A Japán Mezőgazdasági, Erdészeti és Halászati Minisztérium (már a név is milyen kedvesen, meseszerűen hangzik) tartott Budapesten egy Taste of Japan, azaz Kóstold meg Japánt! bemutatót. Igyekeztek megismertetni jónéhány japán alapanyagot, tágítani az exkluzív tengeri lényekre kevésbé nyitott, Közép-Kelet Európába szorult magyar nép gasztronómiai kultúráját.
Mert például annak idején simán befogadtuk a gyrost, a kebabot meg a török kaját, továbbá az indiai is egészen népszerűnek mondható. Sőt, ha úgy vesszük a meki hamburger, vaníliás shake, brownie, sajttorta, cupcake és macaron őrület is be tudott gyűrűzni a maga idejében. Az olasz és spanyol ízeknek se kellett sokat küzdeni, barátságos fogadtatásban volt részük.
A japánok viszont folyton halat, meg mindenféle szokatlan állagú lényt esznek. Az ilyesmi pedig itt nálunk nem annyira megy át. Tengervíztől elszigetelődőtt nemzetünk mocsárízű halakhoz szokott. Soha nem bírtuk igazán ezt a nálunk megtalálható nyálkás izét, ami rendszeresen hal(ál)tusáját (haha) vívja a csarnokbeli akváriumok mélyén, különösen karácsony tájékán. Gyakorlatilag 10-ből 9 gyerek első élménye, hogy megáll a csarnokban 1 méterrel lejjebb, mint az anyukája és farkasszemet néz a vergődő szürkészöld halakkal. Engem például hipnotizált is az egyik (de már elmúlt), szerintem beszélt hozzám és azt hiszem értettem, hogy mit mond. Ments meg... Persze nem biztos. Számomra igazi horror lett volna, ha anyukám vesz egy ilyen állatot és döglötten visszük haza egy szatyorban. Szerencsére nem vett. Ezért aztán nálunk nem is nagyon volt hal, sőt a legalább halászléként letudott éves halfogyasztást is elkerültük, egyedül a balatoni nyaralásokon kellett legyűrni némi rántott halat, amelyet szintén felfoghatatlanul undorítónak találtam, a bundát ettem csak le róla, de sajnos az is halízű volt.
A halhoz, ahogy sok más magyar ember, külföldön kezdtem el máshogy viszonyulni. Én például Spanyolországban megismertem a nem gusztustalan halízt, elfogadtam a polip és rák és kagylófélék létjogosultságát. Az elmúlt évtizedben azért némi javuló tendencia érződik - bár többnyire csak lazacként - egyre inkább megtűrjük a tányéron a halféléket. Nagyon azért ne erőltesse senki, a nyálkás izé csak nyálkás izé marad.
Visszatérve eredeti témánkhoz a japán gasztronómiához: szóval az van, hogy valahogy nem a mi szánk íze szerint főznek. Mert az indiai curry és egyéb fűszerek ismerősen birizgálják a magyar ízlelőbimbót, a japánok nyers hal kombinációi, űrlényszerű gombái és algái már sokkal furábban hatnak, a szójaszósz mondjuk még egész jól viselhető.
Most azonban történt valami. Nem is akármi.
A japánok - ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez alapon - felkerekedtek és eljöttek hozzánk, hogy megmutassák: igenis finomak ezek az ételek, tessék megkóstolni, tegyük még érthetőbbé és befogadhatóbbá az ízeket egy kis mangalicával, pirospaprikával, kacsahússal és máris nem tűnik számunkra űrlénynek a sárgafarkú tonhal. A mangalica pedig misoban főve és dinsztelve... na, milyen? Mesélhetnék, nagyon durva (mármint finom).
Célját tekintve tehát most arra lettünk ösztönözve, hogy nyissunk a japán konyha felé, keressük a japán éttermeket, keressük a japán alapanyagokat és ízeket, álljunk neki otthon, szerezzünk be jó minőségű, iszapíz-mentes halat, misot, yuzut, szójaszószt, japán rizst, gyömbért, wasabit, normális zöldségeket, udont, és még sok minden mást - amelynek a létezéséről sem tudtunk - tiszteljük meg a folyamatot egy rendes, jó minőségű késsel, az egészet pedig kísérjük jóféle szakéval. Szintet léptünk a megvilágosodás útján.
És ki ne akarna megvilágosodni? Esetleg az iszaphalak. Jó ott nekik a sötétben.
Az esemény lebonyolítója magyar oldalról a Budapesten nemrég indult gasztronómiai iskola, a Culinary Institute of Europe volt.
Érdeklődés esetén japán alapanyagok fellelhetők:
Ázsia Bt.
Metro Budaörs
Tokyo Plaza
Culinaris
Utolsó kommentek