Egymás közt vagyunk, lássuk be az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításra, szép magyar nevén OMÉKra elsősorban szórakozni megy az ember.

Habár a Hungexpo megközelítése tömegközlekedéssel vagy autóval a legkevésbé sem vicces, a parkolásért például kétezer forintot kérnek, ez ott teljesen normális, beletörődött mindenki. A kapuknál a beengedő hostessek még annak idején, a Bocuse d’Or esetében sem tudták, hol vannak, mit kell csinálni, egyáltalán mi ez az egész.
A beléptetésünk háromnegyed óránál nem tart tovább egy perccel sem, és már messziről köszönt is a “Rózsafánk”,

valamint a Kürcsi Őskalács stand, a falon a termékek háttere, eredete és egyben sikertörténete, a magyar vidék kíméletlen marketinggépezete máris bedarál.

Minden fesztivál oszlopos tagja, a Zsanna Manna és a King Marcipán itt szinte labdába se rúghat, bár próbálkozik a maga módján.
Van egy olyan érzésem, hogy kicsit túl szigorú a Kürtős Kalács eredetvédő lobbija, mert nagyon durván tombolnak a kürtőskalács-továbbgondolások, a “parázson sült kürtőskalács” ugye megint más megközelítési módot rejt. Nem firtatom a különbségeket, így mindenkinek jobb.
Átmenet nélkül vág pofán a Székely falat magát E-mentesnek (bármit is jelentsen ez) hirdető standja, mellette pedig folytatódik a haladó pálya: ördögpaprikás, hajdúsági toroskáposzta, csülkös káposzta, körmös pacal, kemencében sült csülök és a nagy nemzeti Hal Kampány apró begyűrűzéseként értelmezhetjük talán a haltepertő, a halbrassói és hát öö a hekk jelenlétét.

A gyrost kézműves lepénybent ígérő házikó újra megnyugtat bennünket a trendérzékeny magyar konyha jelenlétéről, mellette a sparheltben sült juhtúrós lepény (sparhelt sehol amúgy) teszi teljessé a választékot. A Kürtős Legenda “ünnepi” kürtőskalács és mézeskalács szív-standdal intünk átmenetileg búcsút a külső egységeknek, jöjjön a pavilon!

Az első pavilonban a francia újhullám mezőgazdasági témákra szintetizált Legyen Malacod Program sertéstartást népszerűsítő rajzai, mellette sajátos hangulatban egész kulturált kinézetű üzletemberek ülnek a piroslábasos muskátlis-műtulipános dekorációban. Azt hiszem, ebből az embertípusból csak egyre volt pénz, de hogy miért pont a malacstandra, azt nem tudom, mindenesetre ezután csak nagyon furcsa arcok jönnek majd szembe.
Nem tudom, direkt van-e, de én itt mindent félreolvasok. De a KOCA Csoki, a PULYA csoki vagy a Cégénydányád szavakat csak úgy a szemünk sarkából hogyan is olvashatnánk?
A SAGA standján nyers virsliket húztak pálcikára. Úgy tudtam eddig, hogy a virslit nem szokás nyersen enni. Ők tudják, itt nem félnek a NÉBIHtől, a NÉBIH fél tőlük. Ahogy elnézem, itt a szabályokat írják, és nem betartják.
A Tóalmási Húscsarnok kissé túlspilázott standján a leégett kolbászzsír újrafelhasználásában hisznek, nem akarnak mániákusan takarítani, mondom a NÉBIH innen úgyis el van tanácsolva, azok inkább a francia süteményfesztiválokra mennek – a helyükben én is odamennék.
Néhány standról egyszerűen csak nem tudom, hogy mi az. Mátrix oktatási központ van kiírva negyvenszer, de hogy mit tanítanak, azt nem tudni, persze igazságtalan vagyok, mert ott egy szlogen: “Mezőgazdaságban az élen!”, és beláthatjuk, hogy jobban hangzik, mint a jól bevált “több, mint mezőgazdaság” vagy a “mezőgazdaság felsőfokon” formulák.

Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mit keresnek itt az amúgy egyetlen érdekességet jelentő Irán, Fülöp-szigetek, vagy a kissé túlreprezentált Japán kiállítói stand-komplexumok.
Tehát a hajdúsági, székely, kárpátaljai, valamint a kürtőskalács-hekk-sertészsír mátrixból idetévedő közönség esetleg hátha kipróbálja a sushit vagy az algát, esetleg két csülköskáposzta és rózsafánk között megkóstol egy kis vagyu marhát? Nem értem, tényleg. Ha jól érzékelem, ők sem értik pontosan, mit keresnek itt. Ez itt még csak a második nap, de már feladták jónéhányan.

A pavilon szélén is szomorúan árválkodó standok, bennük egy vagy két ember mobilozik, fel sem néznek a közeledtünkre, minden mindegy már. Egyébként az tényleg praktikus, amikor kijössz egy vásárra kiállítani, és a telefonod vagy a számítógéped nyomkodod egész idő alatt.
A trendi elnevezésű Nyúl Terméktanács standja is igazán hangulatos, ott is mobiloznak.

Mindenesetre Ági (szörp) ismét van, most már lime-menta, bodza-menta, citrus ízesítésekben főként, haladni kell a korral, a málnát szádra ne vedd.
Az Áldomás stand előtt csak tisztelettudóan elsétálok, véletlenül mégis meglátom az Organikus Natur Erő terméket, de nem merek megállni, érzem, hogy ehhez nem vagyok elég jó.
Visszatérek a japán részleghez, tényleg megszakad a szívem. Ha az úgynevezett gasztroelit inkább itt tömörülne, és nem egymás seggét nyalná a belterjes piacokon, de nézegetné inkább az eladni kívánó japán partnerek nyilvánvalóan kifogástalan kínálatát, talán lenne érdemi előrelépés az alapanyagok területén. Tessék, itt van, házhoz jön a normális alapanyag, ehelyett itt árválkodnak üresen ezek a standok. Felfoghatatlan.
Néha egy-két bátrabb néni vagy bácsi odamegy, és halált megvető bátorsággal betol egy kiscsónakban kínált algát, a nyers virsli már megedzette úgyis a gyomrukat.

A legborzalmasabb stand azonban a Kapj rá! kampány által felhúzott, halfogyasztást erőltető hatalmas és félelmetes installáció, benne épp fut az aktuálisan másfél embernek prezentáló sokkal jobb sorsra érdemes Felelős Gasztrohős egyik képviselőjének előadása. Dekorációként halfajtákat ismertetnek és népszerűsítenek, halhálók és halfogó eszközök szerettetik meg velünk a halakat, a túloldalon pedig óriási akváriumban szenved egy nagy csuka, a szeméből kiolvasom, hogy már csak egyetlen kívánsága maradt: fogják ki mégis inkább, és süssék meg azonnal, csak ne itt kelljen néznie a szemközti Földművelésügyi Minisztérium kiemelt, szélnek eresztett nemzeti kreativitással megalkotott standjait.
De nem elég a gigantikus akvárium, egy Kapj rá! konyhapultnál tovább nyúzzák a halfogyasztás-témát, tényleg olyan, mint amikor kiskorodban beléd tömik a finomfőzeléket vagy a répalevet (amelynél undorítóbb íz nem létezik a földön), itt viszont darált halból készült töltöttpaprikát osztogatnak. Közben érkezik az igazság, három határozott arc közül az egyik odaböki: “székely embernek ne kínálj halat, utoljára 1945-ben evett olyat az éhínség idején”.
Segítek az évek óta látható eredmény nélkül vért izzadó Hal Kampány stábnak: majd akkor esznek az emberek halat, ha lesz jó hal. A “Kapj rá!” hetvenféle tematikus prospektusától nem fognak az emberek halat enni. Esetleg alakulhat egy Büdös Hal Ellenőrző Hivatal, és büntessék meg, akár már itt az előtérben a fáradt olaj fölött bűzölgő hekket árusító önjelölt gasztroforradalmárokat, és meglesz a profit-oldal is.
Hogy valami jót is mondjak, hargitai stand fenyőrügy és feketeribizli szirupja nagyon jó, sőt itt vannak értelmezhető finomságok is, sajtok, som lekvár, nem messze innen a tök megmaradt elemeit hasznosító hidegen sajtolt tökmagolaj, tökmagliszt és tökmagpüré zero waste stand pedig a kedvencemmé válik.
Összességében tényleg egész sokat nevettem, de ugyanennyit sírtam is belül, a legtöbbet egyébként a távozáskor, a szokásos eszetlen dugóban, ami a Hungexpót minden egyes esemény előtt és után tökéletesen ellehetetleníti, és ezáltal nemhogy a japán-magyar, de a Budapest-vidék kapcsolatot sem erősíti.

Magyar ember nem indul útnak megfelelő mennyiségű konzerv, levespor, müzliszelet, giant bar, amaranth szelet, halkonzerv (végső esetre), kukoricakonzerv és kekszek nélkül, mert ugye a végén még éhenhal. Az előre lesütött egybefasírtot és a grillcsirkét már a repülőgépen megette, hacsak el nem vették a moszkvai átszállásnál. Rövid átmenet Szibériában, ahol az itt-ott kitömött farkasokat és medvéket szárított hallal egy légtérben árusító boltokat nem számítva,

civilizációs kánaán tapasztalható, na de semmi tétovázás, irány tovább Ulánbátor. Ekkor még nem is fogyatkozik annyira a készlet, hiszen az orosz konyha fogásai oly ismerősek és kedvesek a szívünknek (közben indul a ja igrajú na garmoske dal ismét, ahogy itt is).

Az igazi vadulás tehát csak a mongol vidékeken következik. Eleinte a helyi shopban kacarászva, mint annak idején Csehszlovákiában feltankol a furcsa, vicces kinézetű kekszekből, és gumicukrokból, a mélyhűtőbe már nem mer benézni az ott sorakozó esetleges kecskefejek kérdő tekintetére egyelőre nincs felkészülve.  

Az út hosszú és kimerítő, zötykölődés, de érdekes, kifejezetten kellemes, olyan helyzet, amikor félóránként kedvünk támad elrágcsálni valamit, így a keksz készletek kezdenek fogyni, a csökkentett szénhidrát alapú diéták lassan feladásra kerülnek, a biolgóiai homokbánya, később kőbánya kialakulása kezdetét veszi a gyomrokban.

De persze nem azonnali hatállyal, mert időnként megáll a csapat és a nomád életben szocializálódott mongol útitársak saját kezüleg készített fogásait esély nyílik megkóstolni. Azért igyekeznek úgy adagolni, hogy ne szörnyedjünk el azonnal. Mindenki a legrosszabbra van felkészülve, de szó sincs szörnyűségről, teljesen normális tészta és hal például az első ilyen fogás, gondolom ez olyan, mint amikor első reggel felszolgálják a proper English breakfastot a brit turistának a budapesti bulinegyedben, utána jön csak a párizsis vagy vadász felvágottas zsemle, amikor már azt akarjuk, hogy hazáig rohanjon a rémülettől. 

Mivel végső soron a mongol autentikus fogásokat akartam számba venni (na nem mindegyiket szó szerint) ebben a posztban, vágjunk is most már bele (nincs sok hátra, mert az informatív részeket úgyis mindig csak összecsapom).

Cojván:

Tészta, krumpli, hús, zöldség, tojás, kicsit furcsa állagú, de teljesen otthonos és finom ízvilág. 

Néhányról most nincs saját fotóm sajnos, de végülis nem olyan nehéz elképzelni, na jó belinkelem a vonatkozó képeket.

Hósor: ez volt az egyik legfinomabb étel, amit a végefelé kóstoltunk, de én ügyesen megálltam, hogy ne egyem túl magam. Egy félbehajtott tésztalap, a szélén behajtogatva, majd olajban kisütve. A miénkben birkahús volt.  

Bóc: ilyesmit ettünk a leggyakrabban, ez ilyen gőzgombóchoz hasonlít, benne valamilyen hús töltelék (általában birka vagy kecske). Finom, szerintem ilyet simán ettünk itthon kínai éttermekben. 

Gulyás (sima vasárnapi húslevest érdemes elképzelni): ez furcsán hangzik, de tényleg volt ilyen, nagyon finom és tartalmas leves volt, persze nem a paprikás változat, ami nálunk is látható, masszív kecskehús volt benne, sárgarépa, krumpli. 

Francia saláta: szinte mindenhol volt, persze nem így hívják, hanem Nijszlil szálátnak, de pont olyan, mint nálunk a francia saláta. 

A kashk nevű vaskos joghurt egyébként első látásra megviselt engem, de azt mondták tegyek bele bátran cukrot és akkor minden sokkal jobb lett. 

Összességében csak egy igazán autentikus jurtában kínáltak olyan étellel, amit semmilyen körülmények között nem tudtam megenni, ha megölnek ott helyben akkor sem (na jó, ez a veszély nem fenyegetett, szóval biztosra mégsem mondhatom), a lényeg, hogy egy szappanszerű fehér anyagot kaptunk, ami kicsi zsíros-savanykás ízvilágú volt (megkóstoltam, vagyis úgy tettem, de így is jutott a számba), valamint a rajta lévő remegő pacal állagú szintén tejterméket, de egyikből sem tudtam egy miliméternél többet legyűrni, mindenki érdekében.

Mondjuk nem volt kedvező az állaga olyan szempontból, hogy nem lehetett csak úgy zsebrevágni, szóval kénytelen voltam végtelenül sunyin a kezemben tartva, "persze, megettem-finom volt" arckifejezéssel végigülni az estét, hallgatni az autentikus dalokat, majd végiggondolva a legkisebb pazarlást okozó végső elhelyezést diszkréten távozni.

A kép csak a hangulatot adja át, a fehér cucc az, de tudom ilyen minőségben nem az igazi: 

 Zöldségek is voltak, viszont elcsodálkoztak, amikor nyersen is ettem a paprikát. "Vadember" - gondolták biztos. 

A híres magyar termékek Mongóliáig eljutnak:

 Olyasmi, mint a naan kenyér. 

 Reggelire ették kedves mongol útitársaink, meg is kínáltak, de épp jóllaktam. 

Ez ilyen kicsit zsírosabb, palacsintaszerű cucc volt, finom. 

Ez kis csalás, mert ezt még Ulanbatorban fotóztam, egy street food fesztiválon (ott is csak az van), viszont megkóstoltuk és nagyon finom, belül természetesen birkahús található. 

Ez volt a kedvencem, belül sárga vagy rózsaszín, kicsit gumis állagú keksz, mongol útitársaim mindig szeretettel elfogadták, ha kínáltam, amúgy útitársaimat elborzasztva lelkesedéssel fogyasztottam mindvégig, nem is lett semmi gyomorpanaszom. 

Általában kevésbé kedvelem a túl nyilvánvaló vendéglátóhelyeket, de azért a "minden új helyre az elsők között megyek" hipszterkedés is néha unalmas. Van egy áthidaló megoldás is, a néhány éve még titkosnak hitt jó helyek hirtelen beugranak és kedvem támad újra elmenni. Ez néha sajnos olyan élmény, mint amikor megnézed egy régi kedvenc filmed és rájössz, hogy már nem az igazi, vagy te változtál meg, vagy a film nem állta ki az idők próbáját.

Nemrég az Őrház Chill BBQ-ban ért egy kisebb (nem nagy) csalódás, valahogy már nem éreztem a korábbi varázslatot, futószalagon adják a kissé túlárazott sertésbordát, sorszámokat osztogatnak, ami egyedül szimpatikus, hogy a saját sorszámrendszerükbe rendre belezavarodnak, ugyanakkor pozitívum mindig, hogy meglepően finomak a desszertek. 

Most viszont beugrott, hogy szombaton elnézhetnénk újra A Pisztrángosba (weboldaluk no komment). Előtte egy kis kanyargás, Pilisszentlászló megtekintése, Visegrád, ahol nekem valamennyi vendéglő no go zóna, személyes ízlés kizárólag, de nem érzem jól magam a turistákra és a hétvégi kiránduló tömegre szabott éttermeket. Majdnem elcsábulunk egy Kisrigó nevű étterem közelében, de én kitartok, most A Pisztrángosba megyünk, az ott egy normális és eredeti hely Dunabogdányban. Pechemre fel sem merül bennem, hogy nyilván már sokan felfedezték az elmúlt években, befutott, rendszert váltott.  

A parkoló tele van, beférkőzünk mégiscsak, már megismerem az egyszerű sátras helyszínt, oldalt az elfoglalt sütőmester, már régen se értettem  miért egy ember kínlódik napi nyolcszáz pisztráng megsütésével, miközben minden asztalnál ülnek és úgy tűnik jóideje várnak az ételre. 

Eleinte az ember nem is érti a rendszert, hogy most akkor egyszerűség és őszinteség, strandhangulat van és egyből a pultnál kéri, amit akar, vagy valami más logika szerint zajlik a rendelés. Kiderül, hogy nem a pultnál tartod fel a szakácsot, hanem húzzál befelé, majd leültetnek. Már, ha leültetnek. Asztalfoglalások mindenfelé, de minek ide foglalás, amikor ez egy halsütöde, na mindegy, szóval nem lehet kint leülni, elfoglalt emberek mászkálnak körülöttünk, senki nem szól hozzánk. Továbbmegyünk a legbelső étterem helyiségbe, ami üres, leszámítva a pultnál elmélyülten limonádét gyártó személyzetet, tulajdonképpen magam sem hiszem el, de senki nem köszön, sőt ránk se néz. Jelentőségteljesen megállok a küszöbnél, a semleges beállítottság, korábbi szinte már jóindulat kezd elpárologni belőlem. Végül észrevesznek és közlik velünk, hogy bent tudunk leülni. Nem örülök, de elfogadom, olyan 35 fok van, csak azért nem írok negyvenet, mert nem találom a nullát a laptopon, szóval ilyenkor semmi kedvem beülni egy nyomasztó és amúgy üres étterembe, de így jártunk, mindegy, jön közben az étlap is.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én világéletemben utáltam a "tréfás" étlapokat, lehet közvetlen, de itt érzékeny határok húzódnak, kinek mi jön be. Már jártam itt, akkor nem volt vele bajom, de most egyáltalán nem jön be, a fogadtatáshoz semmilyen szinten nem passzoló vicceskedő hangvétel, ne mandulás pisztrángot kérjek, mert azt máshol is ehetek (..?) haha, meg, hogy kérjem salátával a halat az a legjobb választás, házi dijoni mustárral készül, ez most komolyan mit takarhat, ők termelték a mustármagot? A saláta különben jól láthatóan a nagybani jégsaláta mix kukoricával stb., nem tudom miért kell azzal kérni, gondolom úgy a legegyszerűbb, nem kell krumplit is sütögetni mellé, de belátom, a saláta biztos a legjobb a hal mellé. 

Már az elmélyülten készülő limonádéhoz sincs igazán kedvem, de ezzel a privát hangulattal senkinek nem is vagyok most a terhére, felénk se bagóznak, szörnyen elfoglaltak. Az étlap kiosztása után legalább húsz percig nem szól hozzánk senki újra, a fent említett, már akkor sem őszintén írt jóindulatnak ekkorra már nyoma sincs bennem, komolyan fontolgatom a távozást. Semmi bántás, vagy sértődés, egyszerűen csak nem akarok púp lenni a hátukon, látom van bőven vendég, eléggé el vannak foglalva, én nem szeretem ezt az érzést. Tényleg nem arról van szó, hogy azt szeretném, hogy körülöttem ugráljanak, egyszerűen csak ne érezzem a plusz nyűgöt rajtuk, amikor meglátnak. Felállunk, hú micsoda véletlen, ekkor ránk néznek, pont akkor jönnek felvenni a rendelést, de inkább elmegyünk. Semmi baj, majd elnézünk esetleg ide szezonon kívül.

Adódik a közelben lévő Forgó nevű klasszikus vendéglő, a parkolója szintén tömött, előre rosszul vagyok a pörgő, leterhelt pincérek látványától, a tovaszáguldva odavetett, mindjárt jövünk, mindjárt leültetik önöket, vagy esetleg még ezt is nélkülöző fogadtatástól, mindez úgy, hogy várhatóan közepes ételért állunk/ülünk majd sorba. 

Végül a pilisszentlászlói Kisrigóba visszatérünk, természetesen ugyanaz játszódik le, tíz percig semmi, majd rohangáló pincérek kitérőként bevezetnek valami belső zúgba, ahol őzikés fotók és lambéria által övezett téli vadász hangulatban legyűrök egy se nem jó, se nem rossz tárkonyos vadragu levest, a terem sarkába szorult levegő megfullaszt a végére.

Ezután pedig megfogadom, hogy jóideig nem megyek étterembe. 

Pezsgőt még nem kell bontani kedves vendéglátósok, majd összeszedem magam vagy hátha addig ér egy jó élmény is, bár magam sem látok erre sok esélyt az tény, de ki tudja, esetleg valaki pont nem figyel és mégis sikerült jót enni valahol, nem vendégsürgető környezetben. 

Jó napot, nyitva vannak? - kezdjük a jól bevált köszönéssel, de nem reagál senki.

Üres a kerthelyiség, mentségükre legyen mondva, épp, mintha vihar készülődne, mindenesetre megjelentek a felhők az égen, ami ezúttal nem teljes mértékben az érkezésemnek köszönhető.

Sehol senki. Bemegyek a mosdóba, útközben találkozom egy pincérrel, megragadom az alkalmat, kérek egy étlapot. Mire visszaérek, továbbra sincs semmi, nem baj, még csak tíz perc telt el érkezésünk óta, nem kell folyton rohanni, szombat délután van.

Kicsit még várunk azért, majd felbukkan a pincér a terasz végén, egykedvű, pontosabban teljesen kifejezéstelen arccal megérkezik, elénk teszi a laminált, fekete hátterű fénymásolt étlapot, kétfélét is: az egyik az állandó kínálatot mutatja, a másikon "Trend" címet láthatunk és rajta hamburger, meg fish & chips, chicken & chips és további újkori gasztroforradalomból merített ételtípusok.

Mondanom sem kell, a menüt a társaságomban lévő férfi elé teszik le először. Ezt a gesztust közismerten nagyon pozitívan szoktam fogadni (nem). Megragadva a pincér alkalmi jelenlétét mindenesetre gyorsan kérünk italt, ki tudja mikor jár erre legközelebb: szénsavas víz jó lesz.

Egész gyorsan megkapjuk, igen, ilyenkor már következetesek, megint én kapom másodiknak. Tény, hogy most nem a rózsaszín masni van a hajamban, de azért azt hiszem, nőnek nézek ki. Már sokszor leírtam, most is átfut az agyamon, hogy most kéne felállni, hányszor megtanultam ezt, hogy 100%, hogy az étellel is gond van, ahol erre a legalapvetőbb vendéglátós udvariassági szabályra nem tudnak odafigyelni.  

A hagyományos vonalon brassói, holstein szelet, cigánypecsenye, tócsni és egyéb klasszikus fogások szerepelnek. Egyre inkább gyanakodva nézem az egészet, a kiszolgálás művészi szintű minimalizmusa rosszat sejtet. Mint megtanultam szintén, az ilyen helyeken jobb az eredeti koncepciónál maradni, szóval brassóit kérek tejfölös uborkasalátával, illetve még kérünk egy fish & chipset viszonylag merészen belenyúlva a trend szekcióba.

Az éhség jó étvágygerjesztő (azért ez nagy bölcsesség), húsz perccel később megörülök az amúgy ránézésre azonnal rettenetesnek tűnő brassói és a paprikáslisztes vattában fuldokló fish & chips érkezésének, természetesen a már jól bevált sorrendben kapjuk ezt is. Viszonylag gyorsan kiderül, hogy a retro helyeken klasszikust kérj alapszabály mit sem ér, itt ez az elronthatatlannak gondolt fogás is el van rontva, de mondjuk igen nagy odafigyeléssel.

A brassói, amely közismerten az előző napi maradékok őszinte és tisztességes ledarálásából, valamint kellően erős fűszerezéséből tevődik össze, most itt leírhatatlanul és frissen összeállítva borzasztó: lisztes aszott sültkrumpli kockák, pirospaprikával megszórt száraz és ízetlen csirkemell darabokkal. Próbálok folyamatosan az evés funkcionállis mivoltára koncentrálni, végülis ez egy étel, amitől majd jóllakunk és kész, nem kell ettől többet várni. Ehhez tartom magam, azért a fish & chipset is megkóstolom, bár közben a látványba is belefulladok, gasztrokritikusi pályám első szakmai fordulatát élesben bedobva: valami zöldfűszer is el van rejtve halbundába.

A végefelé még megkérdezzük, hogy nem volt-e itt valami váltás, vagy változás, mintha ez a hely korábban jobb lett volna, meg hát bocsánat, mintha maga sem lett volna itt, kérdezzük a pincért (milyen kár - teszem hozzá magamban), illetve tulajdonképpen, de persze ki tudja, talán még főzni is tudtak annak idején.

Hát igen - mondja kicsit megenyhülve - elmentek. Van, aki külföldre, más meg máshová, én itt voltam tavaly is, de most már én is csak beugró vagyok. 

Így már érthető, egy hagyományos, korrekt klasszikus vendéglővel kevesebb. Annyit tudok tenni, hogy gonosz digitális eszköztáram segítségével plusz egy kijózanító tippel segítem a szomszédba rövidesen érkező vizes VB közönségét, persze kérdés majd, hogy ki veszi ezt észre. Szerintem ne zavarjuk a Kisbojtárt mostanában felesleges jelenlétünkkel, majd talán felébrednek egyszer a gasztroforradalom kürtjét meghallva, és a Trend fénymásolt étlap mögé esetleg kerül majd némi tartalom is.

Majdnem mindent megvettem, hazafelé beugrom még egy üzletbe. Kezemben az új francia pékségből szerzett baguette-ek állnak ki egy papírzacskóból, persze logóval kifelé. Nagyon hipszternek érzem magam, ahogy megrakott szatyrokkal megyek hazafelé az Andrássy úton, készülvén az első Vizeat vacsorámra, ahol én leszek a vendéglátó.

Kerülgetem a turistákat, vagy ők engem, de most valahogy minden más. Nem zavarnak (a rendes turisták soha nem zavarnak, csak az üvegtörős, hajnalban óbégató csapatok), ezúttal szolgáltatónak érzem magam. Idejöttek, mert kíváncsiak ránk, és talán nemcsak a nekik szánt díszletre, hanem a valóságra, arra, ami a Hop on - Hop off járatok és a turistacsalogató bárok falai mögött rejtőzik.

Délután 3 óra múlt, 7-re jönnek, próbálok küzdeni a rajtam elhatalmasodni készülő idegesség ellen, de aztán rájövök, hogy nem kell félni, merítsünk ebből erőt. Összesen öt vendégem lesz.

Hazaérek, kipakolok, jaj még ásványvizet is kell venni, azért külön lemegyek.

Nem olyan egyszerű az alapanyag beszerzés, mert nálam minden csak jó minőségű lehet, megbízható forrásból (a kézműves és a fenntartható kifejezéseket most inkább kihagyom). Mindezt hétköznap lebonyolítani szinte lehetetlen. Na jó, az ásványvizet hajlandó vagyok szupermarketben venni, egyelőre nem a legközelebbi kútról hozom, ezt nehéz lenne megoldani itt a belvárosban, persze biztos nem lehetetlen. 

Végiggondolom, hogyan készítsem el az ételeket, a paprikáscsirkén akarok túllenni, mert az nem vicc, úgyhogy az előétel készítését a végére hagyom. Már most mondom, hogy nem kellett volna. Jó, hát még kezdő vagyok. Vendégül láttam már sokszor embereket, de teljesen egyedül ez sem jellemző. Most viszont önállóan alkotok, csak az enyém a felelősség.

Még összepakolok a konyhában, elrendezem a dolgokat, próbálom az ő szemükkel nézni mit szólnak majd, hátha nem zavarja őket, hogy itt nincs óriási rend, mondhatni természetes káosz és eklektika uralkodik, van itt minden, recept és egyéb gasztro könyvekkel megrakott polcok, fűszerek, alapanyagok, minden látszik. Mivel utálom a beépített konyhaszekrény műfajt egy nyitott könyv az életem. Legalábbis a konyhában. 

Na, kezdem akkor a csirkével: kacsazsír... öö, jó, most csak libazsír van kéznél, nem baj az ugyanolyan jó, ha nem jobb, körbepirítom magas hőfokon a csirkecombokat, csodálatosan zajlik ez a fázis, amúgy halált megvető bátorsággal forgatom a zsírtól pattogó lábosban a húsokat, és gyönyörűen reagálnak, ez egy varázslat, megtörtént a pörkölt alapja: a pörkölődés. Ezt egyszerűen nem lehet ennél jobban csinálni. 

Nyugi, nem fogok minden fázisról részletesen beszámolni, főleg azért, mert ennél már csak kevésbé dicsőséges pillanatok következtek, de összességében azért minden jól ment, én egy nagyon önkrtikus alkat vagyok (már amikor éppen úgy tartja kedvem). 

Előételnek szír paprikakrémet terveztem eredetileg (Muhamarra), ehhez találtam is egy jó receptet az ehavi Magyar Konyhában, legalábbis akkor még azt hittem, hogy jó recept... Bevallom én szeretem a pontos recepteket, tehát ha a paprikát meg kell sütni, akkor írják oda, hogy hány fokon és hány percig. Miután a Magyar Konyhában lévő receptről menet közben kiderült, hogy eléggé slendrián, gyorsan inkább új recept után néztem. Persze ez a vendégség kezdete előtti utolsó órában nem túl szerencsés helyzet,  ráadásul meg kellett még küzdenem olyan útmutatásokkal, amely szerint a paprikákat "fejjel lefelé" tegyük a sütőpapírra. Mi az, hogy fejjel lefelél? A paprikának nincs FEJE! 

A pörkölt csirke még mindig csodálatosan alakul és ez a lényeg, közben kikeverem a palacsintatésztát. Na erre viszont találtam egy szuper receptet, azóta tökéletes palacsintákat készítek. (Legalább háromszor csináltam az elmúlt héten.) 

Az előétellel továbbra is szerencsétlenkedem, most éppen a paprikákról nem jön le a héj, úgyhogy egyben hagyom végül, majd inkább olívaolajjal és pirított dióval tálalom, esetleg átnevezem, ez kérem egy régi török eredetű recept, nagyon híres itt Magyarországon. 

Eléggé telik az idő, megterítek gyorsan és szépen (legalábbis azt hiszem), semmi egység, mindenki másmilyen teritéket kap, de én ebben hiszek, ez az én stílusom. 

A csirkepörkölt kész, a palacsintatészta pihen, terveim szerint frissen sütöm ki a palacsintákat (akkor még nem kalkuláltam azzal, hogy a Skizo pincészet 1500 forintos vörösbora túlzottan fog ízleni), a paprikakrémet m'r elbuktam, az uborkát, mint savanyúságot is kiteszem előre. 

Na most, milyen zene illik egy ilyen alkalomhoz? Az addig energetizáló ordító - minden normális földi halandó számára elviselhetetlen, de nekem mennyei manna - goa zenét lecserélem egy szelid Serge Gainsburgra, később mégis visszatalálok egy laza elektronikus vonalhoz, na jó rakhatnék be Budapest Bart vagy bármi mást, Quimby-t, hogy autentikusak maradjunk, az est későbbi szétesettebb részében azért lejátszom nekik egyszer Szécsi Pált is, és elmesélem a mellé járó történetet, amikor néhány éve Stockholmban igen későn egy kocsmában a széttetovált helyi fiatalamber, amikor megtudta, hogy magyar vagyok elkezdte torka szakadtából énekelni az Ádám hol vagy? című régi magyar slágert, közben mutogatva az iphone-ján is, hogy ő ezt szinte minden nap meghallgatja.

Az este ennek ellenére is teljes egyetértésben és jó hangulatban zajlik, a kilátásban gyönyörködnek, az mindig nyerő (a házamon lévő épületháló kapcsán Sprite szponzoráción is ötletelünk). Szerencsére a paprikán túllendülünk, a csirke paprikás osztatlan sikert arat. A palacsinta is elkészül, állítólag kicsit túl sok túrót raktam bele, a kakaós palacsintát is legközelebb máshogy kell csinálni (ezt nem részletezném). 

Közben arra jutok szerényen, hogy milyen szerencsésnek érezném magam turistaként, ha magamnál ehetnék. Nem is elsősorban a kaja miatt, hanem azért, mert ez itt tényleg magyar, ez itt tényleg Budapest, egy igazi magyar, de a legkevésbé sem magyarkodó népművészeti motívumokkal gazdagított kirakat látvány, hanem a valóság.

És mint tudjuk a valóság mindig sokkal gazdagabb és sokszínűbb, mint a legtöbbször elhasznált klisékben gondolkodó emberi fantázia.

Nem, ez nem reklám volt, de persze szeretném, ha a Vizeat majd Magyarországon is jól működne és nyilván helyieknek is érdekes élmény lehet nálam elrontott szír paprikakrémet enni, amikor éppen a sarkon lévő Dobrumbába nem jutottak be. 

Ezt már nem muszáj elolvasni:

A VizEat mobil alkalmazásként is letölthető, az Apple 2016 három legjobb alkalmazása közé választotta, és február elején Tim Cook, az Apple első számú vezetője maga is részt vett egy VizEat ebéden Párizsban. Az utazók a helyi házigazdák segítségével fedezhetnek fel egy-egy várost az alkamazáson elérhető különböző programokon keresztül, legyen az egy közös vacsora, borkóstoló, főzőlecke vagy kulináris városnéző séta.