Híres íróktól hallottam, hogy ők csak megírják a regényt, ami a fejükben születik, és tulajdonképpen az kerülne erőfeszítésbe, hogy ne írják meg a felgyülemlő gondolatokat, érzéseket.
Valahogy így éreztem én is most, hiszen évek óta nem volt gasztrobizarr poszt, elsodort az élet, megkomolyodtam, illetve ha belegondolok, az újságírás olyan szintre süllyedt, hogy az én valaha nagy botrányt kavart vitriolos posztjaim hatvan feletti akadémikusok elmélkedéseinek számítanak már.
Kezdhetjük az őszinte vallomással: házhoz mentem a pofonért. Tulajdonképpen tudtam, ha nem is voltam benne biztos, hogy a Pozsonyi úton található Bécsiszelet Kisvendéglő nem egy jó hely, viszont azt nem tudtam, hogy egy ilyen szintű leprahely húzódik meg a korrekt, retrohelynek gondolt kis étterem helyén.
Utólag visszagondolva félreérthetlenül ott voltak a figyelmeztető jelek, irgalmatlan bűz, olajos-mosogatóvízgőzös szag, az étterem üres, minden más hely egyébként a Pozsonyin tele, pl. ezért nem mentem máshová, mielőtt felvetődik a kérdés.
Felküldenek a galériára, ahol egyébként egész kellemes, nagypapás retróhangulat, komód, régieskedő műképek a falon, mondanám, hogy a mesterséges intelligencia generál ilyen hangulatú kamuképeket, és ez nem dicséret.
Az étlapot tekintve jön egy rossz érzés, és egyébként ez a legundorítóbb a helyben: irgalmatlanul túlárazott, ilyen 10,000 és 12,000 forintos, hagyományos ételek vannak, és mivel az azért egyértelműen látható, hogy semmiképpen nem érheti itt meg, hogy ilyet rendelj, valami egyszerűbbet keresek: maceszgombóc-levest, borjúlábat burgonyapürével, kovászos uborkával, társaságom pedig cigánypecsenyét, káposztasalátával kér.
A maceszgombóc-levest az első kóstolás után visszaküldtem, pontosabban kedvesen félretettem és próbáltam meg nem történtté tenni az élményt magamban, kifejezetten kellemetlenül érintett, hogy mindjárt jönnek és megkérdezi, hogy „nem volt jó?”, ha lenne egy vályú az asztal alatt inkább beleönteném, mintha megettem volna, hogy ne kelljen magyarázkodni.
Nem készítettem fotót róla...
Nem, nem volt jó, mondom, a pincérnő aggodalmaskodó (azért annyira nem) kérdésre, akár hihető akár nem, de udvariasan, sőt még hozzáteszem, hogy elnézést.
Nem baj, haladjunk, nem mintha azt várnám, hogy a következő fogás sokkal jobb lesz, inkább azon izgulok, hogy valamennyire ehető legyen, hogy ne bántsam meg őket, undorító ételt ugyanis nem tudok megenni, akkor sem ha nagyon éhes vagyok.
Kicsit félve lerakják elénk, hát nem tévedtem, a borjúláb valami vastagon rántott teljesen ízetlen zsírcsimbókokat rejt (tudom, hogy milyen a borjúláb és azt is, hogy nagyjából ilyesmi az állaga), a fáradt olajos rántott bunda áthatja és elveszi a maradék ízét is, a krumplipüré valami darabos furcsa ízű trutymó.
A Cigánypecsenye minimum százszor használt olajban sült, borzalmasan primitív fűszerezésű, számomra ehetetlen lenne egyébként, de szerencsére nem nekem kell megenni.
A legérdekesebb, hogy a túlárazott savanyúságok is ehetetlenek, a kovászos uborka kiszáradt, a káposzta saláta pedig szimplán csak rossz ízű, ezeket, hogy lehetett elrontani az rejtély.
Sajnos a magam részéről ezt a fogást sem tudom megenni, sőt a negyedéig sem tudok eljutni tisztességből, a pincérnő csak annyit tesz hozzá szomorúan, amikor elveszi a háromnegyedig tele tányért: „Hát ezzel már tényleg nem lehet mit csinálni. Ez ilyen.” Még a mosogatóvízben főtt kulimász néven tálalt maceszgombóc-leves kritikámat talán megértette.
Pokoli szombati ebédünk után igyekszem megfejteni a tanítást: egyrészt maradj otthon és főzz ugye, azonban mindenképpen kérdőjelként tátong bennem, hogy a Pozsonyi úton, ahol egymást érik a fantasztikus, kiváló gasztro koncepciók, igazán minőségi helyek, hogy tud egy ennyire borzalmas hely létezni, egyáltalán miért jó ez nekik, miből állna tisztességes konyhát vinniük és biztos vagyok benne, hogy rengetegen ennének ott, egyébként furcsa, hogy alig van elfogadható, vagy akár jó _étterem_ a környéken (hangsúlyozom: van, de nem sok), Újlipótvárosra jut 120 reggelizőhely, cukrászda, kávézó és kb. 5 normális étterem.
Nem marad más hátra, mint otthon benyomni gyorsan egy pohárka articsóka-likőrt, a zsírszagot beszívó ruhákat pedig elégetni…, valamint várni, hogy leülepedjen, megbékéljen, megbocsátásra leljen a Bécsi szelet vendéglő „szakácsától” egyenesen a gyomromba érkezett mélységes embergyűlölet.
Utolsó kommentek