Híres íróktól hallottam, hogy ők csak megírják a regényt, ami a fejükben születik, és tulajdonképpen az kerülne erőfeszítésbe, hogy ne írják meg a felgyülemlő gondolatokat, érzéseket.

Valahogy így éreztem én is most, hiszen évek óta nem volt gasztrobizarr poszt, elsodort az élet, megkomolyodtam, illetve ha belegondolok, az újságírás olyan szintre süllyedt, hogy az én valaha nagy botrányt kavart vitriolos posztjaim hatvan feletti akadémikusok elmélkedéseinek számítanak már.

Kezdhetjük az őszinte vallomással: házhoz mentem a pofonért. Tulajdonképpen tudtam, ha nem is voltam benne biztos, hogy a Pozsonyi úton található Bécsiszelet Kisvendéglő nem egy jó hely, viszont azt nem tudtam, hogy egy ilyen szintű leprahely húzódik meg a korrekt, retrohelynek gondolt kis étterem helyén.

Utólag visszagondolva félreérthetlenül ott voltak a figyelmeztető jelek, irgalmatlan bűz, olajos-mosogatóvízgőzös szag, az étterem üres, minden más hely egyébként a Pozsonyin tele, pl. ezért nem mentem máshová, mielőtt felvetődik a kérdés.

Felküldenek a galériára, ahol egyébként egész kellemes, nagypapás retróhangulat, komód, régieskedő műképek a falon, mondanám, hogy a mesterséges intelligencia generál ilyen hangulatú kamuképeket, és ez nem dicséret.

Az étlapot tekintve jön egy rossz érzés, és egyébként ez a legundorítóbb a helyben: irgalmatlanul túlárazott, ilyen 10,000 és 12,000 forintos, hagyományos ételek vannak, és mivel az azért egyértelműen látható, hogy semmiképpen nem érheti itt meg, hogy ilyet rendelj, valami egyszerűbbet keresek: maceszgombóc-levest, borjúlábat burgonyapürével, kovászos uborkával, társaságom pedig cigánypecsenyét, káposztasalátával kér.

A maceszgombóc-levest az első kóstolás után visszaküldtem, pontosabban kedvesen félretettem és próbáltam meg nem történtté tenni az élményt magamban, kifejezetten kellemetlenül érintett, hogy mindjárt jönnek és megkérdezi, hogy „nem volt jó?”, ha lenne egy vályú az asztal alatt inkább beleönteném, mintha megettem volna, hogy ne kelljen magyarázkodni.

Nem készítettem fotót róla...

Nem, nem volt jó, mondom, a pincérnő aggodalmaskodó (azért annyira nem) kérdésre, akár hihető akár nem, de udvariasan, sőt még hozzáteszem, hogy elnézést.

Nem baj, haladjunk, nem mintha azt várnám, hogy a következő fogás sokkal jobb lesz, inkább azon izgulok, hogy valamennyire ehető legyen, hogy ne bántsam meg őket, undorító ételt ugyanis nem tudok megenni, akkor sem ha nagyon éhes vagyok.

Kicsit félve lerakják elénk, hát nem tévedtem, a borjúláb valami vastagon rántott teljesen ízetlen zsírcsimbókokat rejt (tudom, hogy milyen a borjúláb és azt is, hogy nagyjából ilyesmi az állaga), a fáradt olajos rántott bunda áthatja és elveszi a maradék ízét is, a krumplipüré valami darabos furcsa ízű trutymó.

A Cigánypecsenye minimum százszor használt olajban sült, borzalmasan primitív fűszerezésű, számomra ehetetlen lenne egyébként, de szerencsére nem nekem kell megenni.

A legérdekesebb, hogy a túlárazott savanyúságok is ehetetlenek, a kovászos uborka kiszáradt, a káposzta saláta pedig szimplán csak rossz ízű, ezeket, hogy lehetett elrontani az rejtély.

Sajnos a magam részéről ezt a fogást sem tudom megenni, sőt a negyedéig sem tudok eljutni tisztességből, a pincérnő csak annyit tesz hozzá szomorúan, amikor elveszi a háromnegyedig tele tányért: „Hát ezzel már tényleg nem lehet mit csinálni. Ez ilyen.” Még a mosogatóvízben főtt kulimász néven tálalt maceszgombóc-leves kritikámat talán megértette.

Pokoli szombati ebédünk után igyekszem megfejteni a tanítást: egyrészt maradj otthon és főzz ugye, azonban mindenképpen kérdőjelként tátong bennem, hogy a Pozsonyi úton, ahol egymást érik a fantasztikus, kiváló gasztro koncepciók, igazán minőségi helyek, hogy tud egy ennyire borzalmas hely létezni, egyáltalán miért jó ez nekik, miből állna tisztességes konyhát vinniük és biztos vagyok benne, hogy rengetegen ennének ott, egyébként furcsa, hogy alig van elfogadható, vagy akár jó _étterem_ a környéken (hangsúlyozom: van, de nem sok), Újlipótvárosra jut 120 reggelizőhely, cukrászda, kávézó és kb. 5 normális étterem.

Nem marad más hátra, mint otthon benyomni gyorsan egy pohárka articsóka-likőrt, a zsírszagot beszívó ruhákat pedig elégetni…, valamint várni, hogy leülepedjen, megbékéljen, megbocsátásra leljen a Bécsi szelet vendéglő „szakácsától” egyenesen a gyomromba érkezett mélységes embergyűlölet.

A tökéletesség eszménye egyre inkább eluralja virtuális létben csökevényesedő agyunkat, legyen szó ételről, italról, emberről, állatról.

Egyre inkább morbid szépség ideálok, növekvő elvárások, csökkenő kompromisszumkészség.
Tolódnak ki a határok, növekednek azok az áldozatok, amelyeket a szépség elérése érdekében hozunk (és leginkább nem az emberi szépségről beszélek, de arról is).

Áldozat alatt itt most akár az időt is értem, mondjuk ha azt az időt, amit a körmöd építésére fordítasz inkább olvasással töltenéd, az emberiség talán jóval humánusabb irányba haladna.

És persze az ételek... a tálalással nincs problémám, hiszen az az alkotóképesség, a kreativitás eredménye, de mi van azzal, ami megváltoztathatatlan, vagy csak nehezen, amelyet készen kapunk a természettől, miért kell azt folyton valamilyen aktuálisan elfogadott ideák mentén faragni egyre inkább abnormális irányba?

Nem veszem meg, nem eszem meg a kicsit görbe uborkát, mert... miért is? Erre valaki emlékszik?
Emlékszem, amikor a Szimpla Őstermelői piacon 2-3 éve kerestem a valódi paradicsom kinézetet, amelyről láttam, hogy a napon érett, meg is vettem mindet, és az biokert eladója mondta, hogy ezt egyébként csak ön veszi.
De miért?

"Mert ronda."

Mikor lett ez fontos, hogy nem ehetek meg olyan ételt, ami mondjuk nem tökéletes formájú, ahogyan én elképzelem, vagy ahogy műanyagszerű eszményként ábrázolják nekem különböző hirdetésekben?

Nem ehetem meg az almát, ha nem elég piros, nem ehetem meg a sárgarépát, ha van rajta egy kinövés, vagy esetleg az is görbe?

Miért másodosztályú egy paprika, ami egy kicsit kisebb? Miért kell nekem mindenképpen naaagy, meghatározott méretű paprika?

Ki és hol hozta ezeket a szabályokat, és legfőképpen miért?

Oké, találhatunk rá okot, ha nagyon akarunk, esetleg tárolási, szállítási szempontok, és persze vannak elméletek (nem igaz), hogy mondjuk biztos egészségesebb, de mondjuk biztosan nem beteg a tökéletes formájú zöldség vagy gyümölcs.

Van arról vajon fogalmunk, hogy mennyi zöldség és gyümölcs kerül így a másod osztályba, illetve a kukába? Nekem van: több, mint 75%-a termésnek.

És innentől kezdve mindenki nyugodtan gondoljon a lángoló erdőkre, a világjárvány által sújtott gazdasági nehézségekkel élőkre, a háború áldozataira bárhol a világon, akiknek nem jut megfelelő minőségű étel, mert ki lett szelektálva a "ronda" mindenhol.

Hogy mi a megoldás? Ugyanaz, mint a zsiráfos vászonszatyor mozgalom: kezd önmagaddal, szabadulj meg a hamis szépség ideáloktól, még ha nem is olyan könnyű erről a drogról leszokni. 

Alapvetően nem a józan esték időszaka ez, de nem szeretnék senkit alkoholizmusra buzdítani, én például simán tartok olyan napot, amikor nem iszom.

Az ebédlőasztalomon sok egyéb kacat mellett néhány napja a szó szoros értelmében díszeleg egy üveg Opera Vodka, elképesztően design, jó ránézni.

Ha már párlatokról van szó, én inkább gin kedvelő vagyok, ez nem azt jelenti, hogy a vodkát nem szeretem, csak kevésbé jut eszembe, hogy igyak, az az igazság, hogy még annak idején - különböző alkoholfajtákkal történő tinédzserkori ismerkedés - a vodkával valahogy nem lettünk jóban.

Most mégis iszom egy (két) vodka koktélt, mert itt a lehetőség, és mert kedvet kaptam.

A száraz novembert észrevették, hogy idén kevésbé reklámozták?

Na szóval, a száraz novembernek egyébként is vége.

A vodka szódát eleve soha nem utasítom vissza, tiszta, minimalista párosítás, és mint megtudtam a kalóriatartalma ennek a változatnak az egyik legkevesebb.

Az Opera Vodkával kétféle koktélon keresztül ismerkedem: egy Bergamot Mule koktél formájában, amelynek összetevői: Opera Vodka, Italicus, Angostura Bitter Lime, J’ Gasco Ginger Beer valamint a „Cosmo” változat: Opera Vodka, Cointreau, Cranberry Juice, Lime.

Mindkettő számomra ideális ízvilág, savanykás, az egyik esetben a gyömbér frissítő, magával ragadó ízével, a másik esetben pedig ott a lime, az áfonya, a Cointreau, amely egyébként szintén egy kedvenc italom.

Néhány pontosabb információt is mondanék erről az italról: magyar kukoricából készítik, a termék csomagolása, és designja díjnyertes tervezők munkája. Az Opera Gin csapata közel egy éven keresztül fejlesztette ki az Opera Vodkát. A gluténmentes kukoricaszesz speciális eszközökön történő többszörös szűrésével és kezelésével, saját titkos receptjük szerint készül el a végleges, 40 fokos, tiszta vodka. 

Ülök a szobában a vodka koktélom és én, felkapcsolódnak a fények (nem rúgtam be!), és arra gondolok: dehát ehhez fantasztikusan passzolna egy kis licsi is, és még egyéb mélyebb tartalmú gondolatok is eszembe jutnak, amelyeket most idő és olvasóim türelme hiányában nem részletezek.

Összességében örömmel azonosulok az új értékekkel, nevezetesen, hogy ha már iszunk, ne csak a nagy márkákban bízzunk, próbáljuk ki a kisüzemi, pláne hazai kreációkat is, a végén még arra jutunk, hogy legalább ugyanolyan jók, mint a nagyok, ha nem jobbak. 

Kínai étteremben 

Tardos Tibor kínai útijegyzetei 

(Nők Lapja, 1955. május 5.)

Egy héttel ezelőtt, megérkezésünk másnapján ettem először kínai étteremben. Itt a szállodában, ahol lakunk  - meg a többi nagy nemzetközi szállodában - két különálló konyha van, európai meg kínai s az európai vendéget feltétlenül az európai oldalra viszik. Bankettre hívtak meg tehát a kínai elvtársak, így jutottam először valódi kínai ételekhez. 

Keskeny, de nagyon forgalmas utcácskába hajtott be a gépkocsi s megállott egy lakkozott-faragott, afféle székelykapus udvar előtt. Különféle nyitott udvarkákon és csűröcskéken haladtunk át s eljutottunk egy kisebbfajta kocsma-szobába, ahol már vártak bennünket, vagy harmincan, a többi meghívott. Két kerek asztalnál telepedtünk le.

Előttünk tányérka, akkora, mint egy csészealj vagy hamutartó, benne porcelán-kanálka, mellette elefántcsont-pálcikák. Különféle csészealjacskák még, cseréből s egyetlen pohár, pálinkáspohár, az is üres. A vendéglátó gazda pedig már mondja is az első tósztot s a fordító - legnagyobb rémületemre - azt fordítja: ürítsük poharunkat erre meg erre (a barátságra). De hiszen a pohárban semmi nincs, a pohár üres!… Senkinek nem látok azonban kínos érzést az arcán. Végül aztán a szónok felkapja azt a kis lapos cseréptányérkát s ajkához emeli, a többiek szintúgy. A kis barna tálkában ugyanolyan színű, kevés folyadék van, szomszédom súgja kedvesen: nem erős, ez kínai bor. Ajkamhoz emelem: melegített, kellemes ízű fanyar borfélét szürcsölök belőle, mint később megtudom, gabonából készítik. A pincér melegvizes tálban tartott teáskannából újra megtölti tányérkámat, valahányszor kiürül. Márpedig sokszor kiürül, mert sok a szónok. 

Ez a vendéglő, amelyben bankettezünk szerény külleme ellenére, a város leghíresebb konyhája, a neve Fun-Cé-Juen, császári szállító volt valaha, ha jól értettem azt jelenti a név. Tizenhat fogást lehet végigenni a banketten - ez a tizenhatos szám az ünnepi étkezések bűvös száma, már évezredek óta. 

Néhány ételfajtát leírok. Kezdjük az előételekkel. Négy tálat tesznek az asztalra, mindegyikben nyolcfajta étel, az egész azonban egyetlen fogásnak számít. Igen sok rákdarabka, haldarabka, legtöbbje egyenként kirántva, csirke- és kacsarészecskék, sonka és tojásdarabok, kínai konzerv-tojások, értékük a konzerválás idejével növekszik. A második fogás: fecskefészek-leves. Nyoma sincs a fecskefészeknek. Afféle jóízű halleves, átlátszó tésztafélével. Nagyon nehezen értettem meg, miről van szó, odáig terjed a dolog, hogy végül behoznak egy úgynevezett fecskefészket. Ennek sincs semmi köze a fészekhez. Üvegszerű, átlátszó szalmaforgács-féle látható papírcsomagban, se íze - se bűze. Végül dereng valami bennem, kamaszkori olvasmányaimból - tudniillik a keleti partok szigetein él egy bizonyos fecskefajta, amely tengeri halakból rakja fészkét, annak a madárnak a fészkéből szedik ki ezeket a hófehér, tiszta szalmaszerű halrészeket s főzik meg csemegelevesnek. Nem részletezem tovább a fogásokat, csak a legérdekesebbjét. Nekem legjobban a cápauszony-leves ízlett. Finom, kocsonyás lé, melegen, valódi cápauszonyból készítik, utánozhatatlan konyhaművészettel. Persze nem hozzák el a cápát a vendéglőbe. Alighanem külön iparág foglalkozik a halászatukkal, az uszonyok levagdosásával, kiszárításával. Láttam ilyen szárított uszonyt a napokban, az egyik vásárcsarnokban, a számtalan más, a kínai konyhához elengedhetetlenül szükséges kellékkel együtt, mint vizes tálkában tartott óriási fehér bambuszrügyek, szalmás földpakolással körülvett tojások, amely tojásoknak a belseje is megfeketül, makarónifélék, de átlátszótestűek, mint az üveg, ha jól értettem, borsólisztből készülnek - no meg a csigák, rákok, édesvizi és tengeri halak sokféle változata. 

Node, hogy derűsebb képet is fessek, a zöldséges-sátor aztán éppen olyan, mint a mi zöldségeseinké, azzal a különbséggel, hogy itt április elején is tömve a stand a legkülönbözőbb nyári holmival, paradicsommal, paprikával, spárgával - amint megtudtam, melegágyi módra, gyékény alatt termesztik (nem üveg alatt) vagy pedig a déli tartományból hozatják s igen olcsón árulják.

Hanem térjünk vissza a dísz-bankettre. Az étkezés fénypontját, a pekingi sültkacsát külön kell elregélni. Meglátogattam a vendéglő kacsasütő részlegét, külön udvara van, külön kemencével, külön szakácsokkal. Bemutatták a kacsatömést. Fenyőtoboz-nagyságú csövecskéket gyúrnak, sorgo-magból és fekete lisztből, napi tízet kell ilyet lenyelnie a kacsának, s akkor háromhónapos korára nagyszerű,  kövér, öt-hat kilós (említettem a mi kukoricánkat, a szakácsoknak az volt a véleménye, hogy lassan hízlalja a kacsát). Nyakát elvágják, megkopasztják, majd a jobb hóna alatt apró rést vágnak, annyit amekkorán befér a mutatóujj s ezen a résen át kihúzzák belső részeit. Pálcikákkal kitámasztják a szárnyát-combját s következik a pirítás. Láttam a kemencét. Középen agyag-ágyban ízzó szén- és faszén-darabok világítanak. A kacsákat - nyolc-tízet egyszerre - a kemence két oldalára függesztik. Húsz perc alatt megsül a pekingi kacsa. 

Meglátogattam a nagykonyhát is. Negyvenhat szakács dolgozik benne és mindegyiknek más a dolga. Az egyik rizst főz nagy kerék szitákon - előbb forró vízbe dobja, majd mikor félig megfőtt, gőzön párolja -, a másik kínai kenyeret süt (zsemlynagyságú puha massza lesz, mert nem kemencében sütik, hanem ugyancsak gőzön párolják), a harmadik az előételeket készíti, kunyhónagyságú fa-jégszekrényből húzgálva ki hozzá a talán százféle már előkészített hozzávalót. A leglátványosabb maga a nagy tűzhely. Vasból és agyaból készült, a serpenyők és kondérok agyaghalmokon állnak, alattuk dübörögve fúj a faszén-tűz. Általában kétszázfajta ételt készítenek naponta ebben a vendéglőben, de ma - szombat este van - háromszázat s megtörténik az is, hogy kilencszázfajta ételt. Ennél több nem volt. 

Nem állítom, hogy így étkezik az egész kínai nép. 

Ez: - a bankettek vendéglője, a hagyományos császári konyha, mi magunk is mindössze egyszer voltunk meghíva eddig ebbe az étterembe. Valamivel közelebbi betekintést nyújt a köznapi étkezésbe a saját szállodai konyhánk kínai részlege. Nem választok étlapról, mert fogalmam sincs - mégha angolul odaírják i s, hogy mit jelent. “Kisebb étkezést” szoktam kérni.  Előétel-darabokból, három-négy főzelék és hústálból s egy levesből áll. Kisvendéglőben még nem voltam, látom azonban az utcai étel-árusokat s vendégeiket. Rizses csészéjük fölé ők is legalább két-három fogásból álló ételkéket pálcikáznak. Ígérem, hogy megkóstolom a kisvendéglők kosztját is, sőt a falusi étkezést is, hiszen a közeljövőben csaknem egy hetet töltök majd falun.

Lassan elkezd visszatérni az élet a fővárosba, kinyithatnak a vendéglátóhelyek teraszai. Külön örömteli hír, hogy vidéken lehet már esküvőket és temetéseket tartani 200 fő alatt, szóval a kreatív eseményszervezők fantáziáján múlik, hogy elinduljanak az óvatos "négy esküvő egy temetés" bulik. 

A temetést egy kicsit nehezebb leszervezni, de lássuk be az esküvő azért nem olyan bonyolult, kell hozzá két ember (egyelőre egy férfi és egy nő) és kész. Az esküvői zenekar lehet akár a Cure, vagy a Pet Shop Boys unplugged kiadás, még az is lehet, hogy elvállalnák... De maradjunk a magyaroknál, mondjuk felkérjük az Európa Kiadót vagy a Kontroll Csoportot, és/vagy természetesen néhány kiváló DJ-t. 

Mi kell még? Hát a díszleten kívül természetesen a lakodalmi menü! 

Egy zseniális kezdeményezés mostanában az egyik cukrászdától a Lagzibox, ami pont az, aminek hangzik, hagyományos lakodalmas sütemény válogatás érkezik egy dobozban: zserbó, baracksüti, kókuszgolyó, méteres kalács, és még sok más jól ismert házisütemény. Mert ugye mindenkinek megvan az élmény az esküvő után, amikor már azt se tudod hol vagy, de érzed, hogy mindenki érdekében ideje lenne hazakúszni, és ekkor jön egy zavarbaejtően józan és mérhetetlenül kedves néni és gyorsan összepakol neked egy doboz sütit, mert ezekből annyi van, ami elfogyaszthatatlan, de pont ez is a funkciója és nem is akarják, hogy kárbavesszen, nagyon helyesen.

És akkor hazaérsz és rájössz, hogy vagy nem ettél semmit csak ittál (velem ez egyszer előfordult), vagy pedig rácsúsztál és végtelen mennyiséget ettél a székelykáposztából, de a sütiboxot muszáj még aznap este megszemlélni és megnyitni, méltóképpen lezárni az eseményt. Nekilátsz és mindegyikből egy kicsit még eszel. Én a magam részéről zserbóból bármennyit meg tudok enni, tudom, hogy sokaknak kevés is elég meg minden, tömény, tartalmas süti, nekem nem, mert mint tudjuk ez nem fizika, ez valami egészen más!

Az esküvőkre járós időszak aztán szép lassan tovatűnik az ember életéből, nem marad hátra csak az űr, amelyet csak néha tudunk enyhíteni, amikor az újgenerációs kiváló minőségű sütik kínálatában két instafotó között bevágunk titokban, sunyin és jólesően egy-egy kókuszgolyót, reménykedve, hogy nem lesz annyira borzalmas, mint amikor legutoljára leszoktunk róla.

Na most ez a Lagzibox, ez viszont jó. Tehát itt jó minőségű alapanyagokból vannak a sütik, nem leszel borzalmasan rosszul utána, az élmény pedig átütő erejű.

Nem kívánok tehát semmi mást az elkövetkezendő időszakra, mint a sok jóból jó sokat, esküvőt, lagzit, kevés temetést, csak amennyi éppen szükséges (ha a Cure csak azt vállalja), de mégis inkább aranyesőt és kókuszgolyót meg persze sok baracksütit a fejetekre. 

Ps. Száz szónak is egy a vége, a Lagziboxhoz egyébként egyáltalán nem kell kamuesküvő, mert simán házhoz rendelhető, szóval vigyázzunk magunkra és egymásra továbbra is!