A Náncsi néni vendéglőjébe már nagyon régóta el akartam menni. Hallottam róluk ezt is azt is: jók voltak, de elromlott, azóta megint jobb lett, satöbbi. Amikor még azt sem tudtuk mi az, hogy Michelin csillag, a Náncsi néni már rendelkezett egy Bib Gourmand minősítéssel a híresen szigorú étteremkalauztól, a Michelin Guide-tól. (Az ételellenőrök 1997-ben hozták létre a Bib Gourmand szimbólumrendszert, amely az éttermeket ár-érték szerint rangsorolja. A Bib Gourmand éttermekre a kiváló minőség mellett a mérsékelt ár a jellemző, az ilyen éttermek rövidítése Rest jelzése a piros Michelin Bibendum, a Michelin csoport kabalájának a feje. Forrás: Wikipedia)

Egyetlen érdemi és hiteles kritikát sem találtam róluk. Manapság azonban valóban mintha inkább a negatív hírek lettek volna hangzatosabbak, nem tudom, hogy azért-e, mert az aktuális magyarországi trendhullámba nem illeszkedik, vagy azért, mert tényleg elromlott a színvonal, tény, hogy a Bib Gourmand-t azóta elvették tőlük.

A weboldaluk stílusa és nyelvezete nem az én ízlésem szerint való, a kikapcsolhatatlan madár turbékolás, mint háttérhang például fejvesztve történő távozásra késztetett nem egyszer, de vissza-vissza tértem.

Aztán egy szép napon a megfázás kórság eluralkodott rajtam fizikailag és lelkileg is, semmi másra nem vágytam csak egy meleg húslevesre. Ilyenkor a főzés, mint alternatíva teljes képtelenségnek tűnik, el kell menni valahová, ahol elém teszik a rendes ételt.

De, hol lehet jó húsleveshez jutni Budapesten?

Tény, hogy még nem vezették be a nemzetközi Húsleves Napot, amikor a húsleves megújult divathullámában mindenhol kaphatóvá válik az igazi házi húsleves és filctollal írják ki egy cetlin a vendéglők ajtajára, hogy húsleves kapható, valamint húslevesnyakláncokat és fülbevalókat gyártanak az aktuális divatra kihegyezett kislányok, de azért létezhetne valami autentikus forrás, ahol az ember megtalálja az ilyen típusú ételek megbízható lelőhelyét.

Van egy bizonyos állapot, amikor a házhoz rendelt Don Pepe erőleves nyújt szánalmas biztonságot. (Ezt az érzést csak azok a gourmet-k érthetik, akik néha titokban, a gondtalan boldogságtól önfeledten röfögve benyomnak egy Big Mac menüt, időnként félve oldalra pillantva és persze foursquare-re ilyenkor elfelejtenek becsekkolni, vagy a borásztársadalom emberibb része, akik light colával frissitik fel tanninban és savgerincben megfáradt érzékeikszerveiket.)

Most tehát nincs itt az "erőleves" ideje, nem holmi ordenáré másnaposságot heverek ki (bár soha nem iszom), ahol méltó büntetésemet várva fogadom a házhozszállító egységet, hanem igenis egy megfázott ember érzékeny és büszke mivolta követeli a jogos kényeztetést, az igazi húslevest.

Eszembe jut a Náncsi néni, mindent vagy semmit, hátha jó hely, elkerüljük a honlapját, hiszek a sors könyvében, ha bűnhődnöm kell bűnhődjek, ha pedig úgy alakul megérdemeltem a méltó jutalmat. Úgy döntök tehát, hogy elmegyek a Náncsi néni vendéglőjébe rendes húslevest enni.

Barátságos, otthonos, természetes hangulat fogad. Olajozottan működik a gépezet, kedves, tapasztalt pincérek vezetnek az asztalhoz, felismerem a fórumokon méltatott savanyúságokkal és lekváros befőttes üvegekkel telirakott polcokat, jó hangulat, jó érzés uralkodik el rajtam.

Hamar felveszik a rendelést, nem akadékoskodnak, minden - mily meglepő - a megfelelő sorrendben kerül elénk (először a nő, aztán a férfi). Az italunk is hamar érkezik. Én egy vasárnapi tyúkhúslevest kérek, ami az étlap szerint így hangzik:

"a régi szép időkből, amikor a tálat még körbeültük...
Tanyasi gyöngytyúkból főzték kiváló szakácsaink, sok zöldséggel
és türelemmel. Cérnametéltet és egy főtt fürjtojást is tesznek bele."

Nem az én stílusom ez a hangvétel, de bevallom, amikor elémteszik a levest pont azt érzem, otthonosságot és azt, hogy tényleg szeretettel főzték nekem ezt a levest és tényleg még fürjtojás is van benne. Örömmel eszem, új élet költözik belém fokozatosan. Kérek egy teát, itt is minden a helyén van, minden pont jó eszközök, pont jó adagok, kapok hozzá egy üveg mézet, kényelmes adagolóval, a teafű pedig kis textilzsákban van elhelyezve. Még a mosdóban is azt érzem, itt minden ránk, vendégekre van szabva. Úgy, hogy nekünk jó legyen.

Az ablakban letelepszik egy vörös cica. Említettem már a jól bevált elméletemet, hogy ahol macska jelenik meg, az rossz hely nem lehet? Ez így is van.

Desszertnek palacsintát rendelek: egy kakaósat és egy lekvárosat. Emberléptékű adag érkezik, de még rendelünk egy túrógombócot is, mert azt itt muszáj rendelni - és, hát erre mindent mondhatok csak azt nem, hogy emberléptékű, ez egy nagy tejföllel bevont bolygó, körülötte morzsa és hozzá külön egy porcukorszóró, saját ízlés szerint adagolható. A túrógombóc bolygót leküzdeni nem lehet, de nem is kell. Viszont álljon itt egy kikacsintás nagy adagokat kedvelő olvasóimnak, na itt nem marad éhen senki az biztos.

Kávét kérek zárásként, rendben van ez is. Gördülékeny, nem feszengős, természetes és otthonos marad minden.

A Náncsi néni úgy jó, ahogy van. Nem kell lamentálni a konyha jellegén, az adagokon, a házias konyha aktuális trendiségén vagy nem trendiségén, egyszerűen érdemes elmenni és kész.

Az, hogy a szomszéd asztalnál ülő társaság a húsleves és egy méretes csülök között a macaron divatról beszélt egyfolytában, legyen inkább egy másik poszt felütő kérdése és kifejtésre váró témája.

Amikor egy szakácskönyvet a kezembe veszek, először szépen megvizsgálom kívülről. Szemügyre veszem a borítóját, a hátlapját, elolvasom mit írnak összefoglalásként, mit tartottak fontosak közölni róla gyorsan és röviden, úgy, hogy megvegyék az olvasók. Mondhatjuk úgyis, hogy megadom a módját.

A Boook Kiadó legújabb szakácskönyve meg is érdemli ezt a bánásmódot. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen ez már a sokadik ilyen magas színvonalú szakácskönyvük, egyszerűen nem hibáznak. Nem találok semmi kivetnivalót rajta. Tény, hogy annak idején az Ernyei díszletet kicsit sokalltam, azóta elismerem annak is megvolt a szerepe.

Mielőtt ömlengő méltatásba kezdenék, ami lássuk be tőlem idegen, hangolódjunk rá együtt a könyvre. Szóval kinyitom szépen, és ahogy egy színpadi függönyt húznak szét, fokozatosan (még a borító belső oldalának színe is olyan - bár szerintem inkább a mangalicahús színét akarták itt inkább visszaidézni, nem holmi piros bársony függöny színt) hangolódom rá a könyv tartalmára egészen a bevezetőig, ahol a mangalica megható történetét olvashatjuk, majd a húsok osztályozásáról kapunk egy áttekinthető képet.

Mint egy cápa, amikor vért lát, borul a fokozatossági rendszerem, akarom látni a recepteket: hirtelen kinyitom középen majd a végén, nézegetem mindegyiket alaposan. A könyv 23 "elismert" szakács receptjét tartalmazza, a mangalicán keresztüli önmegvalósítás különböző módjainak lehetünk szemtanúi.

Sokan biztosan úgy forgatnak egy szakácskönyvet, hogy a receptet is gyakorlati szemmel nézik, ezt megcsinálom, ezt később, ezt soha, na ezt most azonnal bejelölöm, stb. én nem kifejezetten így nézem, ezért például egy idő után perverz kíváncsisággal lesem az egyre extrémebb kreációkat.

Túlteszem magam a Mangalicanyelv-lasagne fekete tejföllel és cukkinivel (Sárközi Ákos, Borkonyha) látványán, én szeretem a fekete-fehér kockás stílust, bár ételen még nem nagyon találkoztam vele, és kérem a lasagne szó nehogy szó szerint vegyék! A "csirkekrém" (csirkemell tejszínnel krémesre keverve) és a mangalicanyelv nagy találkozása ölt testet lasagne-ként. A fekete-fehér tejföl kockák felhelyezéséhez sok sikert kívánok azoknak az önmegvalósító háziasszonyoknak/uraknak, akik férjük-nejük tizedik "micsináááálsz ennyiideig?" kérdésére majd megválaszolják semleges hangon: "rakosgatom a fekete és fehér tejföl kockákat, most mit türelmetlenkedsz?".

Szóval oda-vissza nézegettem a recepteket, egyre ösztönösebb mozdulatokkal, elveszett menet közben a megfontolt könyvforgató arckifejezés, tulajdonképpen visszafelé kezdtem el nézegetni a könyvet. Eljutottam egy meglehetősen érdekes receptig, amelynek első lépése: "a paprikák bőrét, magházát, ereit eltávolítjuk, majd színenként összeturmixoljuk őket, és finom szűrőn lecsöpögtetjük a levüket". Köszi, akkor a hétvégére már nem szervezek más programot. Hirtelen az összetevőkre pillantva - egyfajta, na mi minden van még ebben a receptben érdeklődéssel (mint amikor egy krimiben gyorsan megnézzük ki a gyilkos) - megláttam, hogy többek között kell hozzá például pezsgő ecet meg furikake, valamint napraforgócsíra... Ekkor kikívánkozott belőlem: "ki ezazőőőrült?" enyhén hisztérikus kérdés, miközben megjelent előttem a kép, ahogy a Lehel csarnokban mondom kimért hangon: "és akkor még 10 gramm furikakét legyen szíves, köszönöm". Gyorsan előrelapoztam és hirtelen ki néz vissza szemtelenül, cinkosan vigyorogva? Hát, az első számú kedvencem: Takács Lajos. A recept neve pedig: Töltött paprikák frissítőkkel. Úgyhogy innentől kezdve számomra nem kérdés, hogy egy szép napon színenként fogom a paprikákat turmixolni és a furikake japán fűszerkeverék a sóval egyenrangú helyen fog a polcomon virítani.

Hasonlóan vegyes élményt jelentett Pethő Balázs (Csalogány 26) Préselt mangalicaorr-terrine házi kovászolt uborkával receptje, amelynek összetevői között szerepel a "15 darab mangalicaorr". Mivel már viszonylag fáradtan olvasgattam a könyvet, hirtelen elém került 15 darab orrnélküli mangalica, szomorúan, bánatosan, persze, jó, hogy megmentettetek, de azért ne haragudjon a világ...

Külön öröm számomra, hogy nagy kedvenceim a Rosinante Étterem séfje, Gál Zsolt is helyet kapott a könyvben, és hát Bereznai Tamás jelenlétén már meg se lepődünk, el is várjuk.

Már most látom, hogy 22 séfet megbántok, amit nem is tudok elképzelni (hát még ők), hogy fognak kiheverni, az én ízlésemhez mindenesetre Sovák Zoltán (Walter Vendéglő) receptjei állnak a legközelebb: Mangalicapástétom kétféleképpen, Zablisztes bundában sült papszelet vargányával és karalábéduóval (ettől a szótól önmagában elérzékenyültem) Rozmaringos mangalicaszűz sült céklával, zöldborsós árparizottóval.

Végül idézet a könyv bevezetőjéből, amelynek köszönhetően végképp a szívembe lopta magát a téma:

"Csak figyeltük az utolsó mangalicakocákat. Ők - mit sem sejtve a fajtájukat fenyegető végveszélyről - boldogan turkáltak nagy, földes karámjukban, elégedetten heverésztek a sárban. Ahogy néztük szőrös, kövér, hengeres, rövid testüket, ringó, laza szalonnaszoknyával fedett sonkáikat, és ahogy ránk néztek a szőrös fülük alól kikacsintva, egyszerűen elvesztünk. Szerelem volt első látásra."

A tényszerűség kedvéért pedig következzék informatív összefoglaló a könyvről:

A mangalica, a világhírű magyar fajta története, a legjobb magyar séfek receptjeivel

Őshonos disznófajtánk, a mangalica talán soha nem örvendett akkora népszerűségnek, mint manapság – és még soha nem íródott róla szakácskönyv.  A mangalica egy zsírban gazdag és rendkívül finom ízű húst adó, Magyarországon őshonos sertésfajta, mely hosszú ideig tartó, méltatlan mellőzöttség után néhány éve újra a figyelem középpontjába került: Japántól az Egyesült Államokig mindenütt rajonganak érte a mesterszakácsok. Mindezek ellenére a mangalica még mindig kevéssé ismert hazánkban. Ezen kíván változtatni ez a különleges szakácskönyv, melyben 23 elismert magyar szakács mutatja be egy-egy ételsoron keresztül, hogy őt milyen, otthon is elkészíthető fogások megalkotására ihlette a mangalica.

A Boook Kiadó által most megjelentetett könyvben olyan elismert séfek készítettek kizárólag a könyv számára három-három fogást, mint Jahni László (Kistücsök), Bíró Lajos (Bock), Bicsár Attila (Alabárdos), Pethő Balázs (Csalogány26), Takács Lajos (Olimpia), Bereznay Tamás (Pesti Disznó), Sárközi Ákos (Borkonyha), Litauszki Zsolt (21 Magyar Vendéglő), Várvizi Péter (Astoria – Mirror), Ruprecht László (Manga – Hernyák Birtok) – és még sokan mások.
A kötet október 15-től kapható a Líra, Libri, Alexandra, Tesco, Auchan, Bookline hálózatában.
Fogyasztói ár: 5490 Ft

A Terra Hungarica legutóbbi rendezvényén megtanultam, hogy ide nem lehet jókor érkezni. Túl korán nem jó, a borászok még ki se pakoltak, ingerültek, mit akarsz ilyenkor. Túl későn nem jó, mindenki ordít berúgva,  emberszag járja át a szalontermet, a túlnyomórészt férfi közönség pedig nagy hangon értékeli a borokat, de egy idő után már csak egymást és önmagát nyomja le, jó esetben még éppen szalonképes állapotig.

Félreértés ne essék kedvelem ezt a rendezvényt, tetszik a helyszín, félrevonul a közönség a Gerbeaud ház egyik különtermébe és feltartott kisujjal fogyasztja a borokat legalábbis eleinte, azután persze lelazulnak, barátságok szövődnek és bomlanak fel, biccentés, köszöntés vagy csak távolról méricskélés, ismerem valahonnan érzések (de honnan is...?) hullámzanak.

Egyébként a ruhatárat az évek során egyre rövidebb idő alatt megtalálom, ami azért nem kis teljesítmény.

Ezúttal egy különleges kiállítás is szinesítette a rendezvényt: A bor illata - Illatkiállítás. Nekem nagyon tetszett. A földszinti teremben voltak elhelyezve két hosszú asztalsoron különböző poharakban a bor legtipikusabb "illatjegyei":  például rózsaszirmok, málna, körte, kávé, kakaó, ánizs, grillázs, "égetett szőr", istálló stb.

Fantasztikus élmény volt végigszagolni (nem, nem "illatolni") az illatokat elkülönítve egymás után. Mindet kipróbáltam, bár némelyik kissé fájdalmas volt, a benzin, a gumi és a bakelitszagot ilyen töménységben nem próbáltam annyiszor, mint például a kávé vagy a fahéjillatot, a pohárba helyezett lazacdarabokat is óvatosan közelítettem meg. Egy másik asztalnál a tipikus borhibák illat ismérveit rejtették el hét különböző fekete pohárba, a hétből egyébként hármat felismertem, a többiről részben nem is hallottam, dehát ez esetemben elfogadható.

A kiállítást letudva kicsit félve mentem fel a borkóstoló rendezvényre, hiszen a borászok (ugye ők is emberek.. azt hiszem) ilyenkorra már az ostromtól megfáradva fogadnak, kissé kényszeredetten töltik ki negyvenedszerre a kóstolókat, érezhetően nem szívesen mondják el sokadszor is ugyanazt a szöveget, felüdülés, amikor hirtelen este 6-kor mégis elkapok egy-két emberi szót, igazi lelkesedést. Ez történt például a Pósta Borház standjánál is, ahol lássuk be némi plusz előnyhöz juttatott, hogy tagadhatatlan lelkesedéssel léptem már eleve eléjük.

El is hangzott: "Nahát, azt hittem a boroknak örült meg, de látom inkább a köpőcsészének!" "Nem is, én tényleg a boroknak örültem meg!" - mondtam és gyorsan kizúdítottam a maradék bort a köpőcsészéjükbe. Legalább nem köptem, szerintem az egy gusztustalan dolog, hogy köpködsz egy rendezvényen. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy bevett dolog, de mit csináljak, ha én mégis undorodom ettől. Megkóstoltam tehát a Pósta Cabernet Franc-t, ami sziporkázik, mint régen, valamint a Kékfrankost, ami frissen és nyersen követeli ki a befogadást.

A kínált catering ismét nagyszerű volt, ahogy legutóbb - nem felejtem el az érzést, egészen meglepődtem milyen jó minőségű antipastikból teszik össze az amúgy korrekt árú "kóstoló tálakat". Ezúttal csak a döbbenetes mennyiségű fokhagymával elkészített padlizsánkrém árnyékolta be az örömet, amelynek szaga (ez sem illat) először egy vendégtársam elsuhantával csapott meg és már akkor gyanakodni kezdtem, később azonban a tányéromon majd sajnos a számban is visszaköszönt a vad íz, ami szerintem egy borkóstoló rendezvényen kicsit túlzásnak érzek. Persze lehet, hogy pont ez a jó benne - ki tudja. A fokhagyma esetleg híres arról, hogy milyen jól kihozza a pl. furmint ízét.

Az est meglepetése számomra - remélem megbocsátanak - egy eddig számomra ismeretlen pincészet volt: Attila Pince. A 2009-es Chardonnay-jüket kóstoltam először, majd következett egy Zöldveltelini - még itt is tartottam a véleményem, de végül a Lányka és a Turán (2008) volt az, amikor kialakult bennem a vélemény: számomra ők a nap győztesei. Olyan mély, nagyszerű ízeket éreztem, mint nagyon régen, igazi kellemes komplexitással, természetességgel találkoztam. Már csak ezért is - és nem csak ezért, érdemes volt ismét eljönnöm.

Jó ötletnek tűnik, bár Szentendréről lévén szó, egy kicsit bizonytalan vagyok, a lényeg, hogy elmentünk az Erms étterembe. Egy szavam nem lehet, nem kellett gondolkodnom a vasárnapi ebédről, egy konkrét ötlet adódott, itt lehet jó, legalábbis biztató kinézetű hamburgert kapni.

Első benyomás, mintha az újlipótvárosi Firkász étterem belsejét összerakták volna egy lezajlott esküvő díszletével, a falon enyhén homályos régi képek, kalap, bőrkabát, zongora. Fura design, eklektikus, egyelőre nem tudom hová tenni a vászonborítású székeket a kalap, bőrkabát, óradesignt, a falon lévő superman plakátokat, az üvegeket és a zongorát.

Leülünk, mindegyikőnk előtt a tányéralátét egy-egy régi Coca-Cola reklám Olaszország valamelyik városában zajló háttérben.

Megkapjuk az étlapot, azt választom, amiért idejöttünk: hamburgert. A sima változatot kérem, ahogy egy gaszro kultúrember pizzériában mindig margarita pizzát eszik. Hirtelen meggondolom és inkább egy sajtosat kérek.
Megérkezik a takarmánynarancsból kreált limonádém, nem rossz, ittam már rosszabbat is, eleinte nyugtalankodom, majd megbékélek a helyzettel.

A hely nevét próbálom értelmezni: „Erms”, ez mit akar jelenteni? mert azt, hogy Arms már fel tudnám fogni, de Erms hát nem tudom, ilyen hülye nevet... Persze biztos van jó filozófia mögötte.
Na, de jön az étel, én persze a sima hamburgert kapom, a többiek nagy baconnel és sajttal kiegészített változatot. Kicsit besértődök, végül a pincérnő elviszi, hogy na jó tesznek bele minden pluszt, amit kérek. Jó, variáltam, de azért megjegyezhette volna a módosítást.

A többiek tanácstalanul ülnek a hamburgerük előtt. Na jó, és ezt, hogy kell enni? Kisebb vita alakul ki, háromból ketten szétszedik a hamburgerüket rétegekre, hogy hozzá tudjanak férni. Na, de akkor minek kellett ezt így összerakni?

Visszakapom én is az enyémet, addigra megkóstoltam a sült krumplit, hát nem sült krumpli íze van. Hanem valami már megsült hús olajában sütött krumplinak. A többiek elégedettek, magamban tartom a véleményemet, ez minden csak nem sült krumpli, habár kis külön vödörben és zsírpapírban érkezik, ami persze, hogy megfogja az embert, ezt ügyesen eltanulták.

Összefogom a hamburgeremet, aszott hatása van az egésznek, de hát én már ne nagyon véleményezzek, én módosítottam a rendelésemet, azt kapom, amit megérdemlek. A pincérnő agyát kimosták a rendelés óta, semmilyen emlékkel nem rendelkezik arról, hogy én mást kértem volna, mint amit először mondtam. Nem is tudom bizonyítani, bocs, épp nem vettem fel magnóra a rendelésemet.

Beleharapok, nem rossz, középszerű petróleumos nehézség hatja át az egészet, némi égett ízzel kombinálva. Próbálok elvonatkoztatni a kátránytól. Messze nem ilyen szörnyű a helyzet, a hús csodásan van megsütve, minden finom lenne, aki kért „libamájat” (=kacsamáj) is kapott bele, meg káposztasalátát, amelynek összetétele ugyan kísértetiesen hasonlít a KFCére, igen tudom, hogy ez egy konkrét recept, ezek nem lopnak egymástól…

A teljes ebéd alatt egyszer sem jön oda a pincérnő, hogy kérek-e még inni, érthető, az egész étteremben rajtunk kívül még egy asztalhoz leültek. Mondjuk nem tudom mi lesz, ha megérkeznek a maradék tízhez.

Egy ponton megelégelem a nehéz, olajos, furcsa összhatású hamburgert és otthagyom, a pincérnő jön, elviszi „nem ízlett?”, amely kérdésre meglepődöm, pozitív értelemben. „De, csak jól laktam” vágom rá hamisan.
Kérünk egy pohár vizet, sajnos azonban még két asztalhoz leülnek, emiatt a pohár víz egyszer és mindenkorra elfelejtődik. Gyorsan fizetünk és távozunk.

Az "Erms" ettől függetlenül, közegéhez képest jó volt, ajánlom mindenkinek, látom a sanszot benne, hogy valakinek hirtelen nagyon bejön.

Mondjuk azt nem értem, hogy miért volt mindennek csülök aromája.

A zsűri általunk elképzelt értékelése:
Ez nem tud úgy írni, hogy ne legyen belőle botrány. Azt hiszi mindenhez ért, bár főzni még senki nem látta. Tekintettel a 2012 februári Nagy Furmintbalhé körüli ádáz küzdelmeire, a (szerinte) nagy sikerű Macaron Nap (mi az a macaron?) továbbá a sznob pesti lakosság Index címlap botrányos badacsonyi látogatása témájú (rohadt paradicsom képekkel tűzdelt) posztjaira, méltán érdemelte ki a hatodik legjobb helyezést.

Goldenblog végeredmény