Sziasztok! - ugrok be lazán ezen a kora őszi vasárnapon a Pozsonyi út még belső peremének számító Újpest rakparti Paninibe. Még nem ebédeltem, gondoltam bedobok itt egy szendvicset. Bevallom nem szívesen járok ide, mert legendásan öntörvényű a kiszolgálás, ami persze lehet jó és rossz is, attól függ milyen kedvük van.
"Jó napot." - köszönt a pincér fiatalember inkább kedvesen, mint nem. Sőt, talán túl kedvesen is.
Nem szívesen használom ezt a kifejezést, de tényleg ez írja le jól, amit érzek: megáll bennem az ütő.
Harmincas éveiben járó nő vagyok, na jó, mindenesetre nem látszik rajtam, hogy mennyi vagyok valójában (most majdnem leírtam, de nem). Legalábbis szerintem. Persze most magamba nézek. Lehet, hogy mégis borzasztóan öregnek nézek ki? Nem, az kizárt.
És ha mégis, akkor mi van?
Akár 20 éves vagyok, akár 30, akár 50 vagy 70, ne köszönjön úgy nekem egy nálam pár évvel fiatalabb pasi, hogy "Jó napot." Köszönjön akkor már úgy, hogy "Kezicsókolom." vagy "Csókolom." Vagy, ugye a protokoll szerint, ha azt mondom, mint vendég, hogy "Sziasztok!", akkor bizony sajnos "Szia!" a válasz.
A helyzet még rosszabbra fordul, bejön egy pár, hozzájuk is odajön: "Sziasztok".
Nem tudom mennyire látszik rajtam, hogy tüskés gömbhalként fújódom fel egyre inkább, szinte már vicces, hogy mennyire vérig sértve érzem magam, komolyan, majdnem elnevetem magam a saját reakciómon.
Legszívesebben távoznék, de mégsem mondhatom, hogy elmegyek, mert Jó napottal köszönTÉL, te tahó paraszt. Lebukik fejem és úgy zokogok... de haloványul bennem a bánat, túllépek rajta, úgy döntök, hogy megpukkadhatnak, akkor se nézek ki egy nappal se többel 32-nél.
Kérek tehát egy tonhalas, kapribogyós, lilahagymás paninit és két deci narancslevet, ahogy a fiatalok szokták.
Bár nem teszem hozzá, hogy az ipari takarmánynarancsból lesz szíves, de abból kapom.
A szendvics összességében nem rossz, bár szájízem lelki eredetű keserűségét a salátán túltolt, ízesített balzsamecetkrém sem tudja megédesíteni, a tonhalkrém melegítve pedig szürreálisan hat, mindenesetre meg bírom enni. (Akik ismernek, azok tudják, hogy ez igenis dicséret.)
Befejezem, jön a fiatalember, elveszi a tányéromat - udvariassága továbbra is hibátlan, nyilván viszonylag látványos volt a megsemmisülésem, persze akaratom ellenére - már csak egy közlendőm marad számára, amolyan vénasszonyosan affektálva:
"Fiatalember, legyen szíves közölni a séffel, hogy a kapribogyó az kapribogyó és nem helyettesíthető fekete karikázott olívabogyóval, a vendég nem hülye és ezt észreveszi, továbbá az íze sem ugyanaz. Köszönöm."
"Rosszat tettek bele?" - kérdezi kerek szemekkel.
De (nyanyásan) rá sem nézek, csak bólintok.
Egész jó lesz ez a szigorú nyanya szerep, érzem, hogy bele fogok jönni.
Emlékszem életem nagy pillanata volt, amikor előbb megkaptam az úttörő nyakkendőt, mint ahogy járt volna, mert mi énekkarosok csak úgy énekelhettünk a XIII. pártkongresszuson.
Utolsó kommentek