Első vendégposztunk szerzője Winter Cecília, akitől, és akinek véleményétől természetesen szívesen elhatárolódunk egy ingyenes, 40 fős Bábel-vacsora reményében.

Néhány hete jártunk itt. Az egyhetes magyarországi családlátogatás nyaralás alatt a szálláson és a bébiszittereken spórolt horribilis összeg elköltésére  szerettünk volna méltó helyet választani, és én régóta szemezek vele. Valójában elsősorban egy kellemes, laza, kettesben beszélgetős estére vágytunk a budapesti nyárban, másodsorban mintegy aláfestésként egy kiemelkedő ételsorra, levezetésként némi váci utcai peoplespottinggal. Kevés ennél szórakoztatóbb programkombinációt tudok elképzelni, na.

Nem szeretnék nagyon előreszaladni, de az este végül is csak gasztronómiai szempontból hagyott kívánnivalót maga után, a többi várakozásunk hozta a megfelelő szintet. 

Amikor este 8-kor megérkezünk, rajtunk kívül egyetlen asztal foglalt, mint utóbb kiderül, egy négyfős francia család vacsorázik ott, végig tökéletesen azt a benyomást keltve, hogy mindennapos rutinvacsorájukat költik.

Rendelkezünk foglalással, azonban meglepő módon az egyetlen már foglalt asztal mellett lévő asztal lesz a mienk, mi szívesebben ültünk volna az ablak mellé, kissé meghittebb hangulatra vágyva. A felszolgáló hölgy érkezik az étlapokkal és suttogva – végig így beszélt – fűz némi magyarázatot a háromféle menüsorhoz. Nagyon pozitív, hogy a hatfogásos menüsorokat tetszés szerint kombinálhatjuk, nincs semmiféle megkötés, sem kioktatás, hogy mi mihez illik. A férjem német és bár jól ért, sőt beszél magyarul, azért nehéz nem észrevenni, hogy az haute cuisine szakzsargon már nem feltétlen része a passzív szókincsének sem. Például abból, hogy én az első perctől kezdve fordítok neki. Meglepőnek tartom, hogy a kedves hölgy ezt teljesen ignorálja, nem ajánl fel más nyelvű étlapot, és nem tesz fel egyetlen német vagy angol nyelvű udvariassági kérdést sem. De minket ez sem igazán zavar. Nem ezért jöttünk, hanem egymással lenni és jót enni. 

Mindketten elég gyorsan kiválasztjuk a magunk hat fogását, ezúttal borok nélkül, és óriási várakozással meg is rendeljük őket, ugyanis mindegyik elképesztően jól hangzik. A hivatalos első előétel előtt még érkezik az obligát üdvözlőfalat, ami mennyiségében felér egy önálló előétellel is, kezdem sejteni, hogy az utolsó előtti fogásként opcionálisan rendelhető sajttálat már nem fogjuk kihozatni. Az indítás frenetikus, egy kacsamáj koktél, amelyben háromféle textúrájúra elkészített kacsamáj található uborkasalsával és ehető virágokkal, ami így együtt tényleg zseniális, és nagyon jóízű egyben és külön-külön is: íz, állag, és látvány pazar kombinációja meglepően egyszerű alapanyagokból dolgozva. Pontosan ezt várjuk egy ilyen kaliberű helytől, ezért jöttünk ide. Nincs annál rosszabb érzés étteremben, mint amikor a rendelt fogást elfogyasztva pontosan tudom, hogy én ezt otthon ezerszer finomabbra el tudtam volna készíteni. Erről itt szó sincsen, sem az első fogás után, sem később. 

Másodjára meleg előételként meggyes galamb consommé érkezik. Nekem ez a kedvencem utólag is, minden cseppje, falatja élvezet. Igaz, ekkor még éhesek is vagyunk. Sajnos azonban innen megindulunk a lejtőn. Lefelé. Szó szerint, ugyanis ekkor én felkeresem a pincében lévő mellékhelyiséget, ahol percekig küzdök a vaksötétben a villanykapcsoló kitapogatásával a női mosdóban. Reménykedem, hogy ez csak hanyagság volt, nem így gazdálkodják ki a Szt. Jakab kagyló beszerzési árát. A leves után érkezik a meleg előétel, mégpedig „hortobágyi” palacsinta fantázianévvel illetve. Szerintem kár volt így elnevezni, még idézőjelezesen is, ugyanis teljesen hamis várakozásokat kelt: a valóságban ez három kis kerek bliniből és köztük két panírozott húsféléből (?) álló torony, körítve-leöntve egy paprikás alapú túl sós, nem igazán finom szósszal. Igazából innentől vagy az ízlelőbimbóim fáradnak be, vagy valóban így volt, de minden ízt túl koncentráltnak és intenzívnek érzek. Mintha nem csak a consommét, hanem utána minden mást is beforraltak (elnézést: redukáltak) volna töredékére. A „kevesebb néha több” elvet követve, lágyabb ízekkel minden nagyon finom lett volna. 

Azért itt elidőzünk a lejtőn egy kicsit, ugyanis meglepően egyszerű, kellemes hűsítő fogást kapunk: radler sorbet-t. Ez pontosan azt takarja, amit a neve: jégkása limonádés sörből, finom és könnyű. Bár érdekes, hogy ez a fogás mindhárom menüsorban azonos, a magyaros menü részeként nehéz értelmezni, a radler mint ital enyhén szólva nem része sem a hagyományos, sem az újkori magyar italkultúrának. Viszont lehet hogy a németek kimutathatóan ezt isszák a legtöbbet az ungarische Gulasch-nak csúfolt fertelemhez, amely náluk  számos vidék jópolgári kisvendéglőjének kínálatában szerepel, ki tudja.

Ezután jön a főétel (borjú Kedvessy módra), itt már éhes nem vagyok, viszont reménykedem egy pozitív fordulatban, sajnos hiába. A főételt a maga 8-10 alkotóelemében (melyből a legtöbb csak 1-1 csepp szinte) elfogyasztom ugyan, de már nem tudom élvezni és ízlelni, befogadni. Bár ehhez a fogáshoz érkezik az est csúcspontja, amely tökéletes példája annak, amikor valami hihetetlen hatásos és innovatív dolgot akarnak, de csak bizarr és röhejes erőlködés az eredmény. Röviddel a főétel felszolgálása után két felszolgáló jelenik meg sejtelmes mosollyal az arcán. Az asztalra tesznek egy friss petrezselyemmel teli lapos üvegtálat, amelyre szarvasgombás olajjal ízesített forró vizet öntenek (első asszociációm egyfajta kézmosó tálka, bár odáig nem jutok el a gondolatmenetben, hogy vajon minek, hiszen késsel-villával eszünk), majd erre (tádámm!) folyékony nitrogént, ami „füstölögve” szétárad az asztalunkon, mint mini diszkószínpadon, ködbe burkolva az ételeket. Közben megtudjuk, hogy a felszabaduló aromák különösen aláfestik a főétel ízeit. Jobban mondva aláfestenék, ha felfele szállnának, mert a légjárás nem olyan lenne, hogy az illatokat tartalmazó ködgomolyag nem folyna azonnal le az asztalról a lábunk irányába. Természetesen rutinosan lehajolunk hogy elcsípjünk valamit a pazarnak képzelt illatból, ámde hiába. Ezen a ponton mindketten próbáljuk visszatartani a röhögést a még mindig az asztalunk mellett álldogáló és elfogódott arccal nyilvánvalóan a frenetikus hatást váró személyzet előtt. Végül udvariasan mosolygunk és nekilátunk a ködből előtűnő főételnek. Itt megemlítenék még egy szerintem nagyon vicces részletet: a főétel részét képezi véreshurkával töltött kelkáposztalevél, azonban ez csak a kóstoláskor derül ki. Az étlapon olvasható minden fogás alkotóelemeinek a részletes magyar nyelvű leírása, ez nagyon pozitív, ugyanakkor feltűnő, hogy a véreshurka ezen a francia „boudin” névvel szerepel, nem tudok szabadulni attól a benyomástól, hogy ez nem csupán felesleges nagyzolás hanem a belsőségektől sok esetben még idegenkedő közönség (értsd: elég sznob ahhoz, hogy ide jöjjön, de nem elég ínyenc ahhoz, hogy mindent megegyen) számára szándékos ködösítés, hogy stílszerű legyek.

Ezután megkérdeznek minket, szeretnénk-e kis szünetet a desszert előtt, hálásan rábólintunk. A desszert Rákóczi túrós - természetesen újraértelmezve. Semmi különös, sőt majdnem lanyha ízek, bár éppen ez a jó benne akkor, itt már mindenféle csavar csak rontana a dolgon.

Közben jót derülünk azon, hogy kis fáziskéséssel minden asztalnál lezajlik a füstperformansz. Bár az nem teszi hitelesebbé a dolgot, hogy ezek szerint bármely főételhez ez a megfelelő aromaterápiás kiegészítő. A desszert után fellélegzünk, mindjárt vége, mennénk is már szívünk szerint. Ekkor azonban érkezik a második desszertnek is beillő meglepetés-fogás, amely három részből áll, ennyit jegyeztem meg, és mivel az étlapon sem szerepel, nem tudom visszakeresni sem. Gyorsan bekanalazzuk, bevallom, már nem jólesően.

A számla rendezése és az elköszönés teljesen protokollárisan zajlik, bár hiányolok egy kötelező udvariassági „meg voltak-e elégedve” vagy „ízlett-e minden” típusú kérdést. Nem, itt erre nem kíváncsiak annyira (egyébként szívesen elmondtam volna annyit, hogy kicsit „sok” volt a jóból, nem a mennyiségeket illetően). Persze lehet, hogy nem tűntünk túl hozzáértő vendégeknek.

Végül is érdekes élmény volt, különleges, de nem sorolom életem top tíz „de jót ettem” élményébe. Kár érte, mert a számla összege, na az viszont benne van a top tízben.