemzetközi!) közönség igényeit, most már aztán kuss legyen, fizess és becsüld meg magad. Ebben nem volt semmi irónia egyébként most. 

bocusedor-hungary-1-gerbeaud.jpgbocusedor-hungary-1-gerbeaud2.jpg

 

bocusedor-hungary-1-gerbeaud3.jpgBevallom én olyan fél5 körül elfáradtam és szépen hazamentem, otthonról viszont követtem webtévén az eseményeket, még sokkal jobban is láttam mi történik, kicsit mint a meccsnézés (bár nem vagyok nagy meccsnéző), a tévéden mégiscsak jobban érted ki hova rohangál és melyik mezben ki van (bár biztos van, aki ezt a meccs helyszínén is érti). 

bocusedor-hungary-2.jpg

Az eredményhirdetés nekem csak formaságnak tűnt, gondoltam azért megnézem, ha már itt ülök a gép előtt, úgy mellékesen odapillantgattam, illetve igyekezvén jólértesültnek mutatni magam a Gasztrobizarr facebook oldalán is posztoltam az érkező eredményeket, amelyeket persze nem a helyszínről, hanem Csapody Balázs és Harmath Csaba élő facebook közvetítéséből tudtam meg.

Oké, szóval legjobb hal, legjobb hús, blabla, 3. hely Svédország, 2. hely Norvégia, 1. hely... óriási körülményeskedés a webtévén, Dévényi Tibi bácsis, hangosabban tapsoljanak, nem hallom, na még... fokozás és akkor egyszercsak kiordítja a szót: Hungaryyyyyyyyyyyyyyy. ÖÖÖÖÖ....

Nagyon jó érzés volt, meglepetés és jó volt együtt ordítani (na jó csak virtuálisan) a közönséggel, facebookon örjöngeni, mindent megosztani, dicsekedni, kiírni száz felkiáltójellel, mindenkit lájkolni, aki ezzel kapcsolatban írt, tényleg olyan ritka, elszabadult pozitív érzések, igazi boldog percek uralták az életünk javát adó facebook hírfolyamot! És bár később páran igyekeztek kijózanító posztokban felvilágosítani az érzelgős gasztrománokat, hogy ez csak a versenyzők érdeme, nekünk semmi közünk hozzá... HÁT NEM. 

 

Nagyon sok közünk van hozzá. Nemcsak úgy, ahogy a záró összegző posztban kiírtam, hanem nagyon sokféleképpen.

Köze van hozzá a Pozsonyi úti 2009 első harmadában még ürességtől és értetlenségtől kongó Sarki Fűszeresnek, köze van az egész Stílusos Vidéki Éttermiségnek, mindenkinek aki a hétköznapokban felkeltette az érdeklődést, aki harcolt az értetlenséggel, aki elmagyarázta egyenként a magyaroknak, hogy miért nem kell lelógnia a tányérról a vegyes köretnek és, hogyan lépjen túl a közönség a 2személyes bőségtál műfaján. Ezek az emberek nap, mint nap küzdöttek (és küzdenek a mai napig) a hülyeséggel, a régről ránk maradt beidegződésekkel, az alapmentalitással, mely szerint csak lakjunk jól, más nem számít. Persze az egészet megalapozta a Bűvös Szakács blog, a Magyar Gasztronómiai Egyesület és sokan mások, ezt nálam sokkal alaposabban kifejti Uj Péter, napokban megjelent cikkében. 

 

Persze senki nem említi a kellemetlenkedő és cukiskodva gusztustalankodó bloggereket, a mindenről beszámoló mániákusokat, a nagyképű Michelin csillagjárókat, a mindenhová belógó, később meghívásokat nyerő, vagy kiprovokáló, esetleg zsaroló (én), de kompromisszumot nem tűrő véleményével mégis egy idő után mérvadó írókat. 

 

Sok tényezőből áll össze a siker és mindannyian együtt voltunk, jó irányba mentünk, kemény volt és kemény is marad, de tessék, itt az eredménye, és még csak azt se mondhatjuk, hogy hirtelen és váratlan, mert majdnem egy évtized munkája áll mögötte. És ebből csak egy (bár igen jelentős, a legjelentősebb) rész a konkrét csapat munkája, akik emberfeletti teljesítményükkel meghozták a sikert és megmutatták, hogy érdemes kitartani és küzdeni.

Szólj hozzá!