A Csirke visszatér

Ködös, szürke február, a tél utolsó napjait nyögjük,mit tehet az ember, megpróbál valahol vígaszt keresni. 

Ilyen lehetőség például egy szép, vidám, tágas, színes csirke étterem a belvárosban. Persze télen még a csirkék is depressziósak, soványak és csak hálni jár beléjük a lélek. Ezek a csirkék viszont lelküket magukban tartva távoznak és érkeznek, kínálják magukat örömünkre a Hildában. Amúgy szerintem nincs könnyű helyzetben a Hilda, legalábbis, ami a csirkefogásokat illeti, mivel a csirke fogalomhoz egy ideje már nem azt társítjuk, amit a bolog csirkeidőkben (ha valaki még emlékszik ilyesmire).

Manapság rendes csirkét csak elvétve talál az ember, helyette felfújt csirkeszörnyek épültek be hétköznapjainkba, beépített ügynökként ülnek a mélyhütőben, a beléjük invesztált órák eredményeként pedig ehetetlen fűrészporszerű testükkel rontják a Csirkeség fogalmát. 

A belváros turistalakta negyedében azonban ez a bátor hely felvállalta: igenis van még a csirkének létjogosultsága, vagy ha nem is lét, de ételként igenis funkcionálhat még az életben. Mert itt rendes csirkéből dolgoznak. Mit értünk rendes csirke alatt: szabadtartású, megfelelő körülmények között tartott, kompromisszummentes csirkéket: "a rotisserieben forgó grillcsirkék természetes körülmények között, GMO-mentes búzán, árpán, kukoricán nevelkednek az ország egyetlen szabadtartású farmján, az Alemitta farmon" (teljes beharangozó: We Love Budapest cikk). A boldogságuk fokát még nem ismerjük, de el tudjuk képzelni, főleg ha hallották, hogy a többieknek milyen a sorsuk.

A Hildába csak véletlenszerűen esnek be a turisták, kicsit csodálkoznak mi ez a hely, de aztán elégedetten esznek valamit, a tudatos magyar ember azonban (én) odamegy, leül és feltűrt ing vagy pulóverujjal nekiáll és csirkézik. Ezt tettem én is, kikértem egy fél csirkét, hozzá almás zellerpürét. A csirkéhez nem árt egyébként, ha felfrissítjük bontási ismereteinket, mert meg kell küzdeni az állattal, kicsit úgy éreztem magam, mint amikor St. Martin szigetén kaptam egy fél homárt és jónapot, jussak hozzá a mélyében rejtőző kincsekhez, mondjuk ott annyival rosszabb volt a helyzet, hogy láttam élve is előtte, itt azért erről szó sincs, nincsenek kapirgáló csirkék a Nádor utca sarkán, nem köszönnek előre és persze utoljára sem. 

A csirke finom és megfelelő, a hozzá tartozó jus lehetne koncentráltabb, persze érezni kell a csirke természetes ízét is és én érzem. Viszont tél van és a csirke ilyenkor kevésbé lelkes, le van fogyva meg minden, legalábbis ez a hír járja. Nem baj, majd nyáron. 

Egyébként úgy eszem ott modernizált női csirkeevő Szindbádként felgyűrt ujjal, hogy lassan meg is telnek az asztalok körülöttem, és rájövök eddig kiaknázatlan lehetőségeimre: bérevést kéne vállalnom, azaz mondjuk hosszan, jóízűen enni a kirakatban, persze csak jó helyeken.  

Legyőzvén a csirkét (én nyertem) örülök, hogy nyílt egy ilyen hely, már csak meg kéne értetni a csirkeség új fogalmát, visszaadni  hitet és a reményt, mert az hal meg utoljára (közvetlenül a boldog csirke után, a hal persze még él, de maradjon is úgy).