Amikor 2 hete New Yorkban jártam, egyik nem titkolt, határozott uticélom volt Dominique Ansel péksége, ahonnan a híres Cronut legenda útjára kelt, vagy fogalmazzunk pontosabban: kontrollálatlanul elszabadult. Ahogy az lenni szokott a nagyvilágban, ki-ki saját lehetőségei szerint megpróbálta reprodukálni a sikert, a hosszú tömött sorokat, a folyamatos pénzcsörgést hozó csodát: a croissant fánk egyveleget.
Gasztronómiai értelemben gyakorlatilag egy megfejthetetlen képlettel állunk szemben, nem hasonlítanám a macaron őrülethez. A macaronnak van egy nyilvánvaló receptje, kérdés a szaktudás, odafigyelés és a megfelelő alapanyag. Itt nem erről van szó: a Cronut fogalom, elnevezés és egyben recept nagyon komolyan védett, ugyanakkor olyan trükkös, hogy szinte garantáltan hányingert okozó borzadály lesz a végeredmény, ha valaki nincs a titkos eljárás birtokában. Feltételezem, ha a recept (képlet) nem ilyen okosan lett volna kitalálva, akkor senki nem ismerné Dominique Ansel cukrászdáját, mindenhol ott lenne: tessék cronut kész, mi is tudunk, fene se emlékszik honnan jött az "ihlet".
A Spring Street és a 6th Ave. kereszteződéséhez közel található cukrászda tulajdonképpen egy teljesen átlagos hely. Bevallom különleges hangulatú szellemi műhelynek képzeltem, ahol porcukorral leszórt arany croissant alakú trónon ül Domnique Ansel, a francia (! már félig térdreesve minden New York-i) pék, és varázspálcájával üt egyet a gyártósoron elégördülő donut-croissantok mindegyikére, majd szivárványszínű csillámfelhőben lényegül át a sima levelestésztásfánk és lesz belőle híres #CRONUT.
Ehhez képest egy egyszerű, kissé lepattant francia pékséget találtam, nem is voltak túl sokan, a pörgős ázsiai eladók pedig "elfelejtettek" volna visszaadni 10 dollárból, ha nem vagyok egy rámenős dög és kérem számon fennhangon előadott hunglish kiejtésemmel (valójában rendkívül félénken, szinte összezavarodva magamat okolva kérdeztem, hogy esetleg nem felejtett-e el visszaadni).
Mivel a Cronut "a rendkívüli népszerűség következtében" már régen elfogyott, természetesen nem jutottam hozzá, amikor rákérdeztem azt mondták, hogy reggel 6-tól 7-ig lenne csak esélyem.
Mivel ezen időintervallum kívül esik a számomra felfogható tér és idő dimenzión (legalábbis croissant zabálás céljából) le is tettem a "New Yorkban oly népszerű Cronut" megkóstolásáról. A cukrászdában azért mindent lefotóztam, ami cronut, a cseppet sem közhelyes "Keep calm it and cronut on" és a "Postcards. Better than instagram" táblákat. Hát itt a kreatívitás tobzódik egyébként.
Ahogy ültem ott a tökéletesen ihatatlan kávémmal, kicsit emésztettem ezt a cronut cirkuszt, valahogy olyan érzés volt, mint amikor benézünk Óz függönye mögé és ott meglátjuk a kis embert, amint hétköznapi módon irányítja a csodáknak tűnő eseményeket. A Cronut, legyen az jó vagy rossz alapvetően tényleg csak egy - mellesleg elképesztően ügyes - marketingfogásnak tűnik.
Amihez pedig itthon "cronut" néven hozzájutunk, javaslom ne nevezzük cronutnak. Nem csak azért, mert a név tényleg szigorúan védett, áh ne keseregjünk ilyeneken, hogy ki ölt meg kit. Egyszerűen azért, mert fogalmunk sincs milyen a cronut, addig, amíg valaki nem hoz közvetlenül New Yorkból (a bejegyzett recept alapján készülő) legfeljebb 2 órája sült változatot, vagy amíg mi magunk oda nem megyünk reggel 6-ra D. Anselhez. Addig pedig csak csodáljuk töretlenül, tisztes távolból a kozmopolita ínyencségeket.
Tudatlanul, rosszindulatúan viszont nem érdemes gyalázni sem az eleinte talán esetlen itthoni próbálkozásokat. Legyen ez országunk legnagyobb problémája, hogy van még mit javítani az első magyarországi cronut (crofánk) próbálkozásokon.
Utolsó kommentek