Nem szeretem a nagy szavakat, de úgy érzem, hogy egy új korszak kezdetét jelentheti az, hogy az ország egyik legnagyszerűbb séfjétől, Segal Viktortól láthatunk és kézbe vehetünk egy modern, előremutató és gyönyörűen kivitelezett szakácskönyvet. Egyre biztosabban mondhatjuk, hogy a kőkorszaki technológiákat, az olcsóság és igénytelenség jegyében átlényegített recepteket sulykoló szakácskönyvek időszaka lejárt.

Ezt a trendet mindenképpen erősíti a Boook kiadó úttörő tevékenysége: akár a szemtelenül egyszerű recepteket tartalmazó Bereznay szakácskönyvek, akár ez a magas színvonalú, személyesen Mautner Zsófi kézjegyeit magán hordozó, érdekes, de kivitelezhető recepteket tartalmazó szakácskönyv: szemet, lelket gyönyörködtető és a házi receptkönyves polcon (már akinek van ilyen, ugye) is méltó helyet elfoglaló kiadása.

A könyvbemutatóval összekötött sajtótájékoztatót ráadásul az egyik új kedvenc helyemen, a Drop Shop borbárban tartották, ami a könyvhöz és a stílushoz illő, viszonylag szokatlannak mondható, érdekes, "trendi" helyszín. Ezért is volt jó idetartozni: egy hely, ahol nem a sajtospogácsa limitált mennyiségével óhajtották a szervezők idevonzani a lelkes újságírókat, hanem (természetesen magán az alapüzeneten kívül) igazi, igényes ételekkel és borpárosításokkal. A Drop Shop munkatársai nem nagyon voltak ugyan képben az adott ételekhez javasolható borokkal, de talán ez az egy, ami hiányzott a tökéletes hangulathoz.

Alkotó, lelkes és tehetséges emberek egy jó helyen, sok érdeklődő gasztrománnak megadva a lehetőséget, hogy Segal Viktor receptjeivel próbálkozhasson: úgy gondolom, hogy ez egy ígéretes előrelépés a magyar gasztronómia lendületesnek nem mondható fejlődéstörténetében.

Sziasztok!

Rajz vagy képszerkesztő pályázatot hirdetünk a Gasztrobizarr blog fejléc elkészítésére.

Engedjétek szabadjára a fantáziátokat! Nem csak profi műveket várunk. Kézirajzot beszkennelve is elfogadunk. A nyertesen kívül az 5 legjobb alkotást a blogon is bemutatjuk, az érintettek jóváhagyásával.

Stílus: bármi, nincs kötöttség.

Téma: étel, ital.

Formátum: a fejléckép mérete 980x200 pixel legyen. A képeket jpg formátumban 72 dpi felbontással küldjétek el. A kézirajzos pályaművekre ez a kötöttség nem vonatkozik.

Nyeremény: A nyertesnek 50.000 Ft-ot fizetünk, a nyertes kihirdetése (időpont lásd alább) után 10 napon belül.

A pályaműveket a boros.regina@gmail.com e-mailcímre kérnénk szépen eljuttatni, "gasztrobizarr fejléc pályázat" tárggyal.

Beküldési határidő: 2010. december 6. éjfélig.

A nyertes kihirdetése: 2010. december 8-án 18:00 órakor a Gasztrobizarr blogon és a Gasztrobizarr Facebook rajongói oldalának üzenőfalán.

Előző posztunkhoz némiképpben kapcsolódva és folytatva a vér és döbbenet szálat: a Vylyan pincészet sokadik éve bogyólének keresztelt beaujolais-ja ezúttal igencsak hatásos címkét kapott. Beaujolais az ősz első csípésétől megmentett szőlőbogyó, a bor útjának eleje, éppen, hogy csak kierjedt újszülött bor, azaz újbor. Az újbor hazánkban is hagyománnyal bír, Márton nap környékén szokás fogyasztani, "bíborszínű, jó ivású, könnyed vörösbor, amely bor cseppet sem elgondolkodtató, sem nem komoly, de nem is várunk el tőle többet" (vinoport).

A címkén egy vörös kéz, amely rögtön játékra hív, akár odailleszthetjük a magunkét, példát statuálva, hogyan illik tartani és gyors húzásokkal fogyasztani a bort, talpon állva, mondjuk, pohár hiányában. De jelezheti a frissességet, ahogy a bogyólében tapicskoló készítő megragadja a hófehér cimkét és nyomot hagy rajta.

Kapott azonban egy újabb mélységet a címke azáltal, hogy találunk rajta egy matricát, amely szerint 50 Ft-tal támogatjuk a vörösiszap károsultakat, minden egyes palack megvásárlásával. És innentől kezdve számomra hátborzongató a történet, a kreatív koncepció zseniális - véletlen vagy direkt az egybeesés, mindegy - ütősre sikerült.

A vörös iszaptól szennyezett, segítségért nyújtó kéz, és folytathatnám, de nem magyarázom tovább, ritkán mondunk ilyet és ez a legtöbb: ez úgy jó, ahogy van.

Hiába vagyok vidéki suttyó (és itt a hangsúly a suttyón van), életemben most voltam másfeledszer disznóvágáson. Az első azért számít csak félnek, mert az inkább egy flancos parti volt,  késő délelőtt érkeztünk, akkor már asztalon voltak a sült vér és társai az úri társaság számára. Az összejövetel kizárólag ivásról és evésről szólt, mindent a fizetett böllér végzett.

Kicsit csalódott voltam és nagyon vártam már, hogy részese lehessek egy igazi falusi bulinak, ahol vörös kézzel szorongatjuk a pálinkás poharakat, térdig gázolunk a vérben és a böllér rámordít, mert nem tegezem. Egy állat vagyok, tudom.

Na most megkaptam. Szombaton korán kelni mindenképp büntetés, főleg ha hideg van és sötét. Hősiesen nyomultunk kis autónkkal Szentlőrinckátára, pont akkor érkeztünk, amikorra a két disznó kivérzett, nem bántam mondjuk, hogy nem hallottam a halálvisítást. A böllér lángszóróval perzselte, közben az egyik férfiember lapáttal vakargatta a malachullát. Fogalmam sem volt, hogy a perzselés után a disznót alaposan le kell súrolni, ez nem egy lélekemelő feladat, főleg, hogy az állat még teljesen egyben van, így nehezen hessegeti el az ember magától az olyan gondolatokat, hogy létezik-e olyan, hogy malaclélek meg malacmennyország.

Meg is jegyeztem, hogy én lehet, hogy többet nem eszem disznóhúst, persze nem mertem felnézni, tudtam anélkül is, hogy lekicsinylő pillantások kereszttüzében állok.

Ezután a disznót felhúzták egy állványra és következett a bontás. Ezt a böllér végezte hihetetlenül precíz vágásokkal, a többiek pedig vizuális továbbképzést kaptak sertésanatómiából.  

A két állat szakszerű feldarabolása között mi, asszonyok olyan munkákat végeztünk, mint agy- és gerincvelő hártyázása és megsütése, hagymás sült vér elkészítése, az emberek beizzították az üstházat és abalevet melegítettek. (Remélem, elég szakszerűen fogalmazok.) Miközben az első fogásokat, azaz a velőt, a vért meg a sültszalonnát tömtem a fejembe, már nemigen gondolkoztam a disznó lelkének hollétén és feledtem az ól körül terjengő szagokat is. Ezért megérte hajnalban kelni. És közben csak ordított a lakodalmas rock az udvaron parkoló Almerából.

Elnehezült gyomorral és fejjel folytattuk a munkálatokat, röhögtünk a malacfarkakkal meg töltött kolbászokkal rohangáló gyerekeken.

Kavargattuk az üstben fővő isteni húsokat, aztán daráltunk, fűszereztünk, töltöttünk. Hurkát, kolbászt, disznósajtot. Főztünk felülmúlhatatlan toros húslevest a földből frissiben kihúzott répával – éljen a vidéki élet. Megsütöttünk vagy öt kiló színhúst tepsiben, nehogy valaki éhen maradjon. Az egészben csak az volt a furcsa, hogy házipálesz helyett mindenki jéghideg dobozos Beck’set iszogatott, miközben látszott a leheletünk. Hiába, a globalizáció elérte Szentlőrinckátát is. 

A mindenkit végigpuszilós, köszönetet rebegős búcsúzáskor könyörgő hangon kérdezgettem, hogy ugye meghívnak-e legközelebb is.

Bársonyos, élénkzöld színű, tiszta ízű, gyorsan elkészíthető krémleves, könnyű és habos kecskesajtos-mascarponés galuskával.

A tavasz és a spenót szezonja szép lassan elmúlt, idézzük vissza az ízeket és színeket ezzel a recepttel. Gyakorolhatjuk a receptet egészen tavaszig, amikor valóban megjelennek az első spenótlevelek és élesben is kipróbálhatjuk: futhatunk immár gyakorlottan spenótveloutét készíteni.

Ha kigyúlnak a rivaldafények, elindul a felvétel, bekapcsol a kamera, a választás csakis Gordon Ramsay-re eshet. Gasztrolelkesédésünk elindulása óta fejlődött ízlésünk a médiasztár séfek tekintetében, tehát vannak új kedvencek is. A cél a tökéletes: talán előbb-utóbb egy könnyed Heston Blumenthal recepttel is jelentkezünk a magunk bizarr módján.

Hozzávalók:

400 g friss spenótlevél
2 ek olívaolaj
1 közepes burgonya
csipetnyi frissen reszelt szerecsendió
100 g friss, lágy kecskesajt
40 g mascarpone
1 ek. friss metélőhagyma
150 ml sűrű tejszín
tengeri só, őrölt fekete bors

A spenótleveleket átválogatjuk, a nagyobb vastag szárakat eltávolítjuk, a maradék leveleket gondosan átmossuk. Serpenyőben felhevítjük az olajat, majd a burgonyát puhára szotírozzuk. Hozzáadjuk a spenótot, puhára fonnyasztjuk. Felöntjük 1 liter vízzel, sózzuk-borsozzuk, szerecsendióval ízesítjük. Kevergetés mellett felforraljuk. Félig lefedjük és gyöngyöztetve főzzük 15 percig. Közben a kecskesajtot és a mascarponét habos állagúra keverjük és beleforgatjuk a metélőhagymát. Sózzuk-borsozzuk, ha akarjuk.

A levest sima állagúra turmixuljuk. Belekeverjük a tejszínt, lassan felforraljuk. A levest meleg levesestányérokba merjük. A kecskesajtos keverékből galuskákat formázunk, ezeket a levesbe tesszük és azonnal tálaljuk.

A receptet Gordon Ramsay: Négy évszak ízekben c. receptkönyvéből választottuk (még májusban).