Borús, esős idő és hideg, a rohadt jönni nem akaró tavasz... esetenként szélvihar nehezíti az újrakezdést remélő belvárosi lakók életét. A tomboló turizmust mindez nem hatja meg, zakatolnak a bőröndök kerekei kérlelhetetlenül, végighasítanak a Deák Ferenc tér részben Burning Man fesztivál hangulatú színes villanykörtés, óriáskerék, törökülésben fűben sörözős, fiatalság-bolondság hangulatot hordozó, részben külvárosi nyomortanya jelleget öltött, stílusos paplanokból félig kibújt hajléktalanokkal tarkított közegében. 

Jönnek-mennek. A Kakas presszó megújult, ideig-óráig eggyel kevésbé koszos padokon támaszkodhatnak a másnapos brit, svéd és orosz bennfentessé alakult csapatok, akik egymás vállára hajtott, esetenként felemelt fejjel, időjárástól függetlenül strandpapucsban vonják le hangosan a hajnali beszélgetések tanulságait. 

Kinyitott a Mlnar pékség, frissen érkezett, de annál álmosabb olasz csoport tolja a balkáni mű focaccia hangulatot, ezt találták (nagyon helyesen) az egyetlen vállalható alternatívának így hirtelen.

Persze ők még nem tudják, hogy a Madách tér belső bugyraiban várja őket a menő sor: francia pékség, újhullámos kávézó, igazi pizza, vadiúj koktélbár, a retro és a trendi járja halálos táncát, hogy ki él túl azt senki nem tudja, de  az is csak átmeneti lesz, egyszer minden meghal kivéve a Castrót, mert az valamit tud, csak az igényes keleti turistának csalódás, mindenki másnak egzotikusan passzol, hogy unott fejjel kiszolgálva minden szar, amit csak kapsz. Értékeiket kérjük ne hagyják őrizetlenül. 

Hol igya meg az első kávéját az ébredés reggelén? Még ki se tette lábát a Zónába, még az ittszületett is lábujjhegyen jár, óvatosan közelíti meg a ki nem próbált helyeket... mindig ott a kérdés, az első benyomás: és ha nekik jó, nekem is jó lesz? Itt olyanok ülnek, mint én? Belépsz az új helyre, mi különbözteti  meg mástól? Zacskózott szendvics, fagyasztott croissant, "gyümölcssaláta", kornspitz, fitness szeletek, nyers-vegán-torták, smoothiek nyolcszázér, vagy mi? 

Mit keresek, otthonos ízt, otthonos hangulatot? Kozmopolita, korrekt, kiváló minőségű kávét? Beszéljenek angolul? Magyar vagy német vagy osztrák giccset keresek? Egyszerűséget? A menő budapesti urbánus hangulatot, ami már rég nem a romkocsma, hanem az utcanevek keresztezéséből előállt látszólag értelmetlen, de a lényegiséget magában hordozó múlt és jelent, hagyományt és tradíciót kiválóan ötvöző, nemzetközi és regionális, mediterrán, magyaros, zsidó, ázsiai jelleget. Mit akarok? Chipset, cerbona szeletet, egy zsemlét vagy azt sem tudom mi az? Ecuadori banánt vagy kenyait?  

A helyi Sparban egészen korrekt kínálat van, ahol a pénztáros előre angolul köszön, ahol a lepattant, szikkadt csirkecombra ráfogják, hogy egy órája sült ki, de csípős-paprikás íze miatt már nem érzed, hogy kissé eljárt felette az idő, sőt úgy ízre egészen jó, persze ha másnap is érzed a gyomrod tőle most legalább megtanultad, hogy mikor vegyél ilyet legközelebb, vagy mész inkább a jótartású állatokat sütő elegáns helyekre enni ugyanilyet tízszer ennyiért. Mi azzal a baj? Fizesd meg, ha nem börtöncsirkét akarsz enni, hanem boldogat, finom húsút, nem lejártat, menjél az ötödik kerületbe vagy a piacokra, azt mondják ott minden jó, pedig valójában semmi, de még ez sem biztos.

Mi magyarok, karöltve persze a turistákkal - várjuk a felzárkózókat. Nem akarunk mindig ezer forintért reggelizni. Pöttyös bögréből kérjük a reggelit és sok kedvességgel, nem kell annyi vegán szelet, csak kérjük szépen legalább a párizer legyen friss. 

Szerencsére a legújabb irányzatok szerint a kenyér nem hízlal. Szóval bármennyit ehetsz belőle. Főleg vajjal. Akár egy egész ún. kovászos baguette-t, vagy veknit. Vagy kakaóscsigát, vagy francia brióst, ami "olyan, mintha egy vajfelhőt ennél", de könnyű is közben.

Nem baj, ha csak kakaóscsigához jutsz, mert akkor abból lehet mondjuk hármat, mert az sem hízlal. Á, dehogyis. 

Veszel egy kenyeret (legyen az baguette vagy vekni) nem fogod tudni abbahagyni, semmilyen önfegyelmező eszköz nem segít. A barátaid sem fognak segíteni. "Könyörgöm, szóljatok rám, hogy ne egyek egy negyedik szeletet is" - mondod majd. De csak röhögnek.

Furcsa egy ufó ereszkedett le a Pozsonyi út kellős közepére. Mondanám, hogy a mi kis falunkba, de az enyém már nem, csak a tiétek, meg másoké. Na de biciklivel 15 perc.

Szóval elkezdődött. Egy új üzlet nyitása mindig izgalmas, különösen a Pozsonyi úton. Jönnek-mennek az emberek, kíváncsiskodnak, mi készül itt? Pékség, igazi francia pékség. A tulajok elmagyarázzák mindenkinek, hogy ez mit jelent. Francia lesz a pék, és francia alapanyagokból készül minden, kézműves (sic!) technológiával. Ne, ne akadjunk ki a kézműves szóhasználaton, ennek itt most van helye és értelme. Ha valahol van, akkor itt igen. Amúgy a francia kultúra úgy általában átitatja az egész helyiséget. A szó legjobb értelmében. Egy (bocs) magasabb szintű gasztronómiai kultúra, évszázadokra visszanyúló előny, ami itt töményen megtestesül, amit hihetetlen, de sikerült transzformálni Budapestre, a Pozsonyi útra. 

De a Pozsonyi út jó közeg erre. 

Minden átalakult az üzlethelyiségben, a préselt levekre szakosodott egykori Tütü és az egykor szép remények elé néző Másik ajtó speakeasy bár helyén.

A nyitás előtti héten az új tulajok tehát kenyereket, baguette-eket osztogatnak, ismerkednek mindenkivel, elmagyarázzák egyenként, hogy mi nyílik itt, minden egyes betérőnek ugyanolyan kedvesen és részletesen.
És persze mindenki betér. Mert ez egy falu. És mert valami új készülődik.

És végül megnyílt. 

Ma van éppen egy hete, hogy megnyitottak, a nyitáskor pedig betódult a francia pékárura kiéhezett teljes Újlipótváros. A Három Tarka Macska néven futó pékségben szitáltak, rostáltak, követ is vágtak, de szépen, módszeresen, gyakorlatilag percek alatt felvásárolta a kedves és értő közönség a teljes gondosan kisütött árukészletet, mert olyan elképesztően finom minden. 

Valami nagyon más. Valamit nagyon eltaláltak. Valami nagyon jó benne.

A jelenséget sokféleképpen lehet értelmezni. Persze, mondhatjuk, hogy a szokásos hype, némiképp hasonló helyzetet láthattunk az elmúlt héten, mint a Dobrumba hirtelen lerohanása, vagy annak idején az Igen pizzakészítő műhely heteken belüli megfojtása. Végre valami jó! 

Jó, az is benne van, hogy új, de azért a dimenzóváltás az dimenzióváltás. Új szemlélet, kompromisszummentes, teljesen más világ. Lehet, hogy nem is értjük igazán, mi folyik itt. De annyi biztos, hogy nagyon is érezzük, és az sokszor több, mint elég. 

Régóta kedvelem Gordon Ramsay receptjeit. Komoly odafigyeléssel, de néhány könnyen felfogható és kivitelezhető trükköt alkalmazva egészen kiváló eredményt, ízeket, textúrákat tud elérni velük az ember otthon. 

Több receptkönyvem is van tőle, a Négy évszak ízekben (A chef for all seasons) azért jó, mert a különböző szezonokban elérhető alapanyagok szerinti bontásban kínál recepteket. Eredeti nyelven 2000-ben adták ki, hazánkba 2009-ben érkezett az Alexandra kiadónak köszönhetően, a magyar úgynevezett gasztroforradalom küszöbén.

A könyvet egyébként egészen más miatt vettem elő, ugyanis mostanában folyton belefutok a Nagy Alaplé Problémába. Jó ideje tudom, hogy ez a vegetán túli élet egyik fontos eleme, újabban pedig minden valamirevaló recept igényli, hogy legyen készenlétben elegendő alaplénk otthon. Sajnos azonban engem nem kergettek otthon az asztal körül kiskoromban, ha nem volt négyféle alaplé a mélyhűtőben, továbbá nem tudom, ki hogy van vele, de én igen nehezen szánom rá magam, hogy nekiálljak alapleveket készíteni, csontokat sütni-főzni, satöbbi. Ebben a könyvben azonban tökéletesen össze van szedve valamennyi típus (világos csirke, sötét csirke, zöldség és hal), szóval csak úgy megszemléltem újra, hogy mi lenne, ha egyszer rászánnám magam mégis az alaplégyártásra (update: azóta elkészítettem egy paszternák pürét szintén Ramsay receptje alapján, és simán kicseleztem a sunyi alaplevével együtt, sima vízzel hígítottam).

Ahogy lapozgattam a könyvet - természetesen csakis a tél szekciót nézegetve - megakadt a szemem egy gyönyörű süteményen: narancsos-citromos torta. 

Bár nem tartozom a cukrot a sátán megtestesítőjének kikiáltók táborába, alapvetően én sem szoktam már 1200 kalória / szeletes sütemények készítésébe fogni, ez azonban annyira szép volt és olyan sokrétű elkészítési technikát igényelt, hogy mégis kedvet éreztem az elkészítésére.

A recept két részből áll: az édes tészta és a töltelék elkészítéséből, valamint konfitált narancsot és citromot is készíthetünk hozzá, ha van kedvünk.

Kezdtem tehát a konfitált narancs és citrom elkészítésével. Ez a könyv egy külön szekciójában található, és amint elkezded olvasni, ugorhatsz is még egyet, mert átvezet először a cukorszirup elkészítéséhez. Kicsit olyan, mint egy társasjáték, mindig más mezőre kell ugranod, és ahhoz, hogy a 15-ös mezőn tudd teljesíteni az elvárásokat, előbb a 12-es mezőn kell helytállnod. Szóval kezdjük most már tényleg, jöhet a cukorszirup.

Cukorszirup (700 ml)

A cukorszirupot sokféleképpen ízesíthetjük - általában néhány csík citromhéjjal, de tehetünk bele rúdnyi fahéjat, thai citromfüvet vagy akár csillagánizst. Lassan feloldunk 250 g finom kristálycukrot 500 ml vízben. Amikor kitisztul, beletesszük az ízesítőt, 5 percig gyöngyöztetjük, majd hagyjuk kihűlni. A hűtőszekrényben bő hónapig eláll; utána felhasználás előtt forraljuk fel újra.

A recept ezen része simán ment, a "csík", mint mértékegység-részen ugyan elgondolkodtam, valamint a csillagánizs mennyiségét se nagyon tudtam felbecsülni, de megpróbáltam "érzés szerint" megoldani, ami esetemben például soha nem egy jó megoldás, de sebaj, ezúttal sikerült. 

Sima út vezetett tehát a konfitálás felé.

Konfitált narancs és citrom 

Forrásig hevítünk 200 ml cukorszirupot (ez ugye az előbb elkészült). Közben 1 mag nélküli narancsot és 1 citromot héjastul 3 mm vékonyságú, egyforma szeletekre vágunk. A gyümölcsszeleteket a forró szirupba dobjuk, majd levesszük a lángról, és hagyjuk kihűlni. Lefedett tárolóedényben, a hűtőszekrényben tárolva 1 hónapig eláll. Ha a gyümölcs már elfogyott, a (narancs- és citromillatú) szirupot forralás után újra felhasználhatjuk.

Teljesen sima ügy volt az egész, a mag nélküli narancs helyett ugyan maggal rendelkező narancsot használtam, de okosan kikövetkeztettem, hogy akkor magokra valószínűleg nincs szükség, tehát azokat eltávolítottam, ugyanúgy a citromból is. 

Ezután végre belevághatunk a fontosabb részekbe, jöhet a süteményt ritkán sütők (én) mumusa: a tészta, ugrás a 9-es mezőre. 

Tészta 

100 g szoba-hőmérsékletű sózatlan vaj
70 g finom kristálycukor
1 rúd vanília
1 közepes tanyasi (akkor még hittek benne) tojás, felverve
200 g sima liszt, csipetnyi tengeri sóval átszitálva

1. A vajat a cukorral sima, krémes állagúra verjük. A rúd vaníliát hosszában "felslicceljük", a magjait éles kés hegyével kikaparjuk, és a cukros vajhoz adjuk. A felvert tojást és a lisztet felváltva beledolgozzuk, míg sima állagú tésztát nem kapunk. Röviden gyúrjuk majd műanyag fóliába csavarjuk, és körülbelül 20 percre a hűtőszekrénybe tesszük. 

2. A tésztát a lehető legvékonyabbra nyújtjuk - körülbelül 30 cm átmérőjű tésztakorongra lesz szükségünk, amivel ki tudunk bélelni egy 21 cm átmérőjű és 2,5-3 cm mély tortaformát úgy, hogy a tészta túllógjon a forma peremén. Ezt végezhetjük liszttel megszórt gyúródeszkán, vagy két, vékonyan belisztezett műanyag fólia között. A tésztát a sodrófa segítségével a tortaformába tesszük, majd a forma alját és oldalait hézagmentesen kibéleljük vele. Ha a tészta elszakadna, ujjainkkal összecsippentjük. A túllógó részeket nem vágjuk le. A formát tepsibe tesszük. 

3. A tésztára nagyobb darab alufóliát teszünk (fedje a belső oldalait is), majd megtöltjük szárazbabbal. 20 percre hűtőbe tesszük, közben a sütőt előmelegítjük 180 fokra.

4. A tortalapot 15 percig sütjük. Ezután levesszük a babot és a fóliát, és még 5 percig sütjük. A tortalap túllógó részeit éles késsel levágjuk (legyen egy szintben a tortaforma peremével).

Jöjjenek a tanulságok. Egyrészt mindig olvasd el előre a teljes receptet, ne csak a hozzávalókat. 
Másrészt, most fogom romba dönteni végleg a nemlétező konyhatündér hírnevemet: mindenképpen használj konyhai mérleget, jó tudom, ez alap, én nem használtam, van egy igencsak nagyvonalú tervezésre lehetőséget biztosító mérőedényem, de ez gyakorlatilag egy nevetséges eszköz. A tésztarecept első pontjával tökéletesen meg is birkóztam, bár a "röviden" gyúrjuk résznél a röviden szót kicsit későn vettem észre, nem tudom ez mennyire befolyásolja a végeredményt, ha az ember kicsit jobban belelendült a kelleténél a gyúrásba.

Na most se gyúródeszkám, se nyújtófám nincs, attól még persze a fent említett műanyag fólia közötti nyújtást lebonyolítottam - akkor még úgy éreztem, hogy remekül megoldva a lehetetlent. 

A hármas pontnál kissé kimeredt a szemem, mert nem annyira értettem ezt a szárazbab-dolgot, de aztán összeraktam fejben, hogy biztos le kell nyomnia a tésztát valaminek, úgyhogy ezt kreatívan megoldottam, hiába az elmúlt évszázadok találékonysága egyfajta univerzális közös tudásként csapódik le, és egy fogékony réteg tudja is alkalmazni, amire épp szüksége lehet.

Mindenesetre rendkívül elégedetten, és egy másodpercre sem meginogva süteménysütő császárságomhoz vezető úton megkaptam eredményként a megsült tortalapot, levágtam a túllógó részeket, és ezt is félretettem hűlni.  

Töltelék

600 ml narancslé
2 citrom leve
1 citrom lereszelt héja
1 narancs lereszelt héja
180 g finom kristálycukor
6 tanyasi tojás sárgája, felverve
150 ml sűrű tejszín (48-50%-os) - már most mondom: csak ez a sűrűség jó, nincs kompromisszum

A sütőt 100 fok hőmérsékletűre állítjuk. 
A narancs- és citromlét addig forraljuk, míg 170 ml-re nem sűrűsödik. Hagyjuk kihűlni. A citrom- és narancshéjat összekeverjük a cukorral és a tojássárgájával. Hozzákeverjük a tejszínt, majd a kihűlt gyümölcslét. 

A tortalapot a sütő kihúzható polcára tesszük, és lassan beleöntjük a tölteléket, minél közelebb legyen a teteje a forma pereméhez. Nagyon óvatosan betoljuk, és körülbelül 35 percig sütjük. A töltelék még lágy lesz. A sütőt lekapcsoljuk, és a tortát hagyjuk a sütőben hűlni, míg a töltelék annyira megszilárdul, hogy már ki lehet venni. Hagyjuk teljesen kihűlni, majd felhasználásig a hűtőszekrénybe tesszük. 
A porcukor felét a torta tetejére szitáljuk, majd a konyhai lángszóróval azonnal karamellizáljuk. Hagyjuk hűlni és megszilárdulni, majd még egy réteg cukrot szitálunk rá, és azt is karamellizáljuk. Hagyjuk teljesen kihűlni. 
A tortát hosszú, éles késsel szeletekre vágjuk, és ízlés szerint kevés tejszínnel meglocsolva tálaljuk. Díszítésként konfitált narancs- és citromszeleteket is adhatunk mellé - ha kedvet érzünk, készítsük el, mert nagyon jól harmonizál a tortával. 

Magunk között szólva először a "míg 170 ml-re nem sűrűsödik" résznél jöttem zavarba, de kitartottam, és tényleg nagyon klasszul sűrűsödött, amikor pedig úgy éreztem, hogy ez se több, se kevesebb 170 ml-nél, már vittem is ki a március elejei hideg estébe (ekkor még csak három órája dolgoztam a sütin, persze csak a konfitálás-rész tartott majdnem két órát).

Teljes elégedettséggel állítottam össze a tölteléket, leszámítva, hogy a tojássárgáját - igazából nem tudom megmagyarázni, miért - csak villával vertem föl, és később jöttem rá, hogy azt bizony sokkal alaposabban kellett volna. Ez egy konkrét hiba volt. Azt hiszem, a narancsot és a citromot is úgy kell lereszelni, amikor száraz a héja. Utolsó és szintén végzetes hiba: én sajnos csak 30%-os tejszínt kaptam a boltban, gondoltam ej, jó lesz ez is, ne puccoskodjunk, a modern világ perfekcionista kényszerén mindig érdemes oldani, hát nem volt jó ötlet.

Persze, amikor elkészült, végtelenül elégedett voltam az eredménnyel, kicsit sajnáltam, hogy nem tudom azonnal megkóstolni, vártam, hogy kihűljön, majd beraktam reggelig a hűtőbe. 

Éjszaka néhányszor eszembe jutott, milyen csodálatos lesz reggel, ahogy levágom az első szeletet a tökéletes citromtortából, fotó, facebook, dicsőség, konfetti... Hát nem. Az eredmény nem pont az lett, mint amire számítottam:

Bevallom, én a porcukros, karamellizálós részt elhagynám, nemcsak azért, mert egészen véletlenül nincs konyhai lángszóróm itthon (még lehet), hanem mert már alapban is nagyon édes a sütemény, továbbá szerintem a konfitálós marháskodásra sincs szükség, mert csak eláztatja pluszban feleslegesen a sütit, a tömény citrom és narancsíz pedig megvan benne magától is. 

Hát ez volt Gordon Ramsay télre szánt Narancsos, citromos tortája, még szerencse, hogy vége a télnek. 

Szerintem ti ennél csak jobban fogjátok elkészíteni, várom szeretettel a sikertörténeteket, további tanulságokat, esetleg fotókat (Gasztrobizarr facebook üzenetben küldhetitek nyugodtan).

Amikor az ember a közeledő tavasz ellenére teljesen motiválatlanul üldögél, nyilván közben rengeteg teendővel a nyakában, na akkor kell elkezdeni gondolkodni arról a hetek óta bennünket feszegető kérdésről, hogy "a Coca Cola almárkái mostantól egységes családként kínálnak választási lehetőséget a fogyasztóknak".

Mivel én az egyirányú ajándékozás szempontjából (tehát amikor egyszerűen csak küldenek nekem kisebb vagy nagyobb értékű tárgyakat, fogyasztásra szánt termékeket) pozitív szemléletű gasztroblogger vagyok, igazán nagy örömet okozott a Coca-Cola irodai címemre érkező csomagja, részben azért is mert kollégáim - akik szinte egytől egyik Coca-Cola függők - irigyen nézték és utána jó sokáig az asztalomon hagyva díszelegtettem a hármas szettet (Coca-Cola, Coca-Cola Light és Coca Cola Zero).

A Coca-Colát mindenki szereti, úgymond "lovebrand", még én is, aki amúgy ritkábban iszom, viszont a környezetemben látva lenyűgöz az a fajta elkötelezett márkahűség, amit ki tud váltani, tehát amikor valaki tényleg naponta megiszik egy kétliteres kiszerelésű Coca-Cola Lightot.

A csomagban közvetített márkainformációk alapján egyébként nem tiszta teljesen, hogy mi változott "új külső, ugyanaz az érzés, válassz kedvedre!", de most akkor eddig nem választhattunk cukormentes változatot? Azt hiszem annyi van, hogy csak simán Coca-Colat iszunk mostantól, tehát te nem Light Cola fogyasztó vagy, hanem Coca-Cola fogyasztó, illetve megváltozott a külső valamennyire, de egyébként ezt teszteltem az aktív kólafogyasztó ismerőseim körében és nem igazán vettek észre semmilyen változást (feltételezem ez inkább jó hír a márkának).

Mivel a szöveges feladatok megértésében soha nem voltam igazán erős, sajnos a marketing üzenet struktúra képletet egyáltalán nem értem, de talán nem is kell, elég annyi, hogy a cukormentes hullámvasút éllovasaként most nagyobb hangsúlyt helyez majd a light változatokra. Szerintem kábé ennyi, Tanár úr?

Nem ígértem, hogy lesz értelme ennek a posztnak, mindenestre a márka, ami engem szeret az már rossz nem lehet, és tulajdonképpen vissza is tért a motivációm, kezdődhet a nap, Coca Colám már van hozzá.

Ködös, szürke február, a tél utolsó napjait nyögjük,mit tehet az ember, megpróbál valahol vígaszt keresni. 

Ilyen lehetőség például egy szép, vidám, tágas, színes csirke étterem a belvárosban. Persze télen még a csirkék is depressziósak, soványak és csak hálni jár beléjük a lélek. Ezek a csirkék viszont lelküket magukban tartva távoznak és érkeznek, kínálják magukat örömünkre a Hildában. Amúgy szerintem nincs könnyű helyzetben a Hilda, legalábbis, ami a csirkefogásokat illeti, mivel a csirke fogalomhoz egy ideje már nem azt társítjuk, amit a bolog csirkeidőkben (ha valaki még emlékszik ilyesmire).

Manapság rendes csirkét csak elvétve talál az ember, helyette felfújt csirkeszörnyek épültek be hétköznapjainkba, beépített ügynökként ülnek a mélyhütőben, a beléjük invesztált órák eredményeként pedig ehetetlen fűrészporszerű testükkel rontják a Csirkeség fogalmát. 

A belváros turistalakta negyedében azonban ez a bátor hely felvállalta: igenis van még a csirkének létjogosultsága, vagy ha nem is lét, de ételként igenis funkcionálhat még az életben. Mert itt rendes csirkéből dolgoznak. Mit értünk rendes csirke alatt: szabadtartású, megfelelő körülmények között tartott, kompromisszummentes csirkéket: "a rotisserieben forgó grillcsirkék természetes körülmények között, GMO-mentes búzán, árpán, kukoricán nevelkednek az ország egyetlen szabadtartású farmján, az Alemitta farmon" (teljes beharangozó: We Love Budapest cikk). A boldogságuk fokát még nem ismerjük, de el tudjuk képzelni, főleg ha hallották, hogy a többieknek milyen a sorsuk.

A Hildába csak véletlenszerűen esnek be a turisták, kicsit csodálkoznak mi ez a hely, de aztán elégedetten esznek valamit, a tudatos magyar ember azonban (én) odamegy, leül és feltűrt ing vagy pulóverujjal nekiáll és csirkézik. Ezt tettem én is, kikértem egy fél csirkét, hozzá almás zellerpürét. A csirkéhez nem árt egyébként, ha felfrissítjük bontási ismereteinket, mert meg kell küzdeni az állattal, kicsit úgy éreztem magam, mint amikor St. Martin szigetén kaptam egy fél homárt és jónapot, jussak hozzá a mélyében rejtőző kincsekhez, mondjuk ott annyival rosszabb volt a helyzet, hogy láttam élve is előtte, itt azért erről szó sincs, nincsenek kapirgáló csirkék a Nádor utca sarkán, nem köszönnek előre és persze utoljára sem. 

A csirke finom és megfelelő, a hozzá tartozó jus lehetne koncentráltabb, persze érezni kell a csirke természetes ízét is és én érzem. Viszont tél van és a csirke ilyenkor kevésbé lelkes, le van fogyva meg minden, legalábbis ez a hír járja. Nem baj, majd nyáron. 

Egyébként úgy eszem ott modernizált női csirkeevő Szindbádként felgyűrt ujjal, hogy lassan meg is telnek az asztalok körülöttem, és rájövök eddig kiaknázatlan lehetőségeimre: bérevést kéne vállalnom, azaz mondjuk hosszan, jóízűen enni a kirakatban, persze csak jó helyeken.  

Legyőzvén a csirkét (én nyertem) örülök, hogy nyílt egy ilyen hely, már csak meg kéne értetni a csirkeség új fogalmát, visszaadni  hitet és a reményt, mert az hal meg utoljára (közvetlenül a boldog csirke után, a hal persze még él, de maradjon is úgy).