Nem hittem volna, hogy 2 hónap alatt bekövetkezik, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sejtettem, hogy ez lesz. Hihetetlen volt, szinte szürreális, hogy létezik egy ilyen hely Budapesten, ahol tényleg nagyon finom minden, ahol tényleg van egy jó légkör, ahová jó bemenni, leülni és ugyan sokan nehezményezték a szűk helyet, és az erőltetett designt, mégsem volt igazán baj, ez is így volt "franciás". A hangulatot pedig meg lehetett szokni kellő átéléssel, amihez egyébként az itt kapható sütemények elég könnyen hozzásegítettek. 

Van, aki gyakrabban, van, aki ritkábban éli át, de valószínüleg mindenki fel tud idézni egy olyan élményt, amikor nagyon jól érezte magát egy étteremben, kávézóban és azt mondta: igen, ez egy jó hely, vissza akarok jönni, ahányszor csak tudok. Én így voltam ezzel a hellyel.

Voltam egyszer, aztán még egyszer, aztán megint, nem csalódtam...

És egy hónappal később, azaz ma, elvonszoltam oda Rozit, e blog társszerzőjét, hogy végre egyen egy jót, hogy bebizonyítsam nem véletlenül nyúzom folyton, hogy ide el kell jönnünk. Vártam, hogy megmutassam a helyet, amelyről túláradóan, visongva lelkendeztem annak idején.

Amikor beléptünk nem tudom honnan, de megérintett egy olyan érzés, mint amikor csak a nyomát látod valaminek pedig ekkor még nem tudtam semmit. Egy rettenetesen frusztrált, a kiszolgálók fölényesen bunkó prototípusa állt ott, megjegyzem eddig még nem láttam őt.

Nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy úgyis a mennyekben fogom érezni magam pillanatokon belül, amint kihozzák a pain au chocolat-mat. Megérkezett, az első falatot direkt nem én ettem, hanem Rozinak adtam, hogy érezze mit hagyott ki az elmúlt hónapokban és vártam, ahogy lehunyja a szemét és csak annyit mond: "bazmeeeeg". Beleharapott és ekkor már gyanús volt a hang (száraz csikorgás), de a következő harapás már az enyém volt (mármint a süteménybe) és ekkor már gyanús lett az íz és az állag is, ez már messze nem volt az a minőség, amit korábban megszoktam. Nem volt rossz, de attól a croissant-tól nagyon-nagyon távol állt, ami miatt én beleszerettem ebbe a helybe néhány hónappal ezelőtt. 

Tulajdonképpen lehet, hogy ezzel így önmagában nem is lenne akkora baj. A végén azonban megkérdeztem, hogy esetleg nem volt-e friss a croissant, mire mondták, hogy dehogynem, minden nagyon friss, úgyhogy elmondtam, hogy akkor azonban a minőség egészen más, mint korábban. A kiszolgáló lány erre - nem viccelek - megvonta a vállát. Kérdően néztem rá, hogy ez mi volt, esküszöm arra számítottam, hogy kiönti a lelkét, hogy hát ne is csodálkozzak mert elment a francia pék, tulajdonosváltás történt, kivonultak a franciák az országból..., de nem, azt mondta: - eddig még senki nem mondta ezt. Reflexből mondtam neki, hogy jó, ha valaki majd mégis mondaná megint, akkor viszont azt javaslom ne a vállát rángassa, hanem esetleg válaszolja azt mondjuk, hogy sajnálom. Tovább gondolva azt is el tudom képzelni ilyenkor, hogy esetleg kikérdezi az okokat mégis mi nem tetszett, meggyőzni, hogy az valójában úgy jó és én vagyok a suttyó, szóval bármilyen erőfeszítés, normális reakció. Tisztelni a vendéget és nem nagy arccal, elégedetten, elbizakodva leszarni az egészet. Mert annak hamar meglesz a következménye.

Itt valami elcsúszott, valami elmúlt, nem, nem adok még egy esélyt, sajnos megint egy nagyon jó dolognak vége. És mennyire tudtam, mert lássuk be tényleg szürreális dolog volt, hogy Budapesten van egy igazi, menő francia pékség, ahol szeretik és tisztelik a vendéget. Mellesleg a facebook oldaluk aktivitása ma már csak annyiból áll, hogy más éttermeket ajánlgatnak. 

Mindegy, szép volt, tán igaz se volt.