Valamiért mindig is nagyon kedveltem a szekszárdi borokat. Az út elején, amikor elkezdtem az addiginál egy fokkal figyelmesebben bort kóstolni, megismertem a Posta borház cabernet franc-ját (2007), amihez foghatót addig még nem ittam. Lelkendeztem és mutogattam mindenkinek, olyan volt, mintha szivárványt innék. Ahogy hordtam el az újabb és újabb palackokat a Sarki Fűszeresből, lassan kiderült, hogy mindjárt elfogy a készlet. Gyorsan megvettem a megmaradt 9 palackot és szépen beosztottam. A sziporkázó, lángoló, gyümölcsös tüzijáték élmény mindig megbízhatóan jött egy-egy újabb palack kibontásával. Szóval, emiatt figyeltem fel még inkább Szekszárdra.

Aztán elfogyott, és követeltem az alternativákat kedvenc üzletemtől. Így jött a képbe a Németh János Pincészet. Eleinte itt is csak a cabernet franc jöhetett szóba, korlátoltságom okán, de aztán szépen lassan engedtem a befolyásolásnak és jött a kadarka, a cabernet sauvignon és minden más. Aztán megismertem Németh Jánosékat, akiknek társasága és barátsága tovább erősítette bennem a pozitív viszonyt Szekszárdhoz. 

A bevezetés harmadik felvonása a tavalyi Budai Gourmet-n játszódik. Már viszonylag oldott állapotban volt szerencsém megismerni Heimann Zoltánt (Heimann Családi Birtok) is, inkább csak egy rövid bemutatkozás erejéig. Egy horzsolás volt az arcán, de jól láthatóan felkészült a kérdő tekintetekre: komoly arccal bemutatkozott, majd elmondta, hogy több verziót is tud mondani arra, hogy mi történt vele. Például, hogy biciklivel éppen jött le a domboldalról és elesett, illetve a lépcsőházban éppen sietett a boltba és megcsúszott és elesett, illetve van a harmadik verzió, hogy irgalmatlanul berúgva elvágódott és a szőnyeg lehorzsolta az arcát, szerintünk melyik az igaz? Szóval itt sem kellett sok, hogy megkedveljem a "komoly borász" külső mögött rejtőző sziporkázó showmant. 

Bevallom a Merfelsz és a Sebestyén pincét még nem ismertem, de itt volt a kiváló alkalom, hogy velük is találkozzam egy fuxli nyitány erejéig.

Az Eszterbauer borászattal kapcsolatos előzményekről pedig annyit tudok felvonultatni, hogy kékfrankosukba időnként belekapaszkodom, mint utolsó mentsvárba, amikor még elfogadható bort kell vásárolni benzinkútnál, a XIII. kerületi éjszakában.

Ilyen sok csillag együttállása nem lehet véletlen, így hát úgy éreztem lesz megfigyelnivalóm a 6 szekszárdi borász összefogásából létrehozott Fuxli, azaz a szekszárdi siller bemutatóján a Várfok Galériában, 2012. április 18-án. Nem elhanyagolható további körülmény, hogy a galériában éppen feLugossy László & Szirtes János kiállítása nyílik, akik szintén nagy kedvenceim, mérhetetlen töménységben szívtam magamba annak idején az A.E. Bizottság zenéjét (meg is látszik). 

A helyszín tehát nagyon jó, világos, trendi, egyfelől "városi értelmiségi" közeg, másfelől átérezzük a siller történelmi mélységeit is a magyaros háttérzenének, Csizmadia András borszakértő és gasztrofilozófus bevezetőjének, és az összegyűlt társaságnak köszönhetően.

Pont olyan tehát, mint a siller.

Mi is az a siller? "Egy tartalmasabb rozé, vagy egy lazább vörösbor?" - teszi fel a jogos kérdést a meghívó szövege. "Talán mindkettő igaz. Nekünk ez a FUXLI, a szekszárdi siller a mindennapokra. Öröm bárkivel, bárhol, bármikor... Az idén hat szekszárdi termelő döntött úgy, hogy Fuxlit készít. Kóstoljuk meg együtt az Eszterbauer Borászat, a Heimann Családi Birtok, a Merfelsz Pince, a Németh János Pincészet, a Pósta Borház és a Sebestyén Pince sillerét 2012. április 18-án szerdán 17 órakor a Várfok Galériában (Budapest I.ker. Várfok u.11. ).."

A sillert kicsit elhanyagoltuk eddig, én legalábbis ritkán ittam, bár én rozét is ritkábban iszom.

Most viszont azt javaslom magamnak és mindenki másnak, hogy bővítsük az ezerarcú és ezerszínű borok palettáját egy barátságos, sokféleséget magában hordozó rókával, aki mindenkit hajlandó és képes megszelidíteni, igyunk szekszárdi sillert, nemcsak mert barátság, összefogás, jó hangulat, hanem mert igazi, emberi, jókedvű borászok állnak mögötte, akiktől biztos, hogy csak jót kapunk.

Lassan egy éve, hogy megláttam életemben először New York City fényeit. Az ott töltött 12 napban elképesztően sok impulzus ért. Az, hogy ott hallottam először a Macaron Day-ről csak egy apró részlet volt a sok közül. Mégsem tekinthető elhanyagolhatónak.

New York számomra olyan volt, mintha sok kicsi faluból, élhető terek sokaságából állna össze, amelyek együtt tudnak mégis lélegezni. És ez az intenzív lüktetés képes összehozni különleges megmozdulásokat, rátermett embereket egy jó közös cél érdekében. Főleg olyanokat, akik igazán hisznek magukban, akik tényleg értéket közvetítenek és akik képesek felismerni másban is "a jót". És, hogy az álomvilág egyik sokat gúnyolt szlogenjével zárjam a sort: a végén pedig mindenki nyer.

Amikor hazajöttem, egy ideig megváltozott a látásmódom. Láttam, azaz észrevettem, hogy itt is létezik az a fajta közösségi és szervezőerő, ami New Yorkban olyan sok érdekes és jó mozgalmat tud működtetni. Itt is vannak igazán jó és tartalmas helyek. Éreztem, hogy Magyarországnak is kell egy Macaron Day. Egy olyan esemény, ahol bebizonyíthatják a cukrászdák és a megszállottak, hogy mit tudnak, ahol megjelenhetnek és kiteljesedhetnek egy bizonyos területen. Ráadásul egy olyan műfajban, amit az emberek világszerte imádnak és megmagyarázhatatlan szeretettel és lelkesedéssel fogadják. Ekkor azonban még nem tudtam, hogy Magyarországon ennek milyen lesz a fogadtatása.

Beleszerettem az ötletbe és nem tudtam szabadulni tőle, lefoglaltam a macaronnap.hu domaint, majd lementem a Sarki Fűszeresbe és suttogva elújságoltam a tervemet az üzletvezetőnek. Azt gondoltam, hogy majd kinevet, de nem ez történt. Láttam a lelkesedést megcsillanni a szemében és éreztem, hogy akkor ebben lehet valami. Néhány nap múlva nekiálltam, hogy lerajzoljam az elképzelésem, pontosan mit és, hogyan akarok.

Átgondoltam és arra jutottam, hogy itt nem működne elsőre az eredeti Macaron Nap koncepciója, amely szerint a cukrászdák ingyen macaronokat adnak és az ezen a napon megvásárolt macaronok árát utána átadják egy jótékonysági szervezet számára. Egyrészt ehhez sokkal erősebbnek kell lennie a Macaron Nap névnek, továbbá kell mögé egy még erősebb márka vagy szervezet, kell a sok együttműködő cukrászda, egy jól működő fogyasztói társadalom, amelynek szerves része az adományozási kultúra. Nem is beszélve az adományozás társadalmi támogatottságáról (például adózás tekintetében).  Nem gondolom, hogy Magyarországon ne vásárolnának sokan szívesen úgy, hogy tudják, hogy jótékonysági célra megy a pénzük, de valahogy úgy éreztem az eredeti modell itthon, elsőre nem igazán működne. 

Ezért inkább úgy gondoltam a hagyományos keretek között áruljon mindenki macaronokat, azonban úgy láttam, arra nem lenne kapacitásom, hogy 10-15 cukrászdában külön helyszínen felügyeljem majd, hogy tényleg az általam elképzelt programot tartják majd a Macaron Napon. Jobbnak láttam egy esemény meghirdetését, ahová összehívok néhány macaronárusító helyet és bemutathatják milyen finom macaronjaik vannak, a macaronkedvelők (akiknek számáról fogalmam sem volt) pedig majd örülnek, hogy egy helyen többféle macaront is beszerezhetnek. Elsőként a Zazzi Cukrászdára gondoltam (és ezen a ponton szinte meg is állt a tudományom, mert nem nagyon tudtam még ekkor, hogy hol lehet jó macaront kapni). Örömmel vállalták, hogy bejönnek majd Budapestre a Macaron Napon. Annyit szerettem volna, hogy elmondhassuk magunkról: volt Magyarországon is Macaron Nap. Aztán majd jövőre meglátjuk. A Sarki Fűszeres teraszára terveztem az eseményt, ahol akár 40-50 ember is szépen elfért volna, azonban az üzletvezető mondta, hogy március 20-án alapvetően kiszámíthatatlan az időjárás, tehát, ha esetleg rossz idő lesz az egész rendezvényem tönkremehet. 

Egy kicsit tanácstalan lettem, néhány hónapig altattam is az ügyet. Közben készítettem azért egy alap weboldaltervet, amelyet megmutattam Mautner Zsófinak, hogy lenne-e majd kedve részt venni egy ilyen eseményben. Meglepetésemre a válasz nagyon hamar érkezett, hogy persze, szívesen segít majd. Ez nagy lendületet és önbizalmat adott.

Egészen múlt év végéig mégsem csináltam semmit. Elment a kedvem, nem nagyon hittem már az egészben, energiát se nagyon éreztem magamban, hogy megszervezzem. Egyik délután azonban az egy ideje a gasztronómiai szakújságírás rögös útjára lépett ismerősömmel, Ördögh Bálinttal (aki azóta a BBC Good Food magazin vezető szerkesztője) megittam egy teát és ő egészen komolyan a szemembe nézett és azt mondta, ne hagyd annyiban, csináld meg a Macaron Napot, hidd el, hogy jó lesz. Segítek mindenben és melletted állok. Viszonylag régen hallottam ilyen szavakat, egy kicsit megilletődtem, időt kértem, majd elgondolkodtam.

Aztán fogtam magam, leültem, csináltam egy másik nagyon egyszerű webdesignt, gyorsan elkészítettem a tartalmi szerkezetet, majd beszippantott a helyzet és nem volt visszaút, ahogy az addigi weboldal fejlesztési munkáimra, úgy kezdtem el nézni rá. A tartalmat újra és újra átdolgoztam, hogy a legegyszerűbb, legáttekinthetőbb legyen, végiggondoltam milyen képeket, milyen színeket használjunk. Közben dőltek az ötletek, hogy mivel egészítsük ki az oldalt, legyen hirdetési lehetőség, regisztrálhassanak az üzletek, legyen galéria, legyen toplista, és szavazhassanak is. Az egész egy mélyről jövő, ösztönös munka volt, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a szobrász kifaragja a szobrot majd elcsodálkozik a végén és azt mondja, ő csak kifaragta a kősziklából, ami már ott volt. 

Rekord idő alatt, körülbelül másfél hét alatt elkészült a teljes weboldal és ezzel párhuzamosan megírtam a tartalmakat. Ekkor már januárt írtunk, vészesen közeledni látszott a március. Tudtam, hogy legkésőbb január végén el kell indítani élesben. Végül elindítottam úgy, hogy még nem is volt igazán készen, hiányzott a kidolgozott galéria és a toplista rész is, de úgy gondoltam majd menet közben, szép csendben elkészülnek ezek is. Segítségemre volt eddigi megszokott fejlesztőcsapatom, akik kiváló munkájukkal segítették a céljaimat.

Február elsején pedig útjára indítottam a Macaron Nap facebook oldalát. Innentől kezdve azonban tényleg felgyorsultak az események és egy látszólag véget nem érő spirálba kerültünk. Első nap 115 rajongó, egy hét után 400, hamarosan 1000 és így tovább. Mindeközben egyre több információt szeretett volna tudni mindenki a Macaron Napról, a program egy része ugyan megvolt a fejünkben, de még messze nem tisztult le, és nem is egyeztettem még kellő hellyel. A rajongók rohamosan növekvő száma azonban egy dolgot elég hamar jelzett, nem lesz elég a 60 férőhelyes terasz. Sokáig szemeztem a Brody House számomra fantasztikus hangulatú tereivel, ők azonban megmondták egyenesen: úgy látják ez egy jóval nagyobb létszámú rendezvény lesz, mint amit én ott nekik előadok és nem szeretnének kellemetlenséget. Aznap együtt ültünk ott befogadott patrónusommal és villámgyorsan döntenünk kellett, a közösség már szinte követelte a helyszínt. Néhány nappal azelőtt még 3 helyszín volt lehetséges alternatívaként, ekkor azonban eldöntöttük minél nagyobbat kell választanunk, olyat, ami hangulatában is passzol a rendezvényhez. Végül adta magát az akkor még U26 néven futó étterem, amely éppen névváltás előtt állt és jól jött nekik, hogy lesz egy rendezvény, ahol tudják majd kommunikálni az új nevet, a nU Bisztronómiát. Elmentünk még aznap este és megbeszéltük a tulajdonosokkal, hogy őket választottuk. Másnap pedig kihirdettük. 

Minden új lépésünknek és minden új információnak nagy visszhangja lett, kezdtük érezni a súlyát az egész eseménynek. Ahogy épült fel a rendezvény hátteréül szolgáló tartalom a weboldalon és a facebook oldalon, magunknak is egyre nagyobb komolyságot adtunk, a résztvevők és a sajtó képviselői maguktól jelentkeztek, senkit nem kellett külön megkeresni. Elsőként a Sarki Fűszeres adta a nevét a Hol kapható? listához, akkor, amikor még nem láthatta, hogy ekkora lesz a lelkesedés. Persze hazudnánk, ha azt mondanánk, nem láttuk, hogy a macaron témájú posztok mindig népszerűek voltak. De, hogy ennyire?

Ahogy közeledett a március, egyre inkább gyűlt bennem a félelem, hogy nem tudom felmérni, hogy mennyien fognak eljönni. Ezért kitaláltuk, hogy mi lenne, ha regisztrálnának az emberek? De hogy motiváljuk is őket, arra jutottunk, hogy kapjanak kedvezményt a belépőjegyek árából. Amint kihirdettük, dőlni kezdtek a regisztrációk. Ennek nagyon örültünk és most már kézzelfogható volt, hogy hatalmas az érdeklődés. Amikor elkezdett több százra duzzadni a regisztráltak száma ismét egy kicsit megijedtem és arra gondoltam, na jó, de mi van ha csak úgy regisztrálnak és aztán mégsem jönnek el? Ezért úgy láttuk jónak, ha elkészítjük előre a belépőjegyeket és elkezdjük őket árulni. A jegyeket fél nap alatt legyártottuk, amelyben szintén nagy segítségemre volt a Don't panic nyomda (milyen jól illett az akkori hangulatunkhoz a nevük, véletlenek nincsenek). Ekkor éreztük az első kicsit negatív hangokat, néhányan meglepődtek, hogy lesz belépőjegy, mások pedig nem értették, hogy akkor miért kellett regisztrálni. Őszintén szólva mi magunk csak sodródtunk az eseményekkel és próbáltuk minél biztonságosabban felépíteni a rendezvényt. Közben a programok alakultak maguktól, színesedtek a résztvevők és a kiállítók is aktívan gyűltek. Összeismerkedtünk a Francia Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával, amelynek érdeklődése nagy megtiszteltetés volt a számunkra. Nem kevésbé a Four Seasons Gresham Budapest Palace vezetőségének hatalmas lelkesedése és részvételi kedve, a többiekről nem is beszélve. A Lukács Cukrászda vezetői őszinte elismeréssel nyilatkoztak: "You guys, are doing something different". További számos dicséretet kaptunk, néhány kiállító nem igazán értette a koncepciónkat (jogosan), de érezték (okosan), még ha nem is látták át teljesen, hogy mi ez, akkor sem maradhatnak ki.

Nagyon örülök, hogy a nU Bisztronómiát választottuk a rendezvény helyszínének. Ilyen példátlan támogatást és együttműködési készséget még nem láttam, ilyen kedves, és profi csapattal nagyon régen dolgoztam. Ráadásul az éles helyzetben, igazi nyomás alatt is nagyszerűen tették a dolgukat.

Aztán eljött a nagy nap, az első Macaron Nap Magyarországon. És minden rendben volt. Nagyon sokan voltak. Ez legyen a legnagyobb bajunk. Jól éreztem, itthon is van egy kis "New York-i társadalom". És jó, hogy összegyűltünk március 20-án és megláthattuk, megismerhettük egymást. Most már csak az a kérdés mennyire maradunk együtt, mennyire maradunk meg önmagunk és mit tudunk kihozni még ebből a közösségi erőből, az érték becsületéből, aminek nem más, mint egy pozitív üzenetű, színes desszert: a macaron a hordozója. Például meg tud-e újulni úgy a magyar társadalom ezen nem is olyan szűk rétege, hogy ne csak magának akarjon adni, hanem másoknak is? Kritika és negatív hangulat mindig volt, van és lesz. Még csak azt sem mondhatom, hogy ez "magyar szokás". Ez mindenhol így van és nem is szeretem ezt a közhelyet. Aki élt külföldön, pontosan tudja, hogy mindenhol vannak olyan emberek, akiknek semmi sem jó. Most a kérdés csak annyi, hogy a jótékonyság, a jó tett divatját vajon képesek leszünk-e megteremteni ebben a témában? Egy évünk van rá. És addig sem állunk meg. A macaron értékeire építve számos újabb rendezvények, fotópályázat, receptverseny indul. Ezekre nem is kell olyan sokat várni.