Lezajlott a 2013-as Bocuse d'Or, az univerzum legnagyobb szakácsversenye, ahol a magyarok megmutatták a világnak mire képesek.
Sok évtized rántásos, vegetás tobzódása után, a mennyegzői bőségtálak országából, ahol mindig is a méret volt a lényeg, a laktató, tányérról lelógó húst követelő, "ezzel a kis adaggal akarjátok kiszúrni a szemem" dühöngésektől vészterhes kultúrából, végül eljutottunk oda, ahol bizony fontos a hab állaga, ahol nem mindegy, hogy 52 fokon, vagy 75 fokon készül-e a sárga(fehér)répa.
Persze nem merem feltételezni, hogy ezen a szerdai napon, követve a kinti eseményeket, sokan nem kiáltottak fel őszinte fájdalommal a hangjukban otthon vagy a számítógépük előtt: "mi ez a sznobéria? Méghogy madársalátahab és zellerpüré, hát ezekkel nem lehet JÓL LAKNI! Erre bezzeg van pénz!"
Akik azonban nemcsak úgy tekintenek az evésre, mint kötelező tevékenység, amitől elmúlik az éhség és életben maradunk (lehetőleg nem gumiabroncs), hanem a civilizációs létrán esetleg eggyel-kettővel, netán többel följebb merészkedtek, na szóval őket talán érdekli és képesek is értékelni az elképesztő teljesítményt, amit a magyar csapat nyújtott aznap. Ráadásul, először engedett a világ bennünket megmutatkozni ebben a felfoghatatlanul furcsa, teljesítményorientált dimenzióban.
Feltételezem, a számunkra ismeretlen gasztrodiplomácia titkos berkei is közrejátszottak abban, hogy egyáltalán szóbaálltak velünk. Valahol egy másik univerzumban, egy másik idősíkban néhány évvel ezelőtt két céklahab között Molnár B. Tamás felpillantott szemüvege fölött, mire három, nekünk értelmezhetetlen foglalkozású szakember bólintott és úgy döntött: 1. most már kaphatunk Michelin csillagot, 2. kaphatunk akár kettőt is, 3. bemehetünk a legnagyobbak közé, hogy megmutassuk mit tudunk.
Magyarország felkerült a világ gasztronómiai térképére. Olyanok közé, mint Franciaország, Dánia, Japán, Spanyolország. Olyanok közé, ahol évszázados gasztronómiai kultúra és értő, sőt a minőséget elváró közönség veszi körül a hétköznapokban tevékenykedő, munkájukra az átlagosnál jobban odafigyelő szakácsokat.
Nálunk, ha már nem is csak a légüres tér, de csupán néhány kósza, "sznob hülye" veszi körül a "megszállottakat", olyanok akik értékelik, sőt el is várják, hogy ne a rossz beidegződés és a gazdaságos kiszerelés elv vezérelte ipari élelmiszer kerüljön a tányérjukra. Olyanok, aki szólnak, ha nem tökéletes kiszolgálásban van részük. Ők ugye a társadalom sznob gasztronácijai.
Nem könnyű, mert amikor megosztják gondolataikat a tömeggel, akkor ezren rázzák bakonyi betyárlevestől zsíros kezükkel a rácsot és lincshangulatban viszik máglyára a kávéhab állagát kifogásoló rohadékokat.
A haladás nehéz dolog, nem való mindenkinek. Viszont egyre többen akarják végre és ez jó. Erre volt a legszebb bizonyíték a 10. helyezés, amit elértünk a világ legrangosabb szakácsversenyén.
Én azért mégis azt javaslom: ne legyen mindegy, milyen az a bizonyos hab a kávén vagy a tortán vagy akár a szánk szélén.
Az eseményről tényszerű, autentikus beszámolók:
Bűvös szakács - Széll Tamás Lyonban
Chili & Vanilia - Hajrá, Széll Tamás!!!
Diningguide.hu - Széll Tamás tizedik lett a Bocuse döntőjében
Világevő - A Bocuse d'Or ételei, a győztesek és a magyar tálak
Utolsó kommentek