Bécsbe indulunk, születésnapom van és dög meleg, ahogy annak idején állítólag, amikor megláttam a napvilágot.
A határ mellett elkap bennünket egy kis eső, de amint kitesszük a lábunkat az országból mindjárt érzek valami fura megkönnyebbülést, így megy ez mostanában. Ha Bécsig kell ezért menni, akkor legyen. Az okát persze nem tudom (és valószínűleg nem is akarom) megmondani - mármint ennek a sajátos megkönnyebbülésnek - én ezt bevallom mindig is éreztem, hogy lemegy rólam valami teher, más a levegő, szabadabban mozognak a részecskék, könnyebben forog a szélmalmok kereke meg ilyenek.
A szinte teljesen értelmetlen, de mindenképpen céltalan bevezetést végre abbahagyván a lényeget tekintve tehát megérkezünk Bécsbe, egyenesen a Naschmarktra vesszük az irányt, ahol hatalmas szerencsével találunk is egy parkolóhelyet a piac mellett közvetlenül, persze akkor még mit sem sejtve arról, hogy pár óra múlva precíz, osztrák módra kiállított büntetőcédulával ellátva látjuk viszont az autót, hiszen ott csak reggel 9-ig szokás álldogálni, gondolom azt is csak azért, hogy ki tudják pakolni az árut. Mindegy, mi elfoglaljuk, harmincvalahány euró ide vagy oda, szerintem a parkolás is annyi lett volna.
Bécs azt kell, hogy mondjam meglehetősen üresnek tűnik első ránézésre, lehet, hogy részben azért, mert Budapest meg borzasztóan zsúfolt mostanában, konkrétan telt ház van, legalábbis, ami a Király utca - Dob utca tengelyt illeti. Még azt tudom felhozni indokként, hogy elmentek az osztrákok nyaralni viszonylag nagy számban, konkrétan mindenki, persze illene, hogy legyen néhány turista, egy kettő talán van is, de sok nem az biztos.
A piac azért elég rendesen tele van, el is indulunk felfedező útra a mit sem csökkenő melegben, nézünk jobbra és balra, óriási zöldség és gyümölcs választék, még mindig vannak olyan gyümölcsök, amelyek nálunk nyomokban sem lelhető fel, az articsóka a világ legtermészetesebb módján sorakozik eredeti állapotában, persze a közel 4 eurós árat azért sokallom, hogy aztán rávágjam a serpenyőre és kis olívaolajjal és fokhagymával megsüssem, még az se biztos, hogy teljesen ízlene, bár a spanyoloknál annak idején azért szerettem. Különben is a megpucolás az horror, óradíjamat tekintve sehogy se jön ki nyereségesen (a fellengzősnek tűnő hipszter szöveg csak vicc).
Elképesztő mennyiségű keleti fűszerbolt és édesség, baklava, miegymás sorakozik, szinte ipari méretekben, a kedvem mondjuk akkor megy el tőle, amikor még vegetát is találok két őrölt kömény és currys zacskó között.
Az ázsiai kis éttermekben viszont nagyon hiszek itt a Naschmarkton, úgyhogy végül az egyikbe be is ülünk és igazán kiváló sushi tálat rendelek, végtelenül kedves kiszolgálókkal (őket nem rendeltem csak jöttek maguktól), akiknek mintegy véletlenül elsütjük, hogy szülinapom van, erre hoznak 4 pohár pezsgőt, pedig akár viccelhettünk is volna.
Megnyugszom, mert találok macaron boltot is, sajtbolt, éttermek egymás hegyén hátán, na de inkább tovább is állunk, mert dolgunk van: a nemrég nyílt budapesti gyökerű á Table bécsi kirendeltségét a Petit Dej-t fogjuk megnézni, ami egy reggelizőhely, pékség, cukrászda a bécsi rózsadomb aljában, kerthelyiséggel, elképesztő igényességgel berendezett üzlethelyiségben.
A stílus számomra eklektikus, francia, retro, franciaretro és retrofrancia, valamint vintage és műfa, meg mű műanyag, és régitűzhelyutánzat, és sokféle francia süteményeskönyv köztük ne_lopd_el Pierre Hermé könyve,
ami mégiscsak ad egy alap felütést, hangulatot, tudd, hol a helyed érzést. Aztán kiderül, hogy csak egy műveletlen, ízlés nélküli tuskó vagyok, mert ezt az egész helyet a földkerekség legmenőbb enteriőr designerei tervezték, akik a világon a legeslegeslegmenőbbek, annyira menők, hogy én azt felfogni sem tudom, nemhogy megérteni.
Ennek tudatában kiülünk a kertbe, ahol a márvány hatású műmárvány asztal teszi teljessé a képet, rendelek egy jegeskávét vagy, amit annak szánnak majd és érkezik tényszerűen egy olyan frappé, ami talán életemben az eddigi legfinomabb, állagra, textúrára, illatra és ízre mindenre, szóval nagyon jó (ennyi fért mai szakmai étel kritika rovatunkba, de talán nem is baj). A sütemények, a kenyerek, a macaronok de minden a francia szaktudás és igényesség jegyében sorakoznak és az osztrákok lassan osonnak is be a kertbe, óvatosan megközelítve az új objektumot, persze be nem mennének a cukrászdába, úgy kell őket beterelni, mert tényleg be kell, hiszen azt látni kell, ami bent van, olyat még ők sem kapnak akárhol.
A felszolgálók magyarok, örömmel üdvözölnek és érdekes élmény itt Bécs közepén magyarul diskurálni, közben ülni a könnyed, nyugati környezetben, ahol kapható Gorenje mikró meg Milka csoki is végre, ja... igen az most már nálunk is, de akkor is, ez itt más.
Ami miatt viszont mindenképpen megéri ide ellátogatni, az a Petit Dej melletti park. Ilyet még nem látott senki, mert a bejáratnál ugyan kissé erőltetett, osztrák rendezettség és fegyelem, sok-sok mit nem szabad tábla fogad, belül azonban a természet olyan szabadsága, vadsága és a jómódú szinten tartás csodálatos példája tárul elénk, hogy ide bármikor, bárhonnan kikocognék, kimennék, leülnék ha le lehet, ha nem akkor pedig csak úgy ácsorognék a park közepén.
Alapvetően nem vagyok egy parkmániás, mert mindenki az, szóval én miért legyek, de ez itt tényleg más. A park becsületes neve egyébként Pötzleinsdorfer Schloßpark, van benne legalább két mammut fenyő is, aminél kellemesebb, kedvesebb, puhább lényt nem sokat láttam.
Bő lére eresztett nem sok tartalommal bíró mondandóm a végére ért, két dolog miatt kell most Bécsbe menni tehát: a Petit Dej megér egy plusz túrát, mert mégiscsak más Bécsben enni ugyanazt, mint a Retek utcában (vagy a Wesselényiben), és persze a mammut fenyőt is tartalmazó parkot megnézni, vagy a kettőt egyszerre, abba pedig már bele se gondolok milyen lehet macaront enni egy mammut fenyő alatt.
Ez pedig egy petit dej selfie á lá happy birthday.
Utolsó kommentek