Kezdjük ott, hogy ki ne akarna egy olyan könyvet, amelyben ilyen fejezetcímek vannak:

A ponty és a keresztesháború, 
Jó, hogy szósz!,
Elfogyott a levespor,
Limonádé pestis idején...

és így tovább. 

Mivel a copyrightban ott van szigorúan, hogy a könyvet, illetve annak részeit tilos közölni blablabla, nem is merek így elsőre több fejezetcímet megemlíteni. 

Tom Nealon, Forradalmak az ebédlőasztalon, a konyha titkos történelme című, a Cser Kiadó gondozásában megjelent kiadványt pont nekem találták ki, de a főoldalon található "Vigyázat! Emberhús-receptet is tartalmaz!" volt tulajdonképpen az a  bizalomnövelő pecsét, amely végképp meggyőzött,. 

A szövegtől most elvonatkoztatva, ami ugye alapvető, még igen komoly érték, hogy elképesztően jó illusztrációk és képek vannak a könyvben, ezek nagy része a The British Library Board tulajdona.  

Egy kicsit elgondolkodtató volt, hogy ezt mikor és, hol üljek le majd olvasni, de azán egy nyári szombat reggel az okostelefon nyomkodás helyett belevágtam. És aztán beszippantott.

Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de még aznap be is fejeztem a 214 oldalas könyvet, befaltam szövegestül, illusztrációstul, és most már jóval többet tudok az átlagembernél arról, hogy kik, hogyan és miért kezdték el a pontyot tenyészteni, ilyen hangulatú bekezdéseken hatalmas élvezettel áthaladva: "a Szegények Hadjárata békésen és szemérmesen andalgott végig Európán, a Magyar Királyságon át, míg végül megérkeztek a pompázatos Konstantinápoly városába. Na jó, csak vicceltem. A sereg gátlástalanul fosztogatta, gyilkolta, rabolta és pusztította végig Európát, az erőszak,a bírvágy és az antiszemitzmus jegyében...."

Szóval a könyv vicces, a témák jók, a kannibalizmust tárgyaló fejezet során mélyen magamba néztem, miért is érzek alapvetően sokkal inkább nevetési kényszert, mint szörnyülködést, amikor arról van szó, hogy valakit megesznek: "Bizony a legjobbakkal is megesik, hogy olykor a többiek megeszik. Minden a körülményeken múlik: lezuhant a repülőnk, megfenekelett a csónakunk, eltévedtünk az erdőben, legyőztük az ellenségünket a csatában, eljött a zombiapokalipszis..." 

Aztán a pestis terjedését Párizsban állítólag megakadályozó limonádéról: "A doktorok - akiket szemmel láthatóan jobban érdekelt az egészségük, mint az aktuális férfidivat - fekete köpenyben és a kórokozók ellen ecettel és más gyógynövényekkel befújt hosszú, madárszerű csőrrel járták az épületeket." 

A könyv nem veszi túl komolyan magát, szórakoztató olvasmány, a gasztronómiai jelenségeket, ételeket erőteljesen övező történelmi mendemondák nagy részét alapvetően megalapozatlan baromságnak tartja, de gyárt helyette nekünk újakat. Végülis miért ne menthette meg a limonádé a világot a pestis idején? Én most már hiszek benne. 

A kakaóról és csokoládéról szóló fejezet előtt ajánlom mindenkinek, hogy ezt a részt jóllakottan olvassa, mert én például egész délután majd megőrültem egy pohár kakaóért vagy egy szelet csokoládéért. Igen, lehet a kakaóban valami vadító mechanizmus.

Egyedül a barbecue-ról szóló fejezetben érzek némi kulturmissziós hisztériát, kicsit túltolja szerintem: a barbecue ugyanis a kapitalista világ elleni lázadás, "Azt mondom, hogy ebben az állandósult digitális káoszban, ami mostanra már az életünk természetes közege lett, semmi másra nincs szükségünk, mint egy rendesen elkészített szaftos, húzott húsos szendvicsre... a lényeg, hogy mindig szép lassan végezzük a műveletet. Mondom, las-san!"

A fordítás kifejezetten jó, a fejezetcímek esetében érzek túlkapásokat, "Én úgy mondom, hogy omlós", "Muti, kit eszel?" (na jó, mégis leírtam több fejezetcímet, de szerintem eddig már nem olvasta senki ezt a posztot) - nem biztos, hogy az instagram-kultúrára, vagy valami béna reklám szlogenre alapoznám egy könyv, alapvetően maradandó értéknek szánt szövegét, de összességében kifejezetten vicces, választékos, gördülékeny, szóval legfeljebb ennyi kritikát tudok magamból kicsiholni (már nem vagyok a régi). 

A levesporok, és a nátrium-glutamát fejlődéstörténetét egyébként kifejezetten kötelező olvasmánnyá tenném, de ha már itt tartunk én azt mondom az egész könyvet úgy ahogy van nyári olvasmányként 14-16 évesek kezébe nyugodtan adhatjuk, a kannibalizmus fejezet illusztrációi talán kicsit korhatárosak, de mondom nekem sokkal inkább a Monty Python ugrott be azokról is, mint valami rémisztő hangulat. 

Összességében, tehát igen erősen, kifejezetten nyomatékosan ajánlom mindenki figyelmébe a Forradalmak az ebédlőasztalon, A konyha titkos történelme (Tom Nealon, Cser Kiadó, Budapest, 2018.) című nagyszerű, rendkívül szórakoztató és gyönyörű kiadású könyvet, amely nagyon hasznos, tartalmas órákat szerezhet nekünk, de velem ellentétben - mondom, las-san! - olvassuk inkább.