Egy pohár tej tiszta fej.

A tej élet, erő, egészség.

Tudom, hogy ezekkel a kijelentésekkel sokan vitatkoznának, maradjunk annyiban, hogy mindenkinek megvan a saját elmélete a tejről. Sokak szerint meg se bírjuk emészteni a tejet, meg mit akarunk mi a tehéntől, az a tej a borjúnak van szánva, nem a mohó, élősködő embernek. A tej erjesztett változatai pedig egyenesen mérgek az emberi szervezet számára (mármint bizonyos felfogások szerint), beleértve az olykor rajongásig imádott sajtokat, joghurtokat, kefírt, vajat.

Ettől függetlenül sokan mégis szeretik, vagyis szeretnék a tejet, tejtermékeket és a költséghatékonyság vérszívó elvei szerint működő, mennyiségorientált, eliparosodott világunkban örülnek, ha minőségi termékhez jutnak. A kézműves szót letiltottam egyébként az életem hátralévő részében alkalmazott szavak listájáról, esetleg egyszer, életem egy nagy kiugrási lehetőségeként megélt új zélandi birkafarmon ismét megemlítem, úgyse fogják érteni (bár ki tudja).

Megmondom őszintén sose értettem a Cserpes hisztériát. Persze megvolt annak idején nekem is az élmény, ilyen nagyobb műanyag"pohár", tálkában (se nem pohár, se nem tálka, jó a Müller már előjött ilyen alakzattal korábban, ami egyébként nagyon hasznos, mert úgy érzed többet kapsz), tényleg finom joghurthoz juthattunk. Mondjuk én joghurtként sosem tudtam nézni rá, az alján lévő édes erdei gyümölcs, málna vagy meggylekvár külön-külön, de összességében is inkább egy desszert élményét adta. Joghurtnak túl masszívnak éreztem mindig is, sűrűségét és állagát tekintve gyakran még most is inkább a panna cotta jut eszembe róla. De mondom, nem volt vele semmi bajom, vettem is időnként.

Aztán megütötték a fülemet a hangok (...), akarom mondani ismerőseim rajongása: "jaj Cserpes", "úristen, de finom a Cserpes", "én csak Cserpes joghurtot veszek". Jó, hát ezzel se volt semmi bajom, mindenki azt vesz, amit akar. Néhány évvel később, még mindig nem különösebben ráfeszülve a Cserpes sztorira félszemmel észrevettem, hogy ez a Cserpes milyen jól nyomja, már ott van minden közértben, benzinkútnál, pékségben (ja persze hát a Lipóti! érteed, az nagyon finooom... Nem. Lehet, hogy valamikor finom volt, de már nem az).

Később hallottam valami botrányt, hogy a nagyrabecsült, szinte már elképesztő szellemi és erkölcsi magaslatokba emelt Cserpes hírnevén is esett egy kis csorba, a híres kézműves (bocs itt még muszáj volt leírni) ember valami adalékanyagot mégiscsak használt a sajtokban. Na de vissza az egész, minden ember esendő, a nagyravágyó gonosz kígyó szelleme (az nem tudom mi, de mindegy) őt is megkörnyékezte.

Az élet megy tovább, kiküszöböltük a csorbát. Cserpes ismét hat, alkot, gyarapít. Létrehozott tejbár hálózatot, ahol mindig sorbanállnak az emberek, a túróstáska egyébként remek, a szendvicsek hatékonyan vannak összeállítva, a szörp és a limonádé ihatatlan, a kakaó és a tej viszont biztos nagyon finom, Cserpes népszerűsége töretlen. A hely édes és aranyos, tele van iskolás fiatalokkal és "jobb, mint a Meki" jelszavakat skandáló felnőttekkel, gyűrik le szakadatlanul a pogácsákat (az mégiscsak magyar).

A Cserpes termékekhez való viszonyom akkor fordult át a (nemlétező) tudatalattimból egyfajta kérdőjelbe oltott rémületté, amikor elolvastam Cserpes István Heti Válasznak adott interjúját. Egy része tetszett, a végén azonban kis híján sokkot kaptam a következő mondatokat olvasva:

"Ez erős lesz, de azért kimondom: az a feladatunk, hogy etessük a nemzetet - nem középiskolás fokon. A tejivó csak előfutára a gasztrós törekvéseinknek. Néhány év múlva Magyarország legnagyobb felvásárlói leszünk húsban, csirkében, zöldségben, gyümölcsben. Aztán egy központi „ételgyárban” mindent konyhakészre dolgozunk, és frissiben kiszállítjuk az éttermeinkbe. Nem hagyom tovább mérgezni az országot!"

Első reakcióm a mostanság divatos: "ööö". A második pedig az, hogy engem ne etessen legyen szives. Elismerem, hogy sokszor túl kritikus és bizonyos tekintetben anarchista vagyok, de nem szeretnék olyan nemzethez tartozni, amelyiknek megmondják melyik vályúhoz menjen és meghatározzák milyen tápot egyen. Persze én is tudom, hogy négy láb jó és két láb rossz, nem is ezt vitatom, viszont a felülről szabályozott táplálkozási törekvések megijesztenek (megjegyzem még megnyugodhatok).

A tejesember dolga, hogy tejet, joghurtot vagy sajtot vehessünk tőle. Az nem, hogy felvásároljon mindent és azután ő mondja meg mit és hogyan együnk. A "nem hagyom tovább mérgezni az országot!" kirohanásának talán van is alapja, én is azt vallom, hogy gyakorlatilag 90%ban élelmiszeripari hulladékból kinyert, túltermesztett, túltenyésztett borzalmakat eszünk, mert főként ezekhez jutunk hozzá a közértekben.

Ma olvastam egy jót: a centralizált erőtér a káosz melegágya (HVG). De nemcsak erről van szó.

A népnevelés a gasztronómia esetében sem egy jó stratégia, legyen továbbra is alternatíva. Egyenlő esélyek és egyenlő arányú kínálat (belföldi és külföldi egyaránt, hiszen csak úgy tudjuk mihez mérni a kiváló magyar termékeket, valamint perverz örömmel előnyben részesíteni a piros, fehér, zöld csomagolású Erős Pistát és Gulyáskrémet, valamint a remek párizert, ha van miből választani). A gasztroanalfabétának tartott állampolgárok megnevelése ("nem középiskolás fokon"), a ne gondolkodj, csináld azt, amit mondunk pedig nem igazán előremutató, és semmiképpen sem hosszú távú, valós megoldás a problémára.

Biztosan nagyon ambicionáló lehet, hogy Cserpes úr jelenleg benne van a bizalmi körben és felőlem nyugodtan terjesztheti az igét a saját rajongói és vevői között, néha még én is figyelni fogok rá. Sőt, szívesen eszem a kezéből, de továbbra is csak óvatosan, a kerítés túloldaláról.