A Terra Hungarica legutóbbi rendezvényén megtanultam, hogy ide nem lehet jókor érkezni. Túl korán nem jó, a borászok még ki se pakoltak, ingerültek, mit akarsz ilyenkor. Túl későn nem jó, mindenki ordít berúgva,  emberszag járja át a szalontermet, a túlnyomórészt férfi közönség pedig nagy hangon értékeli a borokat, de egy idő után már csak egymást és önmagát nyomja le, jó esetben még éppen szalonképes állapotig.

Félreértés ne essék kedvelem ezt a rendezvényt, tetszik a helyszín, félrevonul a közönség a Gerbeaud ház egyik különtermébe és feltartott kisujjal fogyasztja a borokat legalábbis eleinte, azután persze lelazulnak, barátságok szövődnek és bomlanak fel, biccentés, köszöntés vagy csak távolról méricskélés, ismerem valahonnan érzések (de honnan is...?) hullámzanak.

Egyébként a ruhatárat az évek során egyre rövidebb idő alatt megtalálom, ami azért nem kis teljesítmény.

Ezúttal egy különleges kiállítás is szinesítette a rendezvényt: A bor illata - Illatkiállítás. Nekem nagyon tetszett. A földszinti teremben voltak elhelyezve két hosszú asztalsoron különböző poharakban a bor legtipikusabb "illatjegyei":  például rózsaszirmok, málna, körte, kávé, kakaó, ánizs, grillázs, "égetett szőr", istálló stb.

Fantasztikus élmény volt végigszagolni (nem, nem "illatolni") az illatokat elkülönítve egymás után. Mindet kipróbáltam, bár némelyik kissé fájdalmas volt, a benzin, a gumi és a bakelitszagot ilyen töménységben nem próbáltam annyiszor, mint például a kávé vagy a fahéjillatot, a pohárba helyezett lazacdarabokat is óvatosan közelítettem meg. Egy másik asztalnál a tipikus borhibák illat ismérveit rejtették el hét különböző fekete pohárba, a hétből egyébként hármat felismertem, a többiről részben nem is hallottam, dehát ez esetemben elfogadható.

A kiállítást letudva kicsit félve mentem fel a borkóstoló rendezvényre, hiszen a borászok (ugye ők is emberek.. azt hiszem) ilyenkorra már az ostromtól megfáradva fogadnak, kissé kényszeredetten töltik ki negyvenedszerre a kóstolókat, érezhetően nem szívesen mondják el sokadszor is ugyanazt a szöveget, felüdülés, amikor hirtelen este 6-kor mégis elkapok egy-két emberi szót, igazi lelkesedést. Ez történt például a Pósta Borház standjánál is, ahol lássuk be némi plusz előnyhöz juttatott, hogy tagadhatatlan lelkesedéssel léptem már eleve eléjük.

El is hangzott: "Nahát, azt hittem a boroknak örült meg, de látom inkább a köpőcsészének!" "Nem is, én tényleg a boroknak örültem meg!" - mondtam és gyorsan kizúdítottam a maradék bort a köpőcsészéjükbe. Legalább nem köptem, szerintem az egy gusztustalan dolog, hogy köpködsz egy rendezvényen. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy bevett dolog, de mit csináljak, ha én mégis undorodom ettől. Megkóstoltam tehát a Pósta Cabernet Franc-t, ami sziporkázik, mint régen, valamint a Kékfrankost, ami frissen és nyersen követeli ki a befogadást.

A kínált catering ismét nagyszerű volt, ahogy legutóbb - nem felejtem el az érzést, egészen meglepődtem milyen jó minőségű antipastikból teszik össze az amúgy korrekt árú "kóstoló tálakat". Ezúttal csak a döbbenetes mennyiségű fokhagymával elkészített padlizsánkrém árnyékolta be az örömet, amelynek szaga (ez sem illat) először egy vendégtársam elsuhantával csapott meg és már akkor gyanakodni kezdtem, később azonban a tányéromon majd sajnos a számban is visszaköszönt a vad íz, ami szerintem egy borkóstoló rendezvényen kicsit túlzásnak érzek. Persze lehet, hogy pont ez a jó benne - ki tudja. A fokhagyma esetleg híres arról, hogy milyen jól kihozza a pl. furmint ízét.

Az est meglepetése számomra - remélem megbocsátanak - egy eddig számomra ismeretlen pincészet volt: Attila Pince. A 2009-es Chardonnay-jüket kóstoltam először, majd következett egy Zöldveltelini - még itt is tartottam a véleményem, de végül a Lányka és a Turán (2008) volt az, amikor kialakult bennem a vélemény: számomra ők a nap győztesei. Olyan mély, nagyszerű ízeket éreztem, mint nagyon régen, igazi kellemes komplexitással, természetességgel találkoztam. Már csak ezért is - és nem csak ezért, érdemes volt ismét eljönnöm.