Konoba Tu Tamo, mérsékelt barátság

Mošćenička Draga sűrűn látogatott üdülőtelephez tartozó faluban Mošćeniceben található a Konoba Tu Tamo, 13 Gault Millaut sapkás étterem. 

Bár egy félreesőnek tűnő szerpentin vezet felfelé, a hely népszerű és ismert, nem meglepő, hogy sehol nincs egy parkolóhely, főleg szombaton. Egy sarokba mégis sikerül beszorítani az autót szemtelenül.

 Az éttermet elsőre nem találjuk, egy falon tábla, nyíl mutat egy lépcső felé, bátran le kell menni tehát, ahol egészen sűrű, részben érintetlen növényzet borítja a domboldalt, és hát mondanám, hogy lélegzetelállító a kilátás, ha nem utálnám annyira ezt a szót, csak úgy, mint az inycsiklandót. 

Megérkezünk szép lassan, 50-es szám, mellette meglehetősen meggyőző paradicsompalántákal teli kert.

Délután 5 óra körül van, elvileg nyitva a hely, készülődnek az estére, pontosabban nem tudom, mi folyik itt, mert a konyhában kellemes zörgés, de kint egy vendég sem ül az asztaloknál, mindenhol foglalt tábla, pincérek sehol. 

A terasz felől érkeztem, és mivel nincs előtér, bemegyek a folyosóra, kinéz rám két szakács, majd érkezik a tulaj/üzletvezető, főnöknő - nem tudom pontosan mi lehet a titulusa, rám néz, nem igazán köszön, érzem, hogy zavarok, de aztán reagál valamit, biccent talán. 

Van ma estére szabad asztal? - kérdezem. 

Á, nincs, minden asztal foglalt. 

Na, hát akkor ez egy remek hely lehet.  - gondolom, nem sikerül engem ilyesmivel elvadítani.Persze nem folytatja, hogy viszont holnapra természetesen van, akarnak jönni? Az utat magadnak kell kitaposni. 

Szóval, és holnapra van esetleg szabad asztal? - kérdezem makacsul, rutinosan, de kellő alázattal, mintegy sugallva, hogy tudatos vendégről van szó, úgy értem rólam.

Holnapra van. - veszti el a csatát. Fél 8? 

Másnap este fél8-kor tehát visszatérek kitartóan, levakarhatatlanul.  

Az újabb érkezés körülményei már nem meglepőek, hasonló hangulatban telik, sehol senki, az asztalok felé igyekszik tányérokkal egyensúlyozva, tulaj ő vagy a koncepció megálmodója, kitervelője, véghezvitelét kiharcolónak tűnő, makacs, a napi rutinnal küzdő és meg nem alkuvó, kompromisszumot nem ismerő nő, vagy hölgy vagy mi lenne az ideális megszólítás, még mindig zavarban vagyok, mint 20 éves koromban a negyvenes nőkkel a liftben, akik szúrós pillantásukkal éreztették, hogy ne merjem őket magázni, de tegezni meg én nem mertem, szóval csak álltam csendben, udvariatlanul, és vártam, hogy vége legyen a nyomorúságos 3 és fél percnek, amit a liftben összezárva kell tölteni. Ma is így vagyok ezzel, csak most a negyvenes nő vagyok én. 

Na szóval, jelzem, hogy van ám asztalfoglalásunk, ami a miénk és most itt is vagyunk, mert tegnap bejelentkeztünk ugyebár. 

Leültet bennünket, sőt még választhatunk két asztal közül. 

Nem nagyon lepődöm meg, hogy jó sokáig nem történik semmi. Se menü, se egy ital, egy pohár víz, a köszöntő falat naiv ábránd, korábbi élmények elvárás-csapdája. 

Végül eljön azért a pillanat, amikor megkapjuk a menüt,  szóval mindjárt rendelek is egy üveg Sirotić Malvazijat, vizet, majd következő körben kérek egy "thinly sliced octopus on rocket-t", valamint grillezett tonhalat szezonális salátával.

A bor szerencsére jön hamar, és hát innentől kezdve rajtam a sor, bő negyven perc szabadidő áll rendelkezésre, hogy magamat és társaságomat szórakoztassam, a bor segít, talán túlzottan is. Érkeznek közben a további vendégek, és mintegy szórakozásból megfigyelem őket, és a kiszolgálást, ami nem változik. 

Egy párt nagyon sajnálok, akik nem isznak alkoholt csak ülnek némán, várják, hogy történjen valami körülöttük.

A főnéni jön-megy, a vendégek megkapják szomorú kólájukat és sivár ásványvizüket, marad az üresség és a csend, egymás felfedezésének kényszerű lehetősége, de a hallgatás, ami eluralkodik rajtuk rátelepszik az étterem várakozásteljes csendjére. 

Ez itt egy remek étterem, fantasztikus ételekkel, tökéletes környezetben, minden részlet rendben van, egyedül a vendéglátást valamiért úgy gondolták, hogy nem kell, nem szükséges egyáltalán komolyan venni, elég, ha a főnéni ugyan végtelenül profin, mégis sokszorosan túlterhelten, a kedvessség leghalványabb szikrája nélkül, kínos igyekezettel próbálja megoldani a 20-30, vagy akár 50 ember kiszolgálását egymaga, néha talán a séf is csatlakozik, gondolom az ételek megmentése érdekében. 

Ottlétünk nagyjából ötvenedik percében érkezik az üdvözlőfalat, ez csak egy kis rántotthal - mondja mintegy szánakozva, ne várjatok semmi csodát hangon, finom kis szardínia talán bundában, némi házi fűszeres majonézzel, természetesen nagyon finom, és szépen elkészített falat. 

Jön a polipsaláta is, szintén szép kiszerelésben, az íze rendben van, tulajdonképpen minden rendben van, nem mondom, hogy elájulok vagy lélegzetelállító, de az elvárásokat már lefaragtuk, egyszerű, korrekt, ennyi. És még mindig nem küldött haza a főnéni - ezt is értékelhetjük pozitívan. 

Újabb fél óra, az üveg bor végefelé járok, persze fel se merül senki részéről (pincérek.. egy újabb hiú ábránd), hogy valami mást is kóstoljunk már meg, nem, ez nem így megy, ha kell valami majd kéred, feltéve ha tudsz róla, hehe. 

A tonhalam grillezve igazán kitűnő és újfent korrekt, salátám semleges, de nem kellemetlen, sőt. 

Elgondolkodunk a desszerten, de csak az íze végett, a napi sütemény egy áfonyás pite, finom, a mérhetetlen túlzásoknak itt nincs helye. 

Az étterem lassan ürül, a párok elsomfordálnak, a nagyobb csoportok sem hangoskodnak túlzottan, fizetünk, mondanám, hogy sok, mert a helyet mindenki csak úgy említi, hogy “drága”, de nem a Mošćenička értelemben, hanem valahogy csak ennyi marad meg nekik. Ha az elvárásokat elhagyjuk, akkor megmaradhat több is.