Még a legelvetemültebb "azért eszem, hogy éljek" gondolkodású, két lábbal a földön járó, az ételek körüli misztikumot sznob handabandának tartó ember is tisztában van azzal, hogy ha Olaszország területére lép nem tudja elkerülni az evés okozta "élmény" érzését.

Hát még, ha valakik úgy mennek oda, hogy "na most csak jót fogunk enni végre", és ezzel az enyhe lelki nyomással végigterrorizálják Észak-Olaszország vendéglátóipari egységeit.

Mi az utóbbit választottuk és nekivágtunk autóval Olaszországnak egy szeptember végi szakmai kirándulás keretében. Bolognát céloztuk meg, a tervezett programok tekintetében alapvetően a "sodródás" és "spontaneitás" módszerét választva.

Ennek megfelelően fokozott elvárásokkal léptük át a szlovén-olasz határt, ahol nem csak az ehetetlen szendvicsektől, de a szürke kelet-európai prérivel együtt járó, mindenhol alapértelmezett wifitől is búcsút mondtunk.

Az első olasz benzinkútnál persze azonnal beverekedtük magunkat az étkező részlegbe és máris lecsaptunk a focaccia és a bufala szendvicsekre, természetesen mellé érkezett az első olasz kávé: eszpresszó vagy capuccino. A parkoló és egy szemetes között némán álldogálva élveztük a - és ez innentől kezdve szinte minden helyen igaz - friss és egyszerű ételeket.

Viszonylag hamar megérkeztünk úticélunkhoz: Bolognába. Külvárosnak nem mondanám, de nem is a központban található a szállásunk, ahol lepakolunk, enyhén szólva furcsa szállásadóinknak bemutatkozunk, majd elindulunk valami ennivaló után. A lelkünkre kötik, hogy ne számítsunk semmire: szombat este van, minden zárva, ennél inkább már csak holnap, azaz vasárnap lesz zárva minden.

Első jó tanács: ne szombaton vagy vasárnap érkezzünk Olaszországba, hacsak nem pakoltunk a szokásos magyar útravalók egyikét: egybe fasírtot és/vagy sült csirkét, amelyeknek fő sajátossága, hogy még Budapesten a dugóban araszolva elkezdjük enni. A fasírt azért jó útravaló Fábry Sándor szavaival élve: "mert erős illata van és legalább azonnal szétesik".

Mindegy, a házigazdák óvó szavai ellenére elindulunk a környéken, és nem messze, a Piazza dell'Unità közelében azonnal nyitva találunk egy helyet: Ristorante Singapore, amúgy kívülről jónak tűnik, dehát azért mégse egy szingapúri étteremben kezdjünk már első olaszországi esténken. Nem sokkal később megtaláljuk a környék legegyszerűbb éttermét: Ristorante Pizzeria La Vela ez az első konkrét ajánlatom, ha valaki erre jár, mindeképpen térjen be, egyszerűségében felülmúlhatatlan, ár-érték arány megdönthetetlen, gördülékeny, kedves kiszolgálás, semmi körülményeskedés, autentikus és minden finom (legalábbis, amiket kipróbáltunk).

Elsőre egyébként könnyű elveszni a menü kínálta választék rengetegében, mi kevésbé érthetjük az első fogás, második fogás közötti logikai különbséget. Én azt szürtem le tapasztalatként, hogy a lényeg, hogy minél egyszerűbb ételt kérjünk, úgyhogy én például egy tál vongole (kagyló)-t fogyasztottam, ami a létező legegyszerűbb formában érkezett: olívaolaj, petrezselyem, citrom, fokhagyma, gondolom fehérbor és kész, ebben kicsit megfőzve. Ezen kívül pizzát rendeltünk, ami szintén jó választásnak bizonyult. A pizzáról azt kell tudni, mielőtt valakit mélységes csalódás ér, hogy vékony és ropogós a tésztája, kevés feltét, természetes ízek és egyszerűség dominál, és ez így jó. Ez a jó pizza ugye, és nem akkor jó, ha minél több és többféle feltét van rajta.

Nem terveztem részletesen kifejteni a kint töltött napok valamennyi étkezését, inkább kiemelem a maradandó élményt nyújtó helyeket, amelyek (talán) hasznosak lehetnek mások számára is. Ígérem nem lesz tele negatív élményekkel: egy kerülendő helyet azonban mindenképpen leírnék, amelybe egyből belefutottunk az első napon Bolognában: Settechiese Cafè a belváros szívében a Piazza S. Stephano-n. Persze ha valaki szereti az undok, lassú, ügyetlen felszolgálással párosuló drága és rossz ételeket, az nyugodtan kipróbálhatja. Elrettentésképpen: 5 EUR-ért számoltak fel 2 dl üdítőt, nyilvánvalóan átverés, dehát a boldog tudatlanságban nézelődő, jóindulatú (igen, én..) turistának csak órákkal később esik le, hogy na, az azért nem lehetett annyi.

Viszont kárpótolt néhány nappal később a bolognai Mercato delle Erbe piac, ahol nemcsak az elképesztő kínálatot, de a piac melletti kávézót (Bar Mercato) is nagyon élveztük.

Bolognaban egyébként, ha nincs az embernek konkrét helyismerete, vagy néhány biztos tippje sokkal könnyebb rossz helyre beülnie, mint jó helyre. Így futottunk bele néhány cukrászda esetében meglepően rossz élménybe, ahol az amúgy fantasztikusan szép sütemény nutella krémet takart "fűrészporköntösben". Szintén fenntartásokkal érdemes kezelni a sok turistáknak szánt "gasztroboltot", ahol főként áltradícionális designba bujtatott szemetet árulnak.

A harmadik napon kicsit távolabb merészkedtünk a bolognai bázistól, Modenába indultunk. Megérkezvén kifogtunk egy nagyon jó reggelizőhelyet tehát a második, nagyon ajánlott hely: Caffè Forno Market 365, ez a "minden nagyon finom, nagyon jó fejek" hely prototípusa, nevét onnan kapta, hogy az év minden napján nyitva van (szökőévekben nem tudom mit csinálnak). Szintén kellemes volt Modena főterén a Caffé Concerto (Caffé Concerto FS), bár itt csak egy-egy kávét fogyasztottunk, viszont a kávézó nagyon hangulatos és nem utolsósorban - az, amúgy Olaszországban, mint minden más mediterrán országban kiszámíthatatlan időintervallumban tartott - szieszta alatt is nyitva van. 

Modenában elvárható ugye, hogy egy balzsamecet boltba elnézzen az ember, sajnos a 6 órán át tartó szieszta alatt csak egy ilyet találtunk, azonban onnan is az eladó "madame, no photo" hisztérikus kiáltásával hamar kiüldözött bennünket.

Modenában az egyik legérdekesebb hely Giuseppe Giusti híres boltja és kávézója. Tudjuk, hogy minden helynek és márkának szüksége van legendára, de állítólag Giusti 1598-ban alapította az első balzsamecet készítő műhelyet.

Következő állomásunk Parma volt, ahol a szieszta ellenére elképesztő gasztro boltokra bukkantunk. A Strada Giuseppe Garibaldi elején található két komoly sajt és sonkaboltot nem lehet nem észrevenni, a falakon különböző érlelésű prosciuttok, sajtok, a polcokon halkonzervek, aszalt paradicsomok, gyümölcsmustárok, tészták nagy választékban az eladók pedig jókedvűen invitálnak befelé, amennyiben pedig betérünk: kedvesek, viccesek és az se zavarja őket, ha fotózunk de az sem, ha nem veszel semmit, bár ezt nem próbáltam ki, mert itt nem lehet nem venni semmit.

Mint tudjuk Parma leginkább a Parmigiano Reggiano sajt (parmezán), a Prosciutto de Parma (pármai sonka) "hazája" legalábbis gasztronómia tekintetében, de a Tortelli d'erbetta tészta ételt is innen származtatják. Itt található továbbá a Barilla és a Parmalat nagyszerű multinacionális cégek főhadiszállása is.

Az olasz városok hangulatával kicsit telítődve (tudom nagyképűen hangzik 3 nap után) elmentünk egy kicsit nyugalmasabb terepre Comacchio nevű halászfaluba (városba?), amelyet szintén elhelyeztem a toplistámon, mint feltétlenül meglátogatandó helyszínt. Itt a kedvenc helyünk az Il Pizzicante lett, egy véletlenül felfedezett gourmet bolt és "borbár", ahol Alberto, a tulajdonos és showman szórakoztatott bennünket egész este és ugyan nem itt terveztünk vacsorázni, de 3 körben hozott kóstolót a legfinomabb sonkáiból.

Végül ugyanitt - sonkakóstoló ide vagy oda - a Trattoria del Borgo-ban vacsoráztunk (Alberto ajánlotta), ahol a fantasztikus étel & undok felszolgáló speciális olasz kombinációt ismerhettük meg. Pizza helyett érdemes valamilyen halételt enni ezen a vidéken, hiszen elképesztő gazdagságú hal és tengeri állat választék van.

Sajnos a közelgő angolna fesztivált ki kellett hagynunk, bár őszintén szólva én még nem vagyok az angolna elkötelezett híve, biztosan azért, mert még nem ettem, de úgy ránézésre egyelőre nem szimpatikus. Az étteremben egyébként rizottót kagylóval és pánírozott tengeri cuccokat ettünk, tintahalkarikákat, polipot ilyesmit, de a panírt ne úgy képzeljük, ahogy azzal itthon találkozunk, hanem csodálatos könnyű lisztben megforgatott és kisütött, friss tengeri állatokkal. Egyébként ezután muszáj volt visszamenni Albertohoz, hogy egy kicsit ismét lelazuljunk.

Ezután a várva várt Firenzébe vezetett utunk, itt azonban nehezen tudok helyet ajánlani, mert a tervezettnél hamarabb menekülőre fogtuk. A Trattoria Nerone Pizzeria Ristorante étteremben ebédeltünk, az étel nagyon finom volt (semmi sallang, pizzát és tésztát ettünk), a különleges, sehová nem sorolható enteriőr azért mégis megér egy zarándok utat. A teraszon ültünk, időnként azonban bementünk az étterembe is, és nem lehetett nem észrevenni a furcsa, eklektikus belső teret, amelynek befogadása után mindannyian úgy jöttünk ki, hogy "... nem tudok mit mondani, erre nem találok szavakat".

Közbevetném, hogy Firenze kisebb, nyugodtabb utcáin gondolkodtam először a mortadella népszerűségén, de nem tudtam rájönni, én úgy látom, hogy ez egy nagy parizer zsírdarabokkal, vagy más kiegészítővel, de kérem nyugodtan cáfoljanak meg.

Firenzéről vagy jót vagy semmit, (ezt nem tudom ki mondta) ezért én ezen a ponton el is hallgatok.

A nagy kaland ezután jött és ezzel véget is ér - lassan kisregény hosszúságúra nyúló - beszámolóm. Kinéztünk egy ígéretes kis falut: San Gimignanot. (Mint összességében láthatjuk, amennyiben az itt elhelyezett linkekre bárki is rákattintott: az olaszok nem állnak honlapkészítésben a helyzet magaslatán, kénytelen leszek kiköltözni - csak ezért.)

Mivel ez itt egy gasztroblog, nem érzem hivatottnak magam arra, hogy kifejtsem azt az elméletemet, hogy egy amúgy jóravaló falut a turizmus, mint tömegipar szépen lassan hogyan rombol le, a boltokban leledző éhes hiénák pedig hogyan falják fel az évszázados örökséget, a hagyományokat és a hely hangulatát. San Gimignanoban leginkább a fulladás érzése maradt meg: egymás hegyén hátán szuvenyír boltok, mérhetetlen mennyiségű turista, a boltokban mindenhol óriási betükkel "non toccare/ don't touch", továbbá a másik kedvencem: egy jóravaló sonka és sajtboltban, "this is not a winebar this is wine tasting", amikor rákérdeztem az eladó hölgy zavartan nevetgélve kifejti, hogy hát mert folyton leragadnak ott a turisták és ahelyett, hogy csak kóstolnának odacövekelnek, berúgnak és ott iszogatnak. A mocskos, rohadt turista!

San Gimignanoban található a "világ legjobb fagyizója" a Pluripremiata Gelateria Artigiana legalábbis, ami a 2006-2009-es éveket illeti. A káosz hatalmas: a turistákat vágómarhákként kezelve terelgetik, semmi rendszer, mindenki értetlenül tolong, az eladó lányok pedig percenként kapnak idegösszeroppanást. A fagyik egyébként finomak, de fel kell készülni a cirkuszra.

A városka mellett azonban végre megtaláltuk a világ egyik legjobb helyét, ez pedig a Pietrafitta La Fattoria (azaz: farm) a XV. század végén egy firenzei család épített ide egy hatalmas villát, amely azóta kiegészült több további épülettel, és itt működik egy borászat is, 300 hektár szőlővel. A borok két ritka szőlőfajtából a San Gimignano-i Vernaccia és a Chianti Colli Senesi-ből készülnek. Mit tudtam tenni, be is szereztem egy üveggel.

Összességében tehát tanulságos, jó élményekkel gazdagodtunk, Olaszország tényleg jó hely, de - és figyeljünk az itt következő bölcsességre - érdemes felkészülten érkezni, mert különben elnyomnak az öntudatos pincérek és a húsevő növényként funkcionáló ajándékboltok. Résen kell lenni, hogy észrevegyük a sok don't touch felirattól a békés, csendes, szellemes, igazán értékes helyeket. És persze "magas erre felé a gasztro kultúra"... ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.