Megyünk az utcán és látjuk, hogy ugyanazon a helyen megint nyílik valami. Ismerjük az érzést.

Mi történhetett az előzővel, bezárt? Dehát nemrég nyitott... Kicsit furcsa volt az igaz, nem is nagyon értettük, mit csinálnak, miért készülnek ennyire, hónapokon át építkeznek, hozzák ki-be a bútorokat, alakul a design, érkezik egy nagy aranyszobor a kirakat közepére, csak egy dolog látszik tisztán: iszonyú mennyiségű pénzt tol bele valaki éppen. És magunkban csak annyit kérdezünk: minek? 

(kép forrása: meaningfultraveler)

Aztán jön a várakozásteljes pillanat, megnyit a hely, friss és lelkes pillantások kísérik bentről az arra járó vendégjelöltet, de valahogy nehezen tér be. Az újdonság varázsa kitart egy ideig, de aztán elkopik, és nem marad más, csak a csend. Egyre csendesebb napok következnek, órák, amelyekbe szép lassan beszivárog a reményvesztettség, az egyre erősebb érzés: ide nem jön többé senki, nem érdekel senkit, hogy mi mit csinálunk. A vendégek, akik itt voltak hiába érezték itt jól magukat, azt ígérték, hogy visszajönnek, sőt a barátaikat is elhozzák majd, de nem, nem mondtak igazat, vagy ha igazat mondtak is, mára meggondolták magukat, nem jönnek ezek vissza soha többé. 

Nézik egymást, nézik a drága bútorokat, a szépen felszerelt konyhát, amiből nem spóroltak ki semmit, mert most bele kellett rakni azt a pénzt elsőre, hiszen legyen akkor már teljesen felszerelt, vegyünk fel elég embert, kell majd ide a megfelelő kiszolgálás. 

Ez mind szép és jó, de a koncepció? 

Egy étterem, amelyet nem akart senki, nem kért senki, hibrid hamburgert, panírozott gyrost, "csak minőségi alapanyagokat használó" bisztro konyhát, bonbon üzletet, albán kávézót... Nem kérte és nem érti senki, csak úgy ott van és nem érti ő sem, hogy miért nem értik őt.

A jelenséget mindenki ismeri tehát, mégsem tudjuk megmagyarázni. Sokszor azt gondoljuk magunkban, pedig ez egész jó, biztos beindul majd, visszanézek még, de aztán valahogy egyre szomorúbb hangulat lengi körül az új helyszínt és mégsem akarunk visszatérni, pláne nem bemenni, hogy az élet sok más szomorúsága mellett mások szomorúságában is osztozhassunk. 

Helyek jönnek-mennek, van, amelyik jól jár, van amelyik kevésbé, a hype is egyszer alábbhagy és a nap végén ott marad a kérdés, hogy megéri-e. Az örök kérdés, amelyre persze szintén nem tujduk a választ, legalábbis nem az adott pillanatban. 

Emlékszem, amikor 2009-ben megérkeztem a Pozsonyi útra, ahol akkor még csak kősivatag volt gasztronómiai szempontból, ott volt a Grissini kávézó, az első ilyen igazi olasz antipastikat árusító kisbolt második üzlete. Frissen hazaköltözve Spanyolországból lementem oda kérni egy kávét és egy croissant-t, de mondták croissant az nincs, esetleg egy-két pogácsát hozhatnak-e. Persze, miért ne, mondtam nyitottan és vidáman, Magyarországon vagyunk, itt a croissant nem annyira elterjedt még, a Biarritzban van, meg talán a Dunaparkban, de oda mégsem járhatok minden nap. A pincérnő eltűnt, majd visszatért, mint kiderült átment a szomszédos Fornettibe. A pogácsák szikkadtak és ehetetlenek voltak, mondtam, hogy hát én ezt sajnos nem tudom megenni, és akkor a pincérnő kimondta az azóta belémégett mondatot, amelyet most már soha semmilyen gasztroforradalom nem törölhet ki: "pedig ez Fornetti!" 

Nem sokkal később ezek bezártak, a helyszín tipikus elátkozott hely lett azóta is (nem én átkoztam el!). Egy ideig üresen állt az üzlet, majd a következő gárda lecserélte az egész berendezést, hozták a hatalmas világoszöld bőrbútorokat, és az ember egy idő után a hatvani vasútállomás katinját érezhette testközelből, viszont ha adtál nekik egy esélyt egész jó menüt kaptál, profi pincérek voltak, talán kicsit túl sokan is, majd ahogy a vendégszám elmaradt, egyre kevesebben lettek a fent leírt hanyatló tendencia mentén. 

Aztán egyszercsak feladták, talán épp időben, és akkor a Hand Burger mindent elsöprő designnal és koncepcióval robbant be a Pozsonyi út, cseppet sem megértő és befogadó közegébe. 

Nem tudom pontosan mennyi ideig bírták, de lehet, hogy 1-2 évig is talán, utána jött az a panírozott gyros koncepció, amelyet tényleg már csak távolról voltam képes megcsodálni, nemcsak azért, mert elköltöztem a helyszínről (nem ezért), de annyira lenyűgözően borzalmasnak tűnt (állítólag nem volt az), hogy végül nem szántam rá magam, hogy bemenjek. 

Tanulság? Nincs tanulság, talán csak annyi, hogy igenis lehet létjogosultsága egy gasztro Gyurcsóknak, aki leveszi az átkot a különböző helyszínekről, mert miért legyen rajtuk vagy bárkin egy ilyen felesleges negatív sugárnyaláb, nem? Valaki? Az ötlet ingyen volt.