Lássuk be, a magyarok nagy részének a hal egy szürke, büdös, kimeredt szemű már halott vagy éppen döglődő-kínlódó lény, a nagycsarnokban felállított akvárium zavaros vizében összezsúfolva néz rád és üzen: ilyen az élet, nem nyerhetsz, ugyanígy fogsz élni s halni, mint ő.
A nagycsarnokbeli sokkoló élményen kívül gyerekként a Balaton parti strandbüfében szembesültem a ténnyel, hogy ez az orrfacsaró bűz, amit érzek ez a hal, és vannak olyan emberek, akik ezt megeszik.
Sok-sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első kanálnyi halászlé lecsússzon a torkomon, és elismerjem, nem is olyan rossz a hal.
Aztán kiderült, hogy nem a halat, csak a magyar halat utálom, pontosabban azt a hal élményt, amellyel gyerekként találkoztam.
Aztán külföldön rájöttem, hogy szeretem a halat, sőt mindenféle tengeri herkentyűt is szeretek, polipot, rákot, tintahalat stb.
Megszerettem tehát a halat, de nem azért, mert letöltöttem a Kapj rá! kampány legújabb marketing ötletét: egy mobilalkalmazást, amelynek célja, hogy megszeresd a halat dévérkeszeges memóriajáték segítégével.
Különösebb rosszindulat nélkül feltételezhetjük, hogy van egy jól bevált ügynökség, akik évek óta jönnek elő a sztenderd ügynökségi ötletekkel. A vonatkozó szakmai kiállításokon a halból készült töltöttpaprika, halfasírtgolyók és egyebek nem igazán érték el a kívánt hatást, na jó - gondolták - akkor legyenek rajzfilmek a halakról, meg Youtube csatorna és azokon sok-sok ismeretterjesztő videó, meg legyen akkor alkalmazás, mi tényleg megtettünk mindent.
A magyar Kapj rá! halfogyasztást ösztönző kampány évek óta úgy rossz, ahogy van, már maga a megközelítés hibás. Már a szlogen is sokkal hatékonyabban működne egy drog fogyasztás ösztönző kampány lelkesítő soraként, mint a hal esetében, ahol ráadásul még magára a gyilkolási folyamatra is utalunk ezzel, nemcsak a dolog nehézségére, el kell kapnod, rá kell kapnod, vagy sikerül vagy nem, de ha igen, akkor rá vagy kapva, azaz nem szabadulsz. Nem jó, na.
Nem attól esznek az emberek több halat, ha dokumentumfilmekben vagy rajzfilmekben mutatod be nekik, hogy miért egészséges a hal, vagy memóriajátékot készítesz róluk, ez sokkal inkább elidegenít egy étel esetében.
Milyen lenne, ha a Nutellát oktató rajzfilmeken, és memóriajátékon keresztül próbálnák megszerettetni a gyerekekkel?
Meggyőződésem, hogy például a Nordsee a barátságos bebundázott halaival, vagy akár az IKEA sokkal többet tett a hal elfogadásáért, mint ezek a béna magyar kampányok. Az tény, hogy a Nordsee Magyarországra valami egészen szégyenteljesen lebutított franshise változatban érkezett, szóval inkább ne is jött volna, de hát van ez így, nem ők az elsők, és nem is az utolsók, mondjuk a precíz németektől mást vártam volna.
A problémát teljesen le kell bontani, és szembesülni kell a valósággal: a halat pont olyan módszerrel kell megszerettetni, mintha mondjuk azt akarnád, hogy hernyót vagy bogarakat egyenek az emberek mostantól. Nagyon sok magyar egyszerűen undorítónak találja a halat, rondának és büdösnek. Ahogy én is annak idején.
Ilyen beidegződései mindenkinek vannak, hiába vagy a legnagyobb gasztroarc, ha képtelen vagy véres vagy nyers húst enni, akkor sem, ha Michelin csillagos séf készíti. Vannak, akiknek egy osztriga tál a legnagyobb büntetés, pedig szeretik a luxus ételeket. A nyálka, a vér, az iszap, a csúszós, puha cuccok, a fekete cuccok..., ezek sok esetben undort, félelmet váltanak ki. Emlékszem, amikor először megláttam egy tál feketekagylót egy fotón, elborzadtam, hogy létezik ember, aki ezt megeszi. Én azóta túlléptem sok ilyen rossz beidegződésen, de hogyan segítsünk másokon?
A halat először is el kell rejteni, nem szabad az ember pofájába tolni, nem szabad neki a fejét mutatni stb.. Ez nem azt jelenti, hogy a töltöttpaprika jól ismert és kedvelt ízét halfasírttal helyettesítve próbáljuk becsempészni egy fogásba, azzal mutatva, hogy mennyire jó úgy is, mert ismét ellenkező hatást érünk el. A töltöttpaprikát töltöttpaprikaízűen szeretik az emberek és nem halízűen (ezzel az egyik Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakkiállítás Kapj rá standjánál próbálkoztak).
A szöcskét úgy szerettem meg, amikor New Yorkban egy mexikói étteremben egy zöldségfogás tetején egy szószban megkóstoltam. Tehát nem egy hatalmas szöcske volt a tányéromra rakva, és nem is úgy, hogy rajzfilmben mutatták be előtte, hogy miért jó a szöcske, és melyek a szöcske fogyasztás hagyományai a nagyvilágban, kik tartanak szöcskét és, hogyan dolgozzák fel.
Gondolom azt már sejti mindenki, hogy előbb-utóbb meg kell barátkoznunk a szöcske és egyéb rovarok fogyasztásával is. De addig még a halat is meg kell szeretni, nincs mese.
Utolsó kommentek