Általánosságban igaz elméletnek tűnik, hogy minden könyv megjelenésekor meglódul egy lelkes birkanyáj, és bólogatva, bégetve helyeselnek és tapsolnak. Magam is jónéhány ilyen nyájhoz tartozom. Ilyenkor ugye nem sok tér marad az objektív véleményalkotásnak, elkötelezetten támogatunk, szeretet adunk, egymás kezét fogva igyekszünk a világ folyását jobb, pozitívabb irányba terelni. Az önmagunkban elősegített lelki béke erejétől vezérelve folytatjuk a tevékenységet a többiek megtérítésével.

Létezik ugyanakkor olyan eset is, amikor a természetes, illetve részben magunkra erőltetett fent említett lelki békét folyamatosan feldúlja valami. Amikor nincs az a lelki gyakorlat, erőnek erejével magunkat arcul csapó és jobb belátásra térítő módszer, ami vissza tudná állítani.

Hát ez történt sajnos, amikor elkezdtem lapozgatni őszinte érdeklődéssel és lelkesedéssel a BOOOK Kiadónál megjelent legújabb művet, a Fánki Főö címűt, amelyet egyébként legutóbb lelkes posztban méltattam én magam is, akkor még felületes rajongástól és a kiadó iránti őszinte szimpátiától vezérelve.

Bevallom, fenntartásaim a Fánki Főövel (értsd Phunky Pho) már régebben kezdődtek. Egyrészt, amikor a street food mozgalom hazai úttörői kikiáltották a kiskirályokat, kiadták a best of díjakat és előtérbe toltak bizonyos kiszemelt egységeket. Emiatt senkit nem lehet elítélni, csak a valósággal szembesülve mégis érzed, hogy itt valami sántít, mintha egyértelműen mégse az lenne a legjobb, amit ők annak mondanak. Amikor elmész lelkesen az említett helyre, és egy üres, buta ízű levest kapsz - najólehetmindenkinekrossznapja, vagy órákat állsz sorban a best burger in town című helyen, és végül kapsz egy mertígykell véresen nedvedző, széteső, a szád méretéhez képest kétszer akkora, befogadhatatlan, persze a mekinél lényegesen jobb, de semmi különös, korrekt hamburgert.

Visszatérve témánkra, a végtelenül cuki, jópofa, szeretettől és boldogságtól, fánkiságtól, szabad szavaktól és lazaságtól áradó Fánki Főö könyvet kinyitva először a magukat világutazóként aposztrofáló, "valamit most már kezdeni akartunk magunkkal, csak azt kellett kitalálnunk melyik országban" lelkes bevezető szavak hallatán nyílik ki a magyar olvasó zsebében a bicska, amelyet jórészt nyilván a tömény irigység és egyfajta ösztönös rosszindulat táplál.

Aztán az olyan bevezető mondatok nehezítik még a boldog elfogadást és a kalandok átélésével próbálkozó azonosulást, mint "Éva: Mi legyen a vacsora? András: Nem tudom, nem vagyok éhes. Tudom, de két óra múlva éhes leszel, szóval mint főzzek? András: Nem tudom, nekem mindegy." Ami szép az szép.

Szóval, amikor annyira őszinték és lazák vagyunk, hogy ez volt az "Otthon" című fejezet bevezetője, nem mellesleg tényleg gyönyörű háttérképekkel, igényes fejlécekkel és tipográfiával gazdagítva.

Ősgonoszságom része még nagyon régről, hogy én kevésbé tudtam tisztelni az El Caminón önazonosságot keresőket, és hát sajnos a 34. oldalon Éva történetében éppen egy ilyenbe futok, hogy mekkora élmény volt neki, amikor ugye "nincs visszaút", mindez 2006-ban, amikor az El Camino-küldetés gyakorlatilag nem sokkal ad több spirituális élményt, mint a Halászbástyára ellátogatni - jó bocsánat, sajnos túlzok.

Mindentől függetlenül mégis teljes nyugalommal a reggeli PG tips teám iszogatása közepén ért a "Miért csináljuk?" bevezető egység utolsó bekezdése "Csak még egy gondolat az autentikusságról". Közbevágok magamnak megint: a kedves alapítók valahogy úgy beszélnek végig magukról, mint a pho leves Schobert Norbija és Rubint Rékája, és az egész ország visszafojtott lélegzettel várja, hogy tényleg, hogy jött ez? miért csinálják? tényleg, hogy történt? De mi? Az, hogy nyitottak egy éttermet (majd pechjükre még tíz másik vietnámi étterem nyílt éppen akkor)? És ennek alapján mondják el a gasztro startup tuti receptjét? Úgy, hogy közben egy új helyet se nyitottak? Közben azért azt elmondanám segítő szándékkal, hogy ez nem "startup" innentől kezdve, de már akkor sem volt az, amikor a gondolat megszületetett, ugyanis a startup és a franchise, mint végső cél kitűzése ugye nem ugyanaz, bár tudom, hogy sokan keverik.

De visszatérve az au-ten-ti-kus-ság-ról szóló részre: szóval ebben a szép című bekezdésben el van magyarázva, hogy a lecsónk sem autentikus, mert mennyi nemzetnek van hagyma-parpika-paradicsom alapú étele, szóval nincs is olyan, hogy autentikus. Na most ha tényleg annyit éltek külföldön, akkor pedig pontosan tudniuk kéne, hogy mit jelent az, amikor magyar lecsót eszel, hogy annak miben és mennyire más az íze mégis, hogy néhány apró összevető igenis tud jelentős érzelmi különbséget előidézni. Bevallom, a visszavonulni képtelen negatív hullámok sorozata bennem itt kezdődött, amelynek következtében nyilván karamellizált sertéscsülökként fogom végezni az egyik pho levesükben - teljes joggal.

Kedvenc mondatom mégis:

"Higgyétek el, mi sem aranykanállal a szánkban születtünk."

Elképzelem, mennyit ültek a "máshol sincs kolbászból a kerítés" mondat fölött, hogy valami változatosabbat alkossanak.

Szóval a borzalmas dilemmát ne felejtsük, amellyel szembesültek annak idején. "A gond csak annyi volt, hogy tényleg nem tudtuk, mihez kezdjünk. Ráadásul a "mit csináljunk ezután" mellé a "hol csináljuk" is párosult, és elég nehéz volt kitalálni, hol telepedjünk le, hiszen pont úgy el tudtuk képzelni magunkat Kambodzsában, mint Berlinben vagy Uruguayban."

Érzik a problémát, és a mindent feloldó fantasztikus teljesítményt, ugye?

A Gasztro-Startup Kalauz fejezetből megtudhatjuk például, hogy "Ezenkívül az is elég nagy flash, ha az ember megélhet a hobbijából". Annyira, de annyira jópofa, hogy a beszélt nyelvet ültették írásba, és végig ilyeneket olvasgathatunk egy profin kivitelezett könyv lapjain, hogy "kurva jó érzés". Amúgy gondoltátok, hogy "Éttermet nyitni akkor is jó ötlet, ha érdekelnek az emberek"?

Én nem, azt hittem csak akkor jó, ha nem érdekelnek.

A hogyan csináljunk éttermet? fejezetben megtudhatjuk, hogy a Funky Pho "soha nem baszott át se vendéget, se üzleti partnert, se munkatársat". De valójában semmi más hasznos infót, mert "nem vagyunk mi éttermi tanácsadók".

Szóval mi a bajom ezzel a könyvvel?

Az, hogy egy gyönyörűen tervezett, igényes kiadványt teleraktak öncélú, érdektelen, magamutogató, tanulság nélküli egotrippel, valamint - gondolom nulla igény alapján - kétségkívül nagyon érdekes és izgalmas, egzotikus receptekkel, persze jórészt igen nehezen beszerezhető alapanyagokra építve. Amit véleményem szerint senki, de senki nem fog soha megfőzni. Arra jó, hogy ott álljon a polcodon, és olvasgasd Éva és András történetét, akik beutazták a világot, és nem tudták, mit kezdjenek jó dolgukban magukkal, mégsem mehetnek még egyszer az El Caminóra, ugye.

Laza, de alázat nélküli, sikertörténet nélküli - egy étteremről beszélünk, ami működik két évvel a megnyitása után is.

Még mindig nem tudom,mi irritál igazán. Lehet, hogy én magam?

Szerintem elmegyek idén (na jó jövőre) az El Caminóra és talán megnyugszom végre.