Mindig élmény a Blaha Lujza téri aluljáró, különösen, amikor a ritkán használt sarkában mész fel. A lépcső alján vidám csirkefogók ülnek, látványosan az idétlen miniszoknyád alá néznek, de ezen már nem tudsz rágódni, mert felérve oldalról direktben érkezik a kétkörkefés járdatisztítógép és egyenesen a pofádba fújja a Keletiből erre hordott húgy-por-ember-állat részecske keveréket, pont nem üt el, int, hogy mehetsz tovább. Aztán mégis utolér, megforgatja körülötted a levegőt és csak a fertőtlenítő szagban és az immunrendszeredben bízhatsz.

Haladok tovább, érdekes egy találkozó lesz, a régen talán szebb időket is látott Hauer cukrászdában, de, hogy miért pont ott, azt nem tudom, bár kétségtelenül nem egy zűrös, túlzsúfolt hely, ezt is értékelni kell.

"Ne siess" jön az üzenet, mert közbejött valami, jó nem sietek, de mondjuk már mindjárt ott vagyok. 

Nemhogy később, de akaratlanul is korábban érkezem. Benyitok, vörös süppedős szőnyeg, sejtettem, hogy ez egy ilyen hely, de azért az meglep, hogy egyáltalán nincs légkondi (kifejezetten meleg, nyári nap van).

A pult mögül azonnal kérdő "mit akarsz" pillantás szegeződik rám. Elképzelem, hogy van-e ilyen, hogy belépsz és már ordítod a bejárattól, hogy egy jó nagy gesztenyepürét vagy az Alain Ducasse ihlette szeletből kettőt lesz szíves?

Bevallom én teljesen kibillenek, amikor így néznek - elvesztem a fonalat, nem tudom mit akarok, és minél tovább néznek, annál kevésbé tudok koncentrálni. Alap, hogy valami csokis cuccot, de nem jó, mert fehércsoki van benne, ekkor eszembe jut, hogy én nem is eszem elvileg süteményt.

Ugyan már, ez egy cukrászda, itt kell. Folyamatosan néz, egyre kétségbeesettebben mérlegelem a kínálatot, a somlói a műanyagpohárban fura, de az üvegkehelyben meg túl nagy, vannak ilyen francia ihletésű sütemények, de túl fantáziadúsak most így hirtelen.

Közben rám telepedik a cukrászda magányos fülledt levegője. Fagyi van esetleg? - kérdezem, remélve, hogy ezzel időt nyerek. Nincs. - valaszolja a szemembe nézve, és semmi menekülőutat nem kínál, csak néz tovább.  

És jegeskávé?

Az van.

Hogy készül?

Vanília fagyival.

Értem.

Na jó, akkor még kérnék egy kis adag somlóit és egy ásványvizet. 

Helyet keresek, nincs nagyon vendég szóval inkább azon gondolkodom hová üljek. Közben rabul ejt a hűtőben viruló piros mutatványos torta, és a mellette lévő régi pénztárgép, valamint az ötveneséveket idéző amerikai dallamok, amelyek szólnak közben a hangszóróból. Szürreális, de én tudom szeretni az ilyen élményeket. 

Leülök és hamarosan érkezik a fantasztikus szett, egy rémisztően nagy pohárban rémisztően nagy tejszínhabbal és mandulás aprósüteménnyel megbolondított vaniliás-latte hangulatú - jegeskávénak nem mondanám, inkább kreálmány. Biztos vagyok benne, hogy ennek rengetegen örülnének, de én sajnos nem tartozom közéjük, mert nehéz eset vagyok, a jegeskávé nekem valamiért kávé és jég, esetleg egy kis tej, de semmiképpen sem egy tejszínhabos-cukros zsírhegy. 

A somlói galuska ennél is elkeserítőbb, de itt is velem van a baj, nekem a csokoládéöntet az általában inkább keserűcsoki jellegű kell, hogy legyen és nem ilyen tejescsokoládés-édes-vizes lötty, szóval egy kanál után arra gondolok, hogy most miért is egyem ezt meg, ha egyszer nem jó? Ülök csendben, félretoltam ugyan a somlóit, de eszem ágában sincs reklámálni ezen a csendes és nyugodt helyen, inkább érdeklődve próbálom megérteni a hely létjogosultságát és hétköznapjait. 

Egy nagyon kedves felszolgáló, de az is lehet, hogy tulaj elmegy mellettem és megkérdezi, hogy nem ízlik-e a somlói, hát ugye hazudni nem akarok, "nem az igazi" - mondom kedvesen, erre elveszi, hogy akkor erre a vendégünk volt. Meglep a váratlan és szokatlan kedvesség, jellemző, hogy pont nem vártam és nem is akartam semmi ilyesmit kérni, de most ugye mégsem ehetem meg csak azért, hogy ne bántsam meg őket. 

Közben rájövök, hogy a jegeskávét sem fogom tudni legyűrni, a találkozóm pedig még várat magára, ott ülök egyedül, körülöttem pedig mindenféle igyekezettel, gondossággal előállított termékek, amelyek nekem nem ízlenek, mert egy szörnyeteg vagyok. 

Ez sem az igazi? - billent ki önmarcangoló belső monológomból újfent, töretlen kedvességgel és figyelmességgel,  a jegeskávémra nézve. 

De! - mondom, ez nagyon finom, minden rendben. Ahogy elmegy érzem, hogy ezt le kell tudnom gyűrni mégis.

Erre a ház vendége - tesz elém váratlanul egy zöldes süteményt - pisztáciás.

Jaj, nagyon kedves - igazán örülök, de érzem, hogy már valahogy úgy jól vagyok lakva. Azért megkóstolom. Kellemes, semleges, nem túl édes, szerintem finom. - tényleg kár, hogy már kicsit eltelítődtem.

Hál istennek betoppan beszélgetőtársam, így vontatott történetem ezzel be is fejeződik, egyedül annyit jegyzek meg erőtlenül, hogy nincs-e itt egy olyan helyiség, ami egy kicsit jobban klimatizált. Dehogynincs, ott bent a zöld szalon előtt eggyel, és tényleg szürreálisan elegáns, más jellegű klasszikus térbe érünk, leülünk, sötét van. Minden kicsit más, az egyik vitrinben kissé megfáradt bonbonok sorakoznak.

Mivel írásaimnak általában nincs konklúziója, most sincs, összefoglalva mégis: a mit akarsz, mondjad már nézést leszámítva igazán rendkívüli figyelmességet tapasztaltam, csak annyi kell, hogy engedjünk néha egy-egy pillanatra az újhullámból, a klasszikus is lehet jó, még ha nem is az, de lehetnek kivételek.