Sok pénz szükségtelen dolgokra való elszórása, azaz „tipikus női program” az eredeti célom, de előtte ebédelhetünk is. A Váci út környéke minden szempontból ideális, Regi boldogan tervezgeti, hogy elvisz a Laci!Konyha! nevű helyre, aminek nagy rajongója, bár hónapokig a – szerinte hülye - neve miatt nem volt hajlandó betenni ide a lábát.

Megértem az ilyen okú idegenkedést, vannak szavak, amelyektől irtózom én is, de a lacikonyha az én fejemben inkább pozitív konnotációval bír, ellentétben például a "borgyógyászattal". Mi lesz a következő budapesti hely neve, bor- és nemibeteg-gondozó?

Fél 12-kor érkezünk, mert ma még nem ettem semmit, de ez sajnos nem volt egy jó ötlet. Hiába nyugtatgat Regi, hogy csak déltől főznek, az asztalt kaparom, mire kihozzák a hideg padlizsánlevesemet. Annyira azért nem vagyok idegbajos típus, hogy ne lássam be: érdemes volt várni. Dizájnos tálalásban érkezik a padlizsán tejszínes esszenciája, kicsit furcsa ugyan, ahogy folyik le a hideg zsír a torkomon éhgyomorra, de mondtam már, hogy az én hibám, hogy nem ettem még.

A füstölt sonka saláta szerintem Chili&Vanília kedvence: egyszerű, de tökéletes alapanyagok, nem tolakodó mártás, selymes újkrumpli és optimálisra főtt tojás kísérik. Utóbbi olyannyira optimális, hogy még a főtt tojástól köztudottan berzenkedő Regina is lelkes.

A személyzet barátságos és fesztelen, bár kissé összeszedetlen és felkészületlen. Az engem nem zavar, ha hárman szolgálnak ki felváltva, de ha ez a felállás, akkor elvárom, hogy tudják mindhárman, hogy mit rendeltem és min vagyok már túl.

Eloszlatjuk a félreértést, kérünk egy-egy presszókávét és türelmesen várjuk a desszertet, de erre is nagyon sokat kell várni sajnos. Ezzel a várakozással az a baj, hogy hétköznap van és ebédidő. Azaz a legtöbben az ebédszünetüket töltik itt és - gondolom én – a dolgozó népet várja vissza a munkahelye, nem tud két órácskát elebédelgetni, hacsak nem a közigazgatásban nyomul. Vacsoránál ez nem probléma, de most ráadásul nyilvánvalóan előre elkészített – főleg hideg – ételekről beszélünk, nem a szakácsra kell várni. Magyarán van egy olyan gyanúm, hogy megint a pincérekben van a hiba, de én mindig hisztizek, nem kell rám hallgatni.

Aztán szerencsére az édességek kárpótolnak, az én pezsgőzselém fantasztikus és emlékezetes, Regina viszont majdnem elsírja magát (jó értelemben), amikor meglátja a hideg csokitornyot. Ilyet én még csak képen vagy álmomban láttam: aranyosan tükröződő csokimáz, gyönyörűséges kompozíció, és ráadásul az ízek holtversenyben vannak a vizualitással.

„Bisztró a legjobb értelemben” – hirdeti a Laci!Konyha! szórólapja, hát adja Isten, hogy nyíljon még nagyon sok ilyen bisztró, és tapasztalja meg a magyar, hogy van élet a pontypatkón túl is.

Most már csak az a kérdésem maradt, hogy ha itt összesen 6300 forintot fizettünk, akkor mi az úristennek mentünk el enni a Taubenkobelbe 83 ezerért?