kép forrása / photo: eatocracy.cnn.com
Örülhetünk, hogy Magyarországon nemcsak elindult, hanem egyenesen szárnyra kapott a csúcsgasztronómia amúgy a tömegeket alapvetően megosztó hulláma. Továbbra is fennáll azonban a kérdés, hogy a népet, azaz a vendéget mennyire kell leváltani ahhoz, hogy a mércét megütve, ezen a szinten meg is maradhassunk.
Az éttermek, különösen az igényes konyhát képviselő helyek panaszáradatának toplistáján a vendég, mint értetlen és kultúrálatlan lény kap állandó helyet, aki sajnos nem érti meg az ő keserű és nehéz helyzetüket, nem tudja értelmezni az amúgy tökéletesen elkészített fogásokat, mivel ingerszegény gasztronómiai közegben szocializálódott.
A mostanában sokat fejtegetett kérdést azonban nézhetjük kivételesen a vendég szemszögéből is, aki bármilyen indokkal - legyen az alantas és egyszerű ösztönöktől vezérelt jól lakás utáni vágy, avagy a mérhetetlen sznobizmus jegyében valamilyen igényes fogás iránti rajongás - betér egy étterembe.
Nem elég, hogy bizalmat szavazott egy - és ebből a szempontból gyakorlatilag mindegy, hogy ismeretlen vagy ismert - helynek, ahol eltölti a - szintén mindegy, hogy értékes vagy értéktelen - szabadidejét, de ugyanakkor sok összetevőből álló rendszernek van folyamatosan kiszolgáltatva, saját aktuális kedélyállapotáról nem is beszélve.
Fontos tényező nyilván az étel maga, ami vagy tetszik/ízlik vagy nem, fontos a hely hangulata és hát ott van a legnagyobb veszélyességi faktor: az emberi tényező, maga a hely szelleme. Megfordítva a szokásos nézőpontot, gondolkodjunk el őszintén: mikor rosszabb fej a vendég, ha vannak igényei és elvárásai, nem tetszik neki, amikor egy - az amúgy reggel 10 órától nyitvatartó hely még negyed 11-kor is nyűgösen zavarja odébb azzal, hogy még nem száradt fel a padló és neadjisten ezt szóvá is teszi, amikor jelzi, hogy 40 perce vár egy kávéra és amikor nem hagyja szó nélkül azt, hogy ugyanez a hely este 10-ig nyitva lenne, de 8-kor már alig akarják beengedni - vagy akkor, amikor szó nélkül lenyel mindent, eloldalog és többé nem megy az adott helyre, egyszerűen megalázottnak és tehetetlennek érzi magát. Az a rosszabb fej vendég, aki nem tűri, ha langyos kávét kap, amikor nem azt kért, vagy az, aki visszaküldi a rózsaszín májat, hogy nincs rendesen átsütve vagy az, aki csendesen tűr, mert ezt kapja, ezt érdemli.
Az amúgy kemény munkával felépített, színvonalas helyek saját magukat képesek lerombolni - és mit mondjak, ez így van jól, őszintén szólva ahogy tudok, igyekszem segíteni is nekik ebben - azzal, hogy nem tisztelik eléggé a vendéget, megtehetik, hogy flegmák, hogy lekezelőek, mert tudják/azt hiszik, hogy ők a legjobbak. Innentől kezdve azonban abba a szörnyű csapdába esnek, hogy pont ettől nem ők a legjobbak, sőt ezt a viselkedést az a fajta elégedettség, önelégültség váltja fel, ami a fejlődés és szintentartás legfőbb akadálya.
A vendéglátóiparban dolgozóknak tudomásul kell venniük, hogy pontosan azzal a hullámmal, ami által nekik egyre nagyobb esélyük van az elismerésre, "kitermelődött" egy igényes vendégkör, amely érzékeny és pont ezzel segíti sikerre a keményen küzdő, minőségi szolgáltatást nyújtó éttermeket, kávézókat. Azonban ezeket a vendégeket pont úgy meg kell becsülni, mint, ahogy ők várják el a megbecsülést. És amíg ezt nem veszik észre, figyelembe sem veszik vagy egyszerűen csak nem tulajdonítanak ennek elég jelentőséget, addig nem csak a rossz alapanyagot, a megbízhatatlan beszállítót, a fizetőképes vendégsereg hiányát okolhatják, hanem saját magukat, hogy végső soron ugyanoda jutnak vissza, ahonnan annak idején indultak és csak az elkeseredett küzdelem és az értetlenség marad.
A vendégnek pedig a panaszkönyv.
Utolsó kommentek