Az utcán téblábolok, ez lenne az a cím? Igen, ez lesz az. Becsöngetek. Kinyílik a kapu, elindulok a hűvös bérház folyosóján a lift ott áll a belső udvar egyik oldalán. Harmadik emelet, körfolyosó. A lifteken mindig jót szórakozom az ilyen helyeken, új élmény valamennyi. Néha egy szekrényre emlékeztet, néha valami modernségre törekvő, de mégis borzasztó régimódi hangulatú, olykor nyikorgó, ősrégi fadoboz, szürreális. Kiszállok, már várnak az ajtóban. 

- Na, drágám, dobd le oda a cipődet, vagy felőlem magadon is hagyhatod. - fogad Klári néni és rám se nézve bemegy a konyhába. 

Belépek, megcsap a tipikus otthon illata, na és persze a tűzhelyen látható piros (mi más lenne) lábasban készen álló lecsóé, amit ilyenkor letagadni se lehet. Esküszöm még azt is érzem, amikor felvágták a paprikát és a paradicsomot majd a hagymát hozzá, valahogy benne vannak az illatok a konyhában, hiába van kész azóta az ebéd. 

- Édesem, oda le tudsz ülni, meg is terítettem. Aztán nézz már rá erre a telefonra, mert kicsit aggódtam, hogy most akkor megkaptad-e az üzenetet, most kezdtem csak el használni az okostelefont. Telefonálni már tudtam mobilról, sőt a lányom addig erőszakoskodott, hogy már sms-t is tudok írni. Na, szóval akkor te most itt vagy a telefon szerint is, ugye? 

Ránézek, persze, hogy itt vagyok, hát különben el se indultam volna. A rendszer ugyanis adott visszajelzést, hogy jöhetek. Gyorsan elmondom Klári néninek, hogy nyugodjon meg, már az ebéd ára is elvileg le van vonva tőlem, tulajdonképpen akár már tálalhat is. Ha nem lenne ízléstelen azt mondanám tényleg csorog a nyálam, nagyon várom azt a lecsót. 

Klári néni nem viszi túlzásba a retro hangulatot, van turmixgépe, jófajta kávéfőzője, az abrosz is egész modern az asztalon, de a tűzhely az hamisítatlan hetvenes évek, a rajta lévő lábas is klasszikus, ahogy kell. Felemeli a fedelét én pedig szinte megvadult Pavlov kutyájaként ülök és épphogy körbe nem dorombolom, csak érkezzen az a tányér. Aztán leteszi elém és tényleg minden porcikámban érzem, hogy megérkeztem. Mondhatjuk, hogy nagymama konyhája, anyukánk főztjének illata, meg hasonló közhelyek, de akkor is, ez most tényleg igaz.

Nemcsak az illat és a látvány, az érzés is ott van. Az otthon melege. Jó, nem kell megőrülni ez nem az otthonom, nem is borulok zokogva Klári néni lilavirágos otthonkás vállára, de magamban akkor is érzem, amit érzek, ez az én ügyem. Persze jó forró, de kit érdekel, eszem és érzem a hamisítatlan otthoni ízeket, a kissé szétfőtt paradicsom, a semennyire sem túlgondolt összetevők csak minden a maga egyszerűségében. Sót kérek, Klári néni kissé túl gyorsan repül érte, még gyakorolnia kell, hogy természetesebben viselkedjen. Még feszélyezett talán, nagyon várja, hogy mit szólok, de azt hiszem nem is nagyon kell megszólalnom minden az arcomra van írva. Persze, átlagos lecsó, de akkor is, valahogy egészen más.

Azért kiharcolja a magáét: - Na, akkor ízlik ezek szerint? - nevetgél és végre megfordul, hogy leöblítse a merőkanalat - Drágám, kérhetsz még, van repeta, nálam az belefér.

Kapok kenyeret is hozzá, az adag akkora, hogy igazából pont elég, nem fogok többet kérni, különben is maradjon másoknak is.

- Nagyon finom, fantasztikus. És amúgy jönnek még vendégek? - kérdezem, bár félek, hogy kulisszatitkokról faggatom.

- Nézd, bejelentkezett még 2 ember, de hát majd meglátom, ha itt lesznek. - mondja egész könnyedén, úgy tűnik ez a műfaj tényleg neki való, nem nagyon aggódik semmiért. - Délutánra pedig majd eldöntöm, hogy a lányoméknak csinálok-e még valamit, mert ha marad megeszik ők, ha meg nem, nekem tengernyi időm van, megcsinálok még egy adagot. Szeretek főzni, ez az életem, piacra is szívesen járok, most mi mást csináljak, nem?  

Egész hamar elmegy az idő, igyekszem dicsérni, ahogy csak tudom, láthatóan fel van villanyozva, persze elmondja, hogy a gyerekek soha nem dicsérik, jaj, hát megeszik végülis, nem? 

- Tényleg nagyon finom volt, köszönöm, azt hiszem megyek is tovább. 

- Jól van, gyere máskor is. Gondolkodtam, hogy valami furcsát is csinálok, tudod ilyen aszaltszilva baconbe tekerve, vagy valami fantáziát is viszek bele, de hát nem tudom, igazából ezeket tudom jól csinálni.

- Nem kell mást csinálni, a lecsó az nagyon jó lesz. - mondom, többet beszélni nem is tudok és nem is akarok, mert el vagyok telve az érzéssel, Klári néni konyhájának illatával és csak úgy feltöltődve szeretnék tovább menni. 

- Viszontlátásra!

- Viszlát, jaj még annyit mondjál már, hogy a francba kell ezt kimondani Jumber vagy mi?

- Yummber, mi Jambernek mondjuk. Tudja, mint azok a taxisok, az Uber csak más az eleje. 

- Azt tudom, meg is tanultam kiejteni, az unokám is azt csinálja, meg vannak ezek őrülve, annyi furcsaságot kitalálnak, de gondoltam ezt most én is kipróbálom.

Mi változhatott? Miért vagytam én errre? Tulajdonképpen semmi, csak egy kis plusz realitás, az mindig jól jön, úgy eltűnt a természetesség mindenből. Végső soron azért vagyunk, hogy haladjunk, találjunk ki mindig valami mást, valami újat, ami ellen majd jó sokan tiltakozhatnak, de csak mert MÁS. Nekem meg pont azért jó.

YUMMBER - hamarosan induló közösségi vendéglátó rendszer

Yummber.net