Ezt az érzést csak a városi ember ismeri, tovább megyek az igazi vidék viszontagságait önmaga totális elidegenedettsége okán frenetikus egzotikumként megélő fajta, azaz én. Fasorok között megyünk az úton, a távolban farmok, házak, lovak, tanyák, domb, kilátó, vár, madárles, kukoricatábla, szőlő, megint fa, kiégett táj, amelyet azonban a mai napon borús ég tesz kontrasztossá, nagyszerű fénybe borítva a horizontot.

Egy ideje terveztem, hogy elmegyek ismét Megyerre, ezen a péntek reggelen barátaim autójába préselődve, potyautasként végre sikerült nekivágni. 2 óra alatt majdnem lent vagyunk, Keszthely a közös keresztmetszet, ahová elém jön a "megyeri polgi", azaz Pajer Kristóf.

A polgi titulust gondolom azért használja, mert a polgármester túl szigorú, mást jelent, ő minden csak nem egy hagyományos értelemben vett polgármester. Tevékenységének leírása nem egyszerű, sőt menet közben kifogytam a szavakból, ugyanis felfoghatatlan energiával, lelkesedéssel és elszántsággal húzza ki ezt a falut az enyhe túlzással élve "mocsárból", folyamatosan és magabiztosan, szemmel láthatóan nagyrészt leküzdhetetlen szenvedélytől vezérelve, szóval nehéz átadni pusztán szavakkal, hogy mi mindent csinál ő. Látni kell őt, ahogy elmondja a terveit, megmutatja az eddig felépült farmot, házakat, átalakított helységeket, felhúzott falakat, ahogy tervezi a Megyer Camp zenei fesztivál következő évi programját, egyszerűen fogalmazva tol odébb folyamatosan egész hegyeket.

Megyeren összesen 17 ember lakik. 2 éve valami határozottan elindult, egy éve pedig éppen arra jártam, és hát ne zárjuk ki ismételten saját jelentőségem felbecsülhetetlen mivoltát. Viszont itt Megyeren valóban elkezdték felvenni a harcot a szellemfaluvá alakulás ellen. Elkezdték a lakatlan házakat lakhatóvá tenni, olyannyira, hogy tisztességes (több, mint tisztességes: nagyon szép) vendégszállásokat alakítottak ki, amelynek köszönhetően Megyer mára 7 házban tud vendégeket fogadni kiváló színvonalon. Olyan vendégeket, akik nem  a wellness hotelek megszokott közegére és hangulatára vágynak, hanem igazi vidéki hangulatra, reggel az ablakban elcsípett mókusra, madárcsicsergésre, zümmögésre (ez már nem madár), lovakra, kakasra, tyúkra, fennhéjazón járkáló libára, sok-sok zöldre. Szívesen reggeliznek kerek, időjárás koptatta faasztalon a diófa tövében (egyébként pont nem esett a fejemre egy dió sem), eső áztatta farönkön üldögélnének (nem zavarva őket, hogy esetleg megfogja a nadrágot a farönk élővilága) és még folytathatnám.
Nekem ezek élményt és feltöltődést jelentenek, az újlipótvárosi intelligens pofájú cigarettázós légkör kiegészítéseképpen.

Hát ilyen  Megyer. Jut eszembe a szomszédos Sümegen is jártunk, házigazdámnak köszönhetően nem a turistavonalakon vezettek végig, hanem először megrendeltük a helyi kocsmában a velős pirítóst, majd átmentünk a Palota Pincébe, ahol a tiszteletreméltó borász Magyar Tamás rám nézve a már jól ismert (és megszokott) mitakarez a pesti picsa prekoncepción 10 perc után túllendült, addigra elmondta a szokásos ismertető szöveget. Később azonban megmutatta a titkos hátsó alagutat, ahol a szinte teljes sötétben például évek óta egy elképesztően zöld növény éli sajátos világát és ezt most nem az ostoba betonrengeteg formálta szellemiség mondatja velem, hanem ő maga is ezekkel a szavakkal élt: "ez itt egy kisebbfajta csoda".

Miután bekerültem a borász bizalmi körébe elindul az üvegnyitási ösztön is, "dehát ezt még meg se kóstoltad! Kristóf te töltöttél, mi?" "Túl sokat töltöttél, mert én már elterveztem mennyi fogok tölteni neki."
Első tételünk a pince pinot noirja. (A címkéje is ennek jegyében készült, fekete, piros betűs, fehér kerettel, ami a bor tisztaságára utal, de közben elárulom a nagy alapigazságot - szerintem - a cimke egyáltalán semmit nem számít egy bor esetében.) Másodiknak jön az olaszrizling, de nemcsak olaszrizling, hanem a "Vesperas"! majd miután megkóstoltam a "Táblabírák borát" (olaszrizling, chardonnay) megálljt parancsolok magamnak. Különben is érkezik nejével egy balatonboglári ex kulcsember, aki mindenkit ismer, céltudatosan érkezett ide és "mindent végig akar kóstolni". Mi már a borásszal senecai magasságokban vagy inkább mélységekben járunk ("Egyszerre csak egyetlen szabály szerint élj, s ehhez a szinthez alakítsd ki az egész életed"), úgy látom nem szívesen vált vissza az öltönyös úrra és passzívnak tűnő feleségére (közben elgondolkodom miért törvényszerű, hogy a szakértők feleségei szinte  minden esetben antialkoholisták). Na, de bennünket meg közben vár a velőspiritós, továbbá új vendégek érkeztek Megyerre, a Polginak is mennie kell.

Velőspiritósról vagy jót vagy semmit, ezért térjünk vissza Megyerre, viszont elhatározom, hogy legközelebb Sümeget is megnézem alaposabban, mert egész jó és érdekes helynek tűnik, nem akarok turistaútvonalakon haladni továbbra sem, "a palotát" majd megnezem máskor.

Visszatérünk a Pajta fantázianévre hallgató megyeri birodalomba, stílusos kőház, nyers anyagok, falak, kíméletlen és kompromisszumot nem ismerő ízlés hatja át, itt nincs helye a giccses műmagyarkodó, turistavakító mintáknak és nájlon terítőknek, minden igazi, minden régi vagy okosan felújított mások által kihajított lom, ami viszont nekünk "a magát vidéken mórikáló pesti sznob úri közönségnek" maga a mennyország. A szomszédos házban éppen döngölnek (megtanultam mi az!), az senkit nem zavar, hogy a helyiseg közepén ott áll egy zongora, néha szerintem a döngölőemberek lejátszanak egy-két Mendhelssohn remeket.

Eljön az este, csendesen iszogatunk az asztalnál (szindbádi nyugalom hat át, ahogy Kristóf kihozza először a sonkát, majd a 4 éve érlelt birkasajtját, a sümegi, nem akármilyen hentesnél szerzett paprikás szalámit), majd, amikor minden fontos témát megbeszéltünk szépen visszavonulok a Magnólia házba (ez a neve).

Megkérdezem Kristófot, hogy tévedt-e már el valaki Megyeren (én bárhol képes vagyok rá), mire mondja, hogy "igen, tavalyelőtt Dezsőbá, amikor annyira berúgott, hogy a második kereszteződésnél már nem tudta hol van".
Azt gondolom ez elég erős motiváció, hogy megpróbáljak nem bevonulni a történelembe Dezsőbá mellé.

Elindulok a sötétben, a kutyák a rend kedvéért ugatnak, az én pozsonyi úti aszfaltot koptató léptemhez még nem szoktak hozzá. Közben nem tudok mit kezdeni a vidéki idegenség következtében torkomba kúszó félelemmel, de bekapcsolom az iphone-om zseblámpa alkalmazását és abban a hitben megnyugszom, hogy minden róka, farkas, medve és vaddisznó értetlenül visszahőköl a helyére, az erdőbe (szerintem nem láttak még iphone-t, de az új 5-öst egészen biztosan nem).
Kristóf még utánam szól: "ne zárd kettőre az  ajtót!"
Értetlenül nézek rá: "Miért?"
"Mert akkor nem lehet utána kinyitni és bent maradsz."

A ház teljes komfortja ismét biztonságot ad, kényelmesen elalszom és az egész heti feszültséget kiszívják belőlem a ház körül ólálkodó sünök és mókusok, reggel még pont megpillantok egyet, amikor elhúzom álmosan a függönyt.

Nem mintha Megyert szívesen adnám másnak is, de ha hisznek nekem, tesznek egy próbát, megéri.
Itt lehet foglalni és érdeklődni, garantáltan egyedi és nagyon jó élményben lesz részük.

Sőt még az is lehet, hogy megéri időnként kettőre zárni az ajtót.