Csak azóta vagyok nyugodt újra, amióta megnéztem ma egy videót, ahol Gordon Ramsay csípős csirkeszárnyakat kóstol a világ legerősebb szószaival, miközben rettenetesen káromkodik - közben faggatják őt, hogy mi a véleménye kajatrendekről, séfekről, erről-arról, de egy idő után már csak a fuck és a shit szavakat tudja felváltva ismételgetni. 

Nemcsak a tömény káromkodás oltotta ki bennem a rossz érzéseket, hanem az is, hogy például közölte, hogy a feketefood-trend is egy baromság, egy rakás szar, valamint a csípős szószok okozta fájdalmait enyhítendő hoztak egy-két fánkot neki, és akkor közölte, hogy utálja a fánkot, mert az nem más, mint cukroszsír szemét. 

Bevallom, annyira én sem szeretem a fánkot, tehát a körúti szomszédságban pár éve nyílt menő fánkozó semmilyen kísértést nem jelentett számomra, egyedül ez a rohadt karantén hozza ki az emberből a cukorzabáló szörnyet, és ha már a vegán muffin és a palacsinta nem elég, akkor jöhetnek a "bonyolultabb" témák, ilyen lett volna például (nekem) a fánk. 

Én nem vagyok ennyire béna.

Csináltam már végig hat órán át különböző Gordon Ramsay recepteket, egész sokat, és szinte soha nem volt kudarcélményem, elképesztő dolgokat készítettem, könnyűt és bonyolultat egyaránt. 

És most mégis sikerült egy tömény, kínkeserves kudarcsorozatot magamra zúdítani, de valószínűleg megérdemeltem. Miért is akartam én fánkot készíteni? Miért ennék én fánkot? Mi van, farsang talán? Vagy valami rendezvény? Egyik sem. 

Kihívtam magam ellen a sorsot, lássuk be. 

Először is próbáltam keresni egy jó fánk receptet, persze amiben élesztő van, az már nekem eleve nem szimpatikus, mert tudom, hogy az ilyen anyagok teljesen máshogy működnek, ha én nyúlok hozzájuk, mintha a gyakorlott háziasszonyok, akiknek a kisujjukban van a dagasztás és a kelesztés, a szaggatásról már nem is beszélve.

Kaptam aztán ezt a szupernek mondott receptet Limara péksége: Szalagos farsangi fánkj (fuck, shit), amelyben egyébként már első végigolvasásra is ijesztően sok homályos pont volt, hiszen évek óta megtanultuk, hogy nincs olyan, hogy "kevés tej" meg "hagyjuk megkelni". Mi az, hogy kevés? Mi az, hogy hagyjuk, de meddig? 

Ezért aztán segítségül hívtam Rozit, aki ezt a receptet már jónéhányszor elkészítette és meglepődve konstatálta, hogy mennyire jó és gyakorlatilag ahányszor elkészíti mindig egyre jobb lesz (hú, most nagyon szívesen adnék neki egy falatkát valamelyik legerősebb szósszal leöntött csirkeszárnyból, azok közül, amiket Ramsay is lelkesen kóstolt a videóban).

Szóval ha már Karantén Life, amelynek szerves része a ZOOM videóhívó alkalmazás, gondoltam, bevonom a folyamatba supervisornak, nem mellesleg Rozi a ZOOMot pont olyan magabiztossággal használja, mint ahogy én sütöttem a fánkot, tehát sehogy, körülbelül a negyvenharmadik meghívót már észreveszi és nem több, mint másfél óra, mire összehozzuk a csatlakozást.

Fel van véve, rögzítve van pontról pontra, hogyan és hol (több helyen) rontom el a receptet.  

Tulajdonképpen két nagyon egyszerű hiba csúszik be: 

Milyen az, amikor felfut az élesztő? Mit kell tenni, és MIKOR, ha felfutott? 

"A maradék tejjel és a többi hozzávalóból lágy, hólyagos tésztát dagasztok", ezt megteszed és a következő mondat: kivéve a vajat, mert azt majd a végén. 

Köszi!

Én beleraktam a vajat tehát még az összekeverés előtt, és a felfutott élesztős izé SEM volt benne, úgyhogy azt külön belekevertem megint. Végül egyáltalán nem kelt meg a fucking massza, de semennyire sem, és a recept persze azt sem tartalmazta, hogy MEDDIG kell keleszteni, az egyik kommentben megkérdezte végre valaki és onnan van meg a 40-50 perc infó, de nekem ennyi idő alatt sem kelt meg egy centit sem.

Egy fertelmes szörnyszülött jött létre, amelyet aztán kiszaggattam csakazértis, kínok kínjával, az egész konyha ragadt az iszonyatos masszától, majd szintén csakazértis kisütöttem és nemcsak borzalmas állagú, de borzalmas ízű sült zsírcukor-golyók jöttek a világra, és a frusztrációm csak nőttön nőtt, és kérdeztem magamtól mindvégig, hogy de miért? Miért pont én?

Tanulság: soha többé nem sütök fánkot. Soha többé nem nézek nem jól és nem didaktikusan megírt, sütésben kevésbé gyakorlott emberek számára készült recepteket (ezt egyébként már egyszer 14 éve megfogadtam), mert az igazán nagy séfek, mint például Gordon Ramsay képesek elmondani, hogy mit hogyan és miért csinálj, mégpedig egészen pontosan, úgy, hogy egy hülye is megértse. Fuck. 

Egyre másra jönnek ki a rózsaszínben tobzódó ajándék ötletek, miközben sötét énem kénytelen-kelletlen háttérbe húzódva figyeli az első pillanatot, amikor elsütheti a halálfejes, fekete kukoricás, fekete nyúlálarcos csomag ajánlatot, de ez nem most van - a trendek és sodrások erősek, és a tavaszi szín és illatorgia pedig az egyik legerősebb ezek közül. Az ember nem moroghat mindenen szüntelen (vagyis miért ne?), hiszen léteznek normális emberek és családok is - gondolom én reménykedve - tehát mégiscsak jónak látom összeszedni, ha némi mazochizmus árán is, hol a legrózsaszínűbb a rózsa, hol hullik ránk a legnagyobb ívben a porcukor és a "csodálatosan fűszeres" vanília?

Eljött tehát a golyórózsa, a macaron reneszánsz, a pillekönnyű barack színárnyalatok, habos-babos sütemények és tollboák (nem, nem fekete) ideje.

Lássuk miből élünk, ha szeretnénk köszöntő ajándékot Anyák napjára, hol tudunk tobzódva, kozmopolita stílus parádéban beszerezni minőségi ajándékokat a karantén idején is:

Mielőtt útjára ereszteném az eperkérdést, mert én ennek utánanéztem, hogy így április huszonvalányadikán hogy és honnan van eper, de megbizható szakmai partnereim megnyugtattak, hogy fogjam be, mert simán lehet egész jó fóliás, persze a beltartalomról vagy jót vagy semmit, de még akár az is lehet, hogy finomak ezek, mindenesetre nála éppen most virágzik, ami ugye a kezdet kezdete, azaz városlakó társaimnak üzenem, hogy messze még az eper 3 óra húúsz, júniusban várható már valami. 

Kellemes, könnyű ebédre vágyva láttam neki az elsőre tetszetősnek tűnő "Zöldségleves és Pirított mandulás Sült Brokkoli Parmezánnal" fogásoknak.

A hangzatos elnevezés azonban a vártnál egyszerűbb ételeket takart.

Kezdjük a levesnél.

Nem akarok rosszmájú lenni, de nem lepődnék meg, ha ez a leves már előző nap elkészült volna, csak mondjuk nem fogyott el teljesen. Nem vagyok a pazarlás híve, szóval ez nem is baj önmagában, és belátom nem ártott neki, úgyhogy ezúttal próbálok továbblendülni ezen a kérdésen.

A zöldségek úgymond rusztikusan vannak szeletelve, mondhatjuk azt is, hogy ügyetlenül és a szakértelem teljes hiányával, de nézzük még mindig az igyekvő, jó szándékot.

Ízre egyébként nem rossz tehát, mintha egy kis umamival ugyan fel lenne ütve, de az állítólag Manuela konyhájából való, szóval tekinthetjük úgy, hogy ez inkább hozzáadott, mint elvett - mégsem leveskocka -  tulajdonképpen egyáltalán ízt adott az amúgy meglehetősen üresnek tűnő zöldséglevesnek. Megjegyeznénk még, hogy kicsit túlteng benne a sárgarépa, és mivel ez a fogás mint mondtuk kicsit talán túl egyszerűre sikerült, nem is érdemes több szót vesztegetni rá.

Érkezik a második fogás, a sütőben sült brokkoli. Mindenképpen túlkészült fogásról beszélhetünk sajnos, túl puha a zöldség, az olívaolajból pedig talán kevesebb is elég lett volna.

A tört mandulák ugyan szépen megpirultak és ízük kellemesen harmonizál a brokkolival, mégis valahogy üresnek érezzük ezt a tányért, ezen az utólag rászórt parmezán se nagyon segít.

Szerencsendió íze érezhető még, ez passzol egyébként, írjuk fel plusz egy pontnak.
A fogás összértékét sajnos jelentősen csökkenti a mellé adott saláta, amelyről érződik, hogy leginkább a Spar leértékelt áruk polcáról lehetett beszerezve, és mintha azon túl is még jónéhány napot állt volna a hűtőben.

A balzsamecetkrém és a bőséges olívaolaj némiképp ehetővé teszi, de büszkeségre nem ad okot sajnos, inkább próbáljuk elfelejteni, ha lehet.

Az ebédet "házi" kávé zárja, ha kritikusan akarjuk nézni sajnos ez is mintha a már reggel lefőzött kávéból készült volna, alternatív tej hiányában pedig - leírni is szörnyű - úgy tűnik, mintha mondjuk Maresit használtak volna tej helyett. A hozzáadott barnacukor (!) már nem is tud jelentősen rontani a helyzeten.

Nem állítom, hogy nem térek vissza, ha úgy hozza a szükség, de azért néha érdemes végiggondolni, hogy a kevesebb nem mindig több.

Nem szeretném bő lére ereszteni egy rendkívül egyszerű csokis süti elkészítésének élményét, mert esetleg a kedves olvasónak a közelgő ünnepektől előre megkeseredett, tétlenségre kárhoztatott gasztrobloggernek tűnhetek, ezért inkább csak egy végtelenül gördülékenyen elkészített sütemény élmény netovábbját osztom meg röviden.

Az ilyen mondataim miatt az irodalomtanárom középiskolában, akinek egyébként a kedvence voltam (bármilyen hihetetlen is), egyszer jelzésértékűen hármast adott az egyik fogalmazásomra, és gyakorlatilag szitokszóként használta Krasznahorkai nevét, akinek mondatai szintén nagyon sok sorból állnak, és akiről aztán évtizedekkel később írt egy könyvet.

Kaptam tehát egy sütimixet, mondanám stílszerűen, hogy az űrből, de nem teljesen, csak majdnem: a márkanév ugyanis Space Cake, és mielőtt sátáni lenéző kacajba törnénk ki, már mondom is, hogy nem olyan Space Cake. Szerintem sokkal inkább az űr iránt fogékony gyermeki és fiatal, de még sütni nem tudó, de finom sütiket szívesen fogyasztó réteg van belőve célközönségként, szóval nem az Amszterdamban szilveszterezni szándékozó már nem hipszter, még nem családos, de már a harmincas-negyvenes éveinek vége felé járó, a társadalom peremére biztos sodródásban meginduló rétegről van szó.  

Tegnap tehát fogtam magam és elkészítettem a nemhogy Space Cake, de ráadásul Fekete Lyuk nevezetű, amúgy csokoládés süteményt elővarázsolni hivatott mixet a hozzátartozó könnyed és szórakoztató útmutató szerint.

Jó, de mi az a Sütimix? - tesszük fel a kérdést ismét jogosan.

A sütimix a magyar ember számára egyelőre feltehetőleg egy nehezen értelmezhető kategória, mert ez megint egy, a főzés élményét máshonnan megközelítő koncepció, támpont, óriási segítség, előre gondolkodás. 

Elvégezzük helyetted a dolgokat, te csak befejezed és hasonló - eddig jelentős részben kudarcot vallott kezdeményezésekhez hasonló ígéret: a magyar ember ugyanis nagyrészt úgy gondolkodik, hogy ne mondd már meg nekem, hogy a lisztet meg a csokoládét, meg a kakaóport, meg az áfonyát, a cukrot összerakod nekem, hát én meg tudom azt venni egyenként a boltban, megveszem, úgy sokkal olcsóbb, megőrültem én, hogy majd itt egy dobozban egyberakva megrendelem ötszörannyiért, he? 

Nem véletlenül bedöglött itthon végül a normális országokban viruló ételdoboz "meal kit" (alapanyagok egy bizonyos receptre összeválogatva) koncepció is, mert a magyar háziasszonynak (és háziembernek) van hagymája meg tészta is a polcon, a krumpliról nem is beszélve, szóval ne akarjunk itt ilyen mexikói meg miegymás recepteket belekényszeríteni két grenadír mars közé, azt majd megrendeljük a netpincérről, ha akarjuk, nem-e?

Most bizonyára érez valami személyes érintettségből fakadó keserűséget is esetleg a kedves blogolvasó - életemben nem szólítottam még ennyiszer egy poszton belül közvetlenül az olvasókat - lényeg, a lényeg: fogtam a Space Cake Fekete Lyuk sütimixet és összekevertem határozottan, élvezettel tobzódva az elviselhetetlen könnyűségben.  

Mondanám elegánsan, hogy ennyi volt a recept és köszönöm a figyelmet, de nem, mert még kellett vajat olvasztani, továbbá egy tojást is bele kellett rakni, tehát igenis ott volt a hozzáadott értékem, beleraktam ezeket, mert megtehettem, ott voltak, rendelkezésre álltak, nem vagyok egy felkészületlen, alkalmatlan amerikai háziasszony, mert tojás is volt és vaj is.

Előtte bemelegítettem egyébként a sütőt 190 fokra, és a masszából pedig az előírás szerint 5 centiméteres valamiket formáztam, gondoltam bedobok egy macska vagy gyömbérember formát, de az nem lett sikeres, a cookie alaknál többet itt most nem kellett belekontárkodni. 

15 perc és már kész is volt, 5 perc pihenő és ekkor azt írja a doboz (és innen gondolom, hogy esetleg nem a harmincas-negyvenes, valamint afölötti korosztálynak lehet ez szánva), hogy tömj a szádba annyi sütit, amennyi belefér! De miért is ne? Én bármikor nagyon szívesen megteszem ezt, különösen mielőtt egy nagyobb diétába belevágok, vagy mondjuk úgy az egyik lejtő alján, amikor már én is érzem, hogy ez így nem mehet tovább, jöjjön a ketó meg az intermittent fasting. 

Egyedüli feloldást az ad, hogy a dobozra még az is rá van írva, hogy amúgy az űrben mindenki súlytalan, tessék, kell ennél több, akkor meg minek jönnek-mennek a méregdrága idétlen diéták? 

A sütik rendkívül finomak lettek, kiváló állagúak, pont az én ízlésvilágom ez a tömény étcsokoádé, el is tűntem gyorsan velük együtt a Fekete Lyuk mélyére, magamban suttogva: az űrben mindenki súlytalan...

Legyen ez a karácsonyi mottónk, a viccet félretéve amúgy a Space Cake szerintem egy imádnivaló márka - van még Vénusz meg Mars sütimixük is, egyik jobb, mint a másik, tényleg nagyon egyszerű és ugorjunk dimenziót nyugodtan legalább a süteménysütésben. 

Update: a 2020 márciusában - nemzetközi turné után - Budapestre visszatérő Black Food Fesztiválon is elvileg találkozhatunk is majd a Space Cake csapatával és sötét színű sütimixeivel. 

Még nem voltam úgy soha ilyen konyhai élménnyel, hogy jaj csak nehogy meghaljak, mielőtt kiposztolom, akkor hiába dolgoztam három órán át.

Az előző bejegyzésemben már feldolgozott Buddha-tálak recept könyvélmény mintegy kiegészítő, de annál fontosabb fejezeteként el is készítettem az egyik, nekem legszimpatikusabb Buddha-tálat, az India bölcsessége nevezetűt, amely egy gyors karfiolcurryt, mazsolás spenótragut, currybundában sült ropogós tojást, gazdag lila hagymás rizst, hideg citromcsatnit tartalmaz, a receptet most itt sajnos nem fogom tudni megosztani, mert gondolom szerzői jogok is vannak a világon és lehet, hogy nem örülne neki a könyv szerzője, de szerintem az élménybeszámolóból kikövetkeztethető, illetve majd megkérdezem a kiadót. 

Hihetetlen alázattal szereztem be a hozzávalókat, a fűszereket, egyszerűen semmit nem hagytam ki, vettem csicseriborsólisztet, meg görögszénamagot, meglepetésemre volt itthon "fekete hagymamag", ami a nigella, még Izraelből hoztam, és természetesen fekete szezámmagom is volt. Fogalmazzunk úgy, hogy a fekete színű bármilyen alapanyagtól nem igazán jöttem zavarba, még fekete sóm is volt itthon, egyedül fekete mustármagom nem, de az nem is igazán fekete, csak divatból hívja magát annak. 

A karfiollal kezdem, itt a recept szerint mossuk meg, majd vágjuk ki a torzsáját, szerintem inkább vágjuk le a leveleit, és a torzsáját és aztán mossuk meg, de ízlés dolga. Minden simán ment egyébként, azt gondoltam, hogy ebből inkább gyorsan meg is ebédelek, mert utoljára reggel 8 előtt ettem és már dél van, de aztán arra jutottam, hogy legyen az ebédem a komplett Buddha-tál változat. 

Ezután jött a spenót, mellé aranymazsolát kellett volna használni, de most csak emiatt nem szereztem be arany meg gyémántmazsolát sem, hanem találtam a hűtőben aszaltszilvát, úgyhogy azt leforráztam és ennyike. Nyilvánosan be kell vallanom, hogy én most hasznátam először életemben görögszénamagot, azóta se értem pontosan, hogy mi az. 

Menet közben kiderült, hogy a tíz éve Spanyolországból hazahozott fűszerek egy része már nem igazán használható, így fájó szívvel megváltam a gőztől betapadt kurkumásüvegtől és mint kiderült korábban a koriandermagtól is megválhattam, mert most hirtelen nem találtam, de valami hihetetlen (szerintem Buddha) beavatkozás folytán mégis előkerült egy - semmiképpen nem általam beszerzett - csomag koriandermag, ez van, jönnek-mennek itt az emberek nálam, hoznak-visznek dolgokat. 

Szóval a spenótba belekerült minden, ami kell, elkészült, félretettem. Még annyit megemlítenék, hogy a recept része a ghí, azaz a tisztított vaj, amelyet természetesen nem helyettesítettem holmi nem tisztított vajjal, lurpak és társai, ha ghí kell, akkor ghí lesz benne.

Jöhet a jázmin rizs, rengeteg utólag belerakott lilahagymával és újhagymával, illetve ide kellett mozsárban őrölni egy kis koriandermagot, de a koriandermag-lelő kalandot az imént kifejtettem. A recept azt írja, hogy vágjuk fel a hagymákat majd főzzük meg a rizst stb., itt annyit helyesbítenék, hogy a hagymákat szerintem azután vágjuk fel, ha kész a rizs, másrészt a rizst nem kell főzni, elég párolni, azaz lefedni, amikor már forr a víz.

Mindezt leszámítva rendkívül kellemes receptrész ez is, pontosan betartva minden csodálatos lesz.

A kedvenc részem jön, a citrom chutney. Itt fel kellett vágni 4 egész biocitromot, ezt egy pár napig hajkurásztam a városban (úgy értem facebookra kiírtam, hogy hol lehet kapni), kiderült, hogy teljesen tájékozatlan vagyok, mert rengeteg helyen lehet kapni, a nem is olyan messzi Aldiban be is szereztem egyszerűen. 

Előtte össze kell törni mozsárban a mustármagot és a fekete hagymamagot (ami a nigella), és a hagymákat, meg  chilipelyheket kell hozzáadni, de még jön babérlevél és friss koriander, meg olaj, és ebből valami masszát kell nyerni. Szóval tekintve, hogy ebből semmilyen massza nem lett a mozsár által, ezért inkább ledaráltam az egészet, és úgy már összejött az elvárt krémes állag. Nem tudom miből gondoltam, hogy a hagymát mozsárban krémesre lehet nyomkodni, na mindegy. Beleraktam a fűszeres masszát a serpenyőbe, majd jöttek a nagyobb darabokra vágott biocitromok, sóztam stb. ahogy kérik a könyvben és aztán hamar be is fejeztem, mármint be is kellett, mert a citromoknak félig nyersnek kell maradni. A chilipaprika, amit használtam nem volt eléggé csípős, szóval majd még fel kell dobni utólag.

Ja, közben még tojásokat kellett főzni, ezt megtettem, így eljuthattam a befejező szakaszig, amikor a főtt tojásokat currys, rómaiköményes csicseriborsólisztben megforgatva ki kell sütni. Ez egy nagyon kedves rész egyébként, olyan aranyos érzés a tojásokat a finom sárga fűszeres csicseriborsólisztben hengergetni. Azonban kevés olajat raktam a serpenyőbe, úgyhogy elég béna lett az egész, valahogy ilyen réteges-hólyagosra sült inkább, meg lepergett kicsit, de attól még jó lett mondjuk, valami praktika itt még jöhetett volna, hogy mitől lesz egységes aranybarna (feltételezem, ha elég olajat rakok bele, tehát nem "ujjnyit").

A tojásokra félbevágás után ráadásul pirított fekete szezámmagot kellett szórni, ami marha jól néz ki, tényleg élvezetes folyamat volt az elkészítés.

És akkor jöjjön a tálalás! Olyan két és fél óra volt az egész folyamat, szóval az előző posztban igazságtalanul írtam az 5-6 órát, most helyesbítek. Mondanom sem kell az összes alkotóelem kihűlt mire kész lettem, de nem baj, szerintem langyosan is jó. Először a rizst tálaltam ki, majd a karfiolcurryt, amelyre friss koriandert raktam, következett a spenót, majd a citrom chutney, végül a szép kettévágot tojások és máris kész lett az első Buddha-tálam. 

Befotóztam gyorsan az egészet (újabb 2,5 óra..  na jó neem), és nekiálltam ebédelni - végülis olyan 7 órája nem is ettem semmit, úgyhogy pont jól esett. A citromchutney nekem nagyon markáns lett, lehet, hogy túl sokat raktam a tálba, de a többi ízvilág remek volt, különösen a görögszénamag... 

Nyitok akkor egy Buddha tál éttermet! Na jó, még alszom rá egyet.