Életem legszürreálisabb, gyakorlatilag megírhatatlan kalandja ért tegnap az Aum, új ázsiai-magyar fúziós konyha koncepció kihívásait magára vállaló, mit magára válllaló, átlényegítő, dermesztően lenyűgöző, amúgy a Flórián téri üzletház alsó szintjén (igen ott) nemrég nyílt étteremben.

A Flórián téri üzletházhoz épített üvegkalitka bejáratnak tűnő - de "nem bejárat" ajtajáról lepattantunk, szóval a forgóajtón belül oldalt egy félreeső üvegajtón bevonultunk az étterembe, ahol megkezdődött a pincérek azonnali, majd innentől kezdve három órán át szüntelenül tartó kétségbeesett kapkodása, váltakozva a teljes összeomlással, újraépüléssel. 

Leültünk, és amikor már feldolgoztuk a hatalmas mohazöld falat a zavaros koncepciójú könyv tematikával és a nem működő vízcsurgató berendezéssel, valamint eleget bámultuk a műanyag bambusz tányéralátéteket, és mű sókristálytömb gyertyatartókat, óvatosan a menü iránt érdeklődtünk.

Érkezett is a laza egyoldalas, éppen aktuális menülap, kiváló koncepció, háromfogásos vagy négyfogásos menüt rendelhetsz, két-két fogás közül választva, a menünek ugyan semmi köze ahhoz, amit a weboldalon láttál előzőleg, de ilyesmitől nem omlunk össze, remek fogások vannak felsorolva. Na, most abból - jegyzi meg a felszolgáló fiatalember - pár dolog nincs, az egyik előétel, továbbá két főétel esetében nem pont az van, ami oda van írva, semmi gond, ez legyen a legnagyobb bajunk. Leadjuk a rendelést könnyedén, semmi nem zavar, 4 háromfogásos étel, és 2 gyerekmenü, egyszerű italok, háziszörpök és limonádék.

Bocsánat, a passionfruitos limonádé sincs már, semmi gond, persze jöhet akkor a gránátalmás, még jobb is lesz, köszönöm. 

Ö, elnézést, nincs gyerekmenü, mert elfogyott a paradicsom és a mozzarella is. Ja, aha, hát akkor hozzanak ki nekik egy-egy főételt, na. Megoldottuk. 

Körülbelül 35 perc elteltével érkeznek az első szörpök, szép kis pohárban, citromos-yuzus, fantasztikusan finom, tökéletes arányok, nem is emlékszem mikor ittam utoljára ilyen finom szörpöt, tényleg. A gyerekeknek érkeznek a limonádék, a pultban álló nem kispályásnak tűnő italokat készítő szakember a pincéreknek továbbít három profi keverő koktéloskanalat, mindenki kap egyet a limonádéjába, ez egy hosszú bronzszínű kanál, menő, nagyvonalú gesztus, hogy így megkapjuk a limonádéhoz.

Újabb 20 perc után kissé kérdően nézünk körül, két előételt kértünk, és csak nem jön. Ja igen, azért kettőt, mert több nem volt, mert már az is elfogyott, ezért a többiek levest kértek. De az italokkal elvagyunk, és íme jön hat kis csomag, egy ilyen fatextúrájú vékony anyagban található evőeszközök, mi pedig érezzük, hogy mindjárt valami történni fog. 

Az előétel: szardínia, lencse, cékla - egy nagy fadoboz üvegtetején tálalva érkezik, az üveg alatt homokos tengerpartot idéző hangulat, és hirtelen a Flórián téri üzletház aljában teljesen összezavarodsz, lehet, hogy Heston Blumenthal új életet kezdett és ő nyitott itt éttermet titokban? 

Érkeznek a levesek, pho leves, szeparáltan tálalva, kacsahús, tészta, tojás alkotóelemek, majd teáskannából ráöntve a sötétbarna alaplé, mindenki csak les lenyűgözve. 

Az előételesek kaptak még egy fantasztikus kiegészítő eszközt, egy-egy hosszú csipeszt, amelynek funkciója nem teljesen világos, de aztán mondják, hogy azzal a halat kell enni. Nem akarok akadékoskodni, de kaptunk egy halkést is, amit már önmagában nem értenék egy vékony szardíniához, mindenesetre felkaparjuk az üveglapokról az ételt, nincs vele semmi baj, habár úgy összességében nem sok kohézió lelhető fel, különálló elemek egymásra pakolva, a lencse kissé üres, a mellé rakott céklaszósszal lehetetlen együtt fogyasztani, persze eltüntetjük. A kevesebb több lett volna, jut eszünkbe hálátlanul, pedig végtelen kedvesek és figyelmesek a pincérek és meg kell, hogy mondjam valami döbbenetes igyekezet érződik mindvégig, ami megmelengeti a szívemet és eláraszt csupa jóindulattal.

A szívemet elöntő jóindulat csupán újabb negyven perc után kezd egy picit olvadozni, kérek akkor én is egy limonádét, ez valahogy egytizedannyi narancsot és citromot tartalmaz, mint az első köré, de nem baj, ki vagyok én, hogy itt problémázzak, van elég dolguk a pincéreknek.

Bár rajtunk kívül még két asztalnál ülnek a vendégek, de a találás sajátosságai szerintem az étterem kapacitásának 90%-át lekötik eleve. A konyhában el sem tudom képzelni mi folyik, fantáziánkat egyedül az támogatja meg, amikor halljuk bentről: "hát a CBA van legközelebb, a piac zárva, menj oda". Nem akarom tudni melyik alapanyagot kell gyorsan beszerezni ott, de mondjuk alapvetően nincs vele bajom, egyébként szerintem a gyerekmenühöz való mozzarellát is biztos be lehetett volna gyorsan szerezni akkor már, meg gondolom van ott csirkemáj is, ami az egyik főételként kikért fogásunk eleme lesz.

Két és fél óra után érkezik a főétel, de ne rohanj, szombat van. Impozáns tányérok, egyedi kerámiatálak, vadrizs és kacsa, sütőtök van még hozzá, szerintem tökéletes a tálalás, az íz, a kacsa konkrétan kifogástalanul van elkészítve.

Egy kis sót még elbírna, kérek is sót. A többiek gonoszak és megjegyzik, hogy nem biztos, hogy az olyan egyszerűen fog menni, és valóban, újabb tíz perc telik el, látom, hogy a pultnál hárman is dolgoznak az ügyön, és végül megérkezik a só: egyedi kis agyagtálkákban négyféle só, Heston Blumenthal szelleme boldogan felsír a falakból, egy könnycsepp jelenik meg a lelkemben, amellyel a magyar vendéglátás eddig smirgliként bánt, de most érzem, hogy itt minden részlet olyan végtelen figyelmességgel, odaadással, de mégis valamilyen szinten a költésghatékonyság elveit is betartva, egy három michelin csillagos étterem igényességével és részleteivel igyekszik megfelelni nekünk Flórián térre vetődött belvárosi suttyóknak, akik eljárunk a hipster helyekre, akik meg vagyunk sértődve, ha nem jutunk be a Dobrumbába, vagy az új TLV Eatery csak délután ötkor nyit, mert hülyék és nincs üzleti érzékük blabla.. szóval ami itt történik számomra több, mint szürreális, ez egész egyszerűen nem lehet valódi, tényleg csak álmodom. 

A többiek nyafognak a leves miatt, mert szerintük nem is pho leves, megkóstolom, valóban semmi köze hozzá, de akkor is finom, ezeknek komolyan semmi nem jó, én eszem lelkesen, asztaltársam levesét is kikanalazom, ételt nem hagyunk ott, pláne olyat, amit ilyen aprólékosan kidolgozva és szeretettel raktak elénk.

Egyikőnk háromfogásos menüjében a levesről megfeledkeztek, mert előételt, levest és főételt kért, szerintem amúgy magára vessen, inkább kért volna desszertet, de aztán elkészítik neki, újabb fordulat, hogy végül harminc perc után  mégis lemondjuk.

A desszerthez legszívesebben nyitnék egy újabb blogposztot, egy új fejezetet, egy új oldalt, sőt egy új blogot, vagy ha a weboldal eszközei megengednék és ha meg tudnám oldani technikailag iniciálét használnék, de nem tudok, ezért csak folytatom, de kérem értsék meg, hogy ami most jön, olyat sehol, de sehol nem kapnak, legközelebb talán a Taubenkobelben, ott is valami béna, erőlködős formáját, mert ilyen nincs, ami most jön.

Császármorzsa jön egy - amúgy szerintem növényekhez, de valami egészen más funkcióhoz kitalált üvegbura alatt. Egy pohárban, ha nem is pont morzsa, de talán a csirkemájhoz tálalt (konfitált burgonya helyett rögtönzött) kenyérlángos kreatív felhasználása, benne tarhonyaszerű gyöngyök, tájékozatlan asztaltársaim bulgurt említenek, de gyorsan leállítom őket.  A morzsa nem csak úgy ott van, a pohár tetejébe vattacukor van helyezve. Mellette pedig egy újabb méretű és típusú kerámiatálban fagyi kollázs, amelynek ízét nem mondod meg magadtól, akkor sem, ha Gordon Ramsay ordít torkaszakadtából a füledbe, de aztán mégis kitaláljuk: lilakáposzta, igen. Az egész ízkombinációnak semmi köze a császármorzsához, de menj a Náncsi nénihez ha császármorzsaízre vágysz, vagy a menzára, esetleg a CBA-ba (ott van fagyasztva egész jó), ez itt kreatív, fúziós császármorzsa, a Flórián téri molekuláris gasztronómia fellegvárában felszolgálva. A mákosguba sem kispályás, a mák egy lapban összeforrasztva, a többi is alkotóelemeire bontva, hogy aztán újra egyesüljön a lelkedben, a szívedben és átitasson a nem hétköznapi ebéd élményével.

Nem beszéltem még a kávékról és a forró csokikról, amelyet kértünk, beszéljenek helyettem a képek, ízük tökéletes, a szervirozás nem kevésbé.

Egyetlen olyan eleme van az ebédnek, amelyre nem találtam magyarázatot, az amúgy MamLasz Kft. (nem vicc) nevében adott "blokk" az underground vietnámi levesezők számológép-kibocsátotta nyugtájára hasonlít, az ételeink össze-vissza lettek felütve, aki a háromfogásos ételéből egyet nem kapott meg, plusz büntetésként tételesen és nem menünként lett elszámolva, tehát nemcsak egy fogással kevesebbet kapott, de mindezt drágábban. A felszolgálók sajnálkozva és maguk is értetlenül állva a helyzet előtt a rossz elszámolási rendszert említik, és tény, hogy átviszik rajtunk, sőt, mondják, hogy pont holnap ezügyben lesz megbeszélés házon belül és megoldják mindenképpen, mi pedig Micimackót megszégyenítő elfogadással távozunk, ez itt egy álom volt úgyis, majd felébredünk úgyis, Heston Blumenthal mindenesetre nyugdíjba mehet, Andy Warhol meg halott, de ezt mindenki tudja.