Profi és amatőr szakemberek jelentkezhetnek még kiállítóként az első magyar Fekete Ételek Fesztiváljára.

Elismert újítók vagy feltörekvő szakemberek, pékek, cukrászok, bonbon és csokoládé készítő mesterek, bárki, aki úgy érzi, hogy ki tud szakadni a megszokott formákból, szeretne egy kis (vagyis nagy) figyelmet kapni, megmutatni technikai és kreatív képességeit, jelentkezhet feketére hangolt készítményeivel árusítani az első hazai Black Food Festivalra, amely egy zárt körű (belépődíjas) magánrendezvény lesz november 4-én, vasárnap a Flow Specialty Coffee Bar & Bistroban. Az Andrássy úton nemrég nyílt tágas kávézó és étterem valamennyi helyiségét, és hátsó titkos tereit erre az alkalomra teljesen megnyitják, továbbá a rendezvény az egész háztömb alsó részét betölti majd különleges "feketére hangolt" programokkal. 

Lehet érkezni különleges készítményekkel, a lényeg hogy sötét színű legyen.

Tessék magyar gasztro forradalom, most rajtad a sor!

Ennél jobb alkalom nem is lehet, hogy a magyar gasztronómiai szakma megmutassa, mennyire kreatív, mennyire képes kimozdulni a megszokott keretek közül.

A Black Food Festival tehát a sötét színű, majdnem fekete ételekről és italokról fog szólni a Halloween-i vigasságok kellős közepén.

Mert szinte bármi lehet fekete: csokoládé, tortaszelet, keksz, vagy chips, fánk, vagy péksütemény, tészta, de még zöldség és gyümölcs is, fagyi, krumpli, rizs, tengeri hínár, medvecukor, kóla, sör vagy kávé, felsorolni is képtelenség.

A kiállítók által nevezett fekete ételek és italok versenyét is megrendezik és egy gasztronómiai szakemberekből álló zsűri kiosztja a Black Food of The Year 2018 és a Black Drink of The Year 2018 díjakat. 

Nem kell feltétlenül agyonfestett ételekre gondolni, a rendezvényen a nagyon csokis, nagyon sötét gyümölcsös, kávés, vagy bármilyen más kreatív módon sötéten tálalt ételeket is italokat is engednek árusítani, de természetesen megjelennek az állítólag mértékletes mennyiségben használva rendkívüli méregtelenítő hatásáról ismert aktív szénnel színezett finomságok, valamint egyedi fejlesztésű fekete élelmiszerek is. 

Az esemény részletei (angol nyelven is) itt elérhetőek.
Helyszín: Flow Specialty Coffee Bar & Bistro, Budapest, Andrássy út 66, 1062
Dátum: 2018. november 4. vasárnap 15 órától 21 óráig.
Dress code: FEKETE

Érdeklődni az alábbi elérhetőségeken lehet: 
Email: blackfoodfestival@gmail.com
Telefon: +36 30 232 0116

Unikornis fagylalt halformájú tölcsérben, rózsaként kinyíló jégkrém (Dominique Ansel legújabb őrülete), rózsaszirom formájában tálalt fagylalt, robbanócukorkás macaron, látvány, csillámpóni, tűzijáték, élménykeresés mindenhol. 

Vacsora az égben, erdőben, stégen, fehérben, sziklán fejjel lefelé, vidámparkban (?), gyártelepen, atomerőműben, bárhol csak kerüljük a szokványost.

Magyarországon az ide érkező turisták 90%-át felszívja a hamisított TripAdvisor top 10, belföldiek által soha nem hallott magyar étterem, valamint a nagypályás Vásárcsarnok első emelete, a kitartóbbak igyekeznek kisebb-nagyobb sikerrel egyedi élményekhez jutni.

A hétköznapi élet próbálkozásai között van olyan cég, amelyik ki akarják találni mit eszel, leveszi a döntés terhét a válladról, mások azt ígérik, hogy bevásárolnak helyetted, megint mások azt mondják, menj el egy helyihez, egy magánlakásba és egyél ott, ha mersz. Vannak éttermek, ahol már nem kell pincér, mert az asztalba épített gépen rendelheteted az ételt, szóval sokan sokféleképpen próbálják az új élményt, vagy valamilyen újítást eladni.

És akkor a fine dining kategória desszertjeiről nem is beszéltünk még, ott aztán tényleg évek óta muszáj meghökkenteni, füstölni, robbantani, betörni, kifolyni, elpárologni és megtéveszteni, meglepni, mert a színház az fontos, és egyre fontosabb. 

Nyithatunk vitát persze arról, hogy melyik a fontosabb a hiteles, őszinte, tisztességes vendéglátás, a jó minőségű alapanyagokból álló jó étel, vagy az élmény és az újdonság erő, nem fogjuk tudni eldönteni, mert mindenkinek más a fontos. 

De mégis, hogy dől akkor el, hogy mire van szüksége a vendégnek? Mitől lesz az egyik újítás sikeres, a másik pedig kudarc? Lehet-e mindezt tudatosan generálni? Dominiqe Anselnek például biztosan sikerült reprodukálnia a nagy cronut sikert, de valószínűleg tudna mesélni kudarcokról is, amelyeket nem vertek nagy dobra. 

Egy biztos, a kreatív önkifejezés útja nem feltétlenül saját döntés, sok esetben belső kényszer, egy olyan út, amelyről nem tud bárki egykönnyen letérni. 

A legjobb, ha minden újítást nyitottan és bizakodóan fogadunk, aztán majd meglátjuk, hogy képesek-e bizonyítani. 

Megyünk az utcán és látjuk, hogy ugyanazon a helyen megint nyílik valami. Ismerjük az érzést.

Mi történhetett az előzővel, bezárt? Dehát nemrég nyitott... Kicsit furcsa volt az igaz, nem is nagyon értettük, mit csinálnak, miért készülnek ennyire, hónapokon át építkeznek, hozzák ki-be a bútorokat, alakul a design, érkezik egy nagy aranyszobor a kirakat közepére, csak egy dolog látszik tisztán: iszonyú mennyiségű pénzt tol bele valaki éppen. És magunkban csak annyit kérdezünk: minek? 

(kép forrása: meaningfultraveler)

Aztán jön a várakozásteljes pillanat, megnyit a hely, friss és lelkes pillantások kísérik bentről az arra járó vendégjelöltet, de valahogy nehezen tér be. Az újdonság varázsa kitart egy ideig, de aztán elkopik, és nem marad más, csak a csend. Egyre csendesebb napok következnek, órák, amelyekbe szép lassan beszivárog a reményvesztettség, az egyre erősebb érzés: ide nem jön többé senki, nem érdekel senkit, hogy mi mit csinálunk. A vendégek, akik itt voltak hiába érezték itt jól magukat, azt ígérték, hogy visszajönnek, sőt a barátaikat is elhozzák majd, de nem, nem mondtak igazat, vagy ha igazat mondtak is, mára meggondolták magukat, nem jönnek ezek vissza soha többé. 

Nézik egymást, nézik a drága bútorokat, a szépen felszerelt konyhát, amiből nem spóroltak ki semmit, mert most bele kellett rakni azt a pénzt elsőre, hiszen legyen akkor már teljesen felszerelt, vegyünk fel elég embert, kell majd ide a megfelelő kiszolgálás. 

Ez mind szép és jó, de a koncepció? 

Egy étterem, amelyet nem akart senki, nem kért senki, hibrid hamburgert, panírozott gyrost, "csak minőségi alapanyagokat használó" bisztro konyhát, bonbon üzletet, albán kávézót... Nem kérte és nem érti senki, csak úgy ott van és nem érti ő sem, hogy miért nem értik őt.

A jelenséget mindenki ismeri tehát, mégsem tudjuk megmagyarázni. Sokszor azt gondoljuk magunkban, pedig ez egész jó, biztos beindul majd, visszanézek még, de aztán valahogy egyre szomorúbb hangulat lengi körül az új helyszínt és mégsem akarunk visszatérni, pláne nem bemenni, hogy az élet sok más szomorúsága mellett mások szomorúságában is osztozhassunk. 

Helyek jönnek-mennek, van, amelyik jól jár, van amelyik kevésbé, a hype is egyszer alábbhagy és a nap végén ott marad a kérdés, hogy megéri-e. Az örök kérdés, amelyre persze szintén nem tujduk a választ, legalábbis nem az adott pillanatban. 

Emlékszem, amikor 2009-ben megérkeztem a Pozsonyi útra, ahol akkor még csak kősivatag volt gasztronómiai szempontból, ott volt a Grissini kávézó, az első ilyen igazi olasz antipastikat árusító kisbolt második üzlete. Frissen hazaköltözve Spanyolországból lementem oda kérni egy kávét és egy croissant-t, de mondták croissant az nincs, esetleg egy-két pogácsát hozhatnak-e. Persze, miért ne, mondtam nyitottan és vidáman, Magyarországon vagyunk, itt a croissant nem annyira elterjedt még, a Biarritzban van, meg talán a Dunaparkban, de oda mégsem járhatok minden nap. A pincérnő eltűnt, majd visszatért, mint kiderült átment a szomszédos Fornettibe. A pogácsák szikkadtak és ehetetlenek voltak, mondtam, hogy hát én ezt sajnos nem tudom megenni, és akkor a pincérnő kimondta az azóta belémégett mondatot, amelyet most már soha semmilyen gasztroforradalom nem törölhet ki: "pedig ez Fornetti!" 

Nem sokkal később ezek bezártak, a helyszín tipikus elátkozott hely lett azóta is (nem én átkoztam el!). Egy ideig üresen állt az üzlet, majd a következő gárda lecserélte az egész berendezést, hozták a hatalmas világoszöld bőrbútorokat, és az ember egy idő után a hatvani vasútállomás katinját érezhette testközelből, viszont ha adtál nekik egy esélyt egész jó menüt kaptál, profi pincérek voltak, talán kicsit túl sokan is, majd ahogy a vendégszám elmaradt, egyre kevesebben lettek a fent leírt hanyatló tendencia mentén. 

Aztán egyszercsak feladták, talán épp időben, és akkor a Hand Burger mindent elsöprő designnal és koncepcióval robbant be a Pozsonyi út, cseppet sem megértő és befogadó közegébe. 

Nem tudom pontosan mennyi ideig bírták, de lehet, hogy 1-2 évig is talán, utána jött az a panírozott gyros koncepció, amelyet tényleg már csak távolról voltam képes megcsodálni, nemcsak azért, mert elköltöztem a helyszínről (nem ezért), de annyira lenyűgözően borzalmasnak tűnt (állítólag nem volt az), hogy végül nem szántam rá magam, hogy bemenjek. 

Tanulság? Nincs tanulság, talán csak annyi, hogy igenis lehet létjogosultsága egy gasztro Gyurcsóknak, aki leveszi az átkot a különböző helyszínekről, mert miért legyen rajtuk vagy bárkin egy ilyen felesleges negatív sugárnyaláb, nem? Valaki? Az ötlet ingyen volt.

Jaj, de a fekete az olyan gyászos szín!

Hát nem. A fekete soha nem volt gyászos, mindig is menő szín volt.

Aki túl van már a kamaszkoron, vagy kinőtt már a barbie baba - csillámpóni (jelenleg unikornis) kétségtelenül (akár még felnőtt korban is) magával ragadó világából tudja, hogy a fekete az egy nagyon jó szín. 

Szerintem még Kiszel Tündének is volt egy olyan korszaka, amikor meghallgatott egy-két Depeche Mode számot, és felpróbált egy fekete buggyos blúzt, persze aztán gyorsan megrázta magát és továbbhaladt a Budapest TV trendszetter székházába és ott is maradt, esetleg néha egy-egy hortobágyi palacsintás vacsoraest megtartására jön már csak ki feketének nem mondható elefántcsonttornyából.

Mindenki tudja tehát, hogy a fekete az jó, a fekete az szép, legyen az kabát, gumicsizma, iPhone, matt Bentley, fotó, függöny, öv, vagy pálya... mindenképpen valamilyen menőség. A gyásszal, pusztulással azonosítani hülyeség, mert egyrészt a hányás sokkal undorítóbb, mint az elszenesedett étel, a gyász színe pedig kulturánként változó, mi ezt ismerjük a multikulturális Magyarországon.

De ha már itt vagyunk a gasztroblog kereteibe szorítva, hát mi másról beszélnénk szívesebben, mint a fekete ételekről? 

Ennél érdekesebb, izgalmasabb dolgot nehéz is elképzelni. Persze a Gasztrobizarrt lenyűgözi a szivárvány is, és a sokszínűség, de a fekete lehet valójában a legsokszínűbb kategória, mert mindennél változatosabb.

Speciális, de mégis ezer arca lehet.

Nézzük is a lehetőségeket:

Ugye adva van, amit kapunk a természettől készen, már eleve a föld...

ohh,

aztán ott van a fekete retek, a fekete szeder, fekete áfonya a fekete paradicsom, a fekete kukorica, szebbnél szebb zöldségek és gyümölcsök! És ezek megint csak azok, amelyeket itthon ismerünk, legalábbis láttunk, hallottunk róla. 

Lehet természetesen ötletes, de lehet kreatív, fine dining vonalon pedig egészen durván hasít a kreativitás a fekete ételek terén.

 Black garlic, lemon & salty liquorice fudge (bjornfrantzen instagram)

Vagy az elképesztő színű tésztákat készítő Linda Miller Nicholson

Exploring the dark side of pasta dough: dry-cured olive anolini, poppyseed tortellini, & black sesame seed agnolotti doppi. All filled with sweet corn & smoked lamb. (saltyseattle instagram)

Találni kiemelkedő és érdekes, vagy akár kiemelkedően egyszerű alkotásokat, mint például a 

fekete fokhagyma (fermentált)

Kávé

Tea

Fagyi

Csokoládé

Fekete bab

Fekete rizs

itt már bejönnek a színezési kérdések is persze, mégis, hogy? Fekete szénnel, tinthahallal - bevallom én a tintahalas színezéstől kicsit rosszul vagyok (mármint nem elvileg csak fizikailag, de erről nem tehetek), bár az Arroz Negrot nagyon szerettem Spanyolországban. Adagolás és ízlés kérdése. 

Egyszerűen beleborzong az ember, hogy mennyire érdekes dolgok születhetnek, ismerős és ismeretlen, érdekes és izgalmasan undorító. 

Na, de milyen szerencsénk van, ugyanis nem más szerveződik itthon éppen, mint egy Black Food Festival, azaz fekete ételek fesztiválja. Kicsit talán morbid is, hogy november elején lesz, éppen hogy nem Halottak Napján, de mondjuk nagyjából Halloween környékén, november 4-én.

Az esemény facebook oldalát elnézve sokkot lehet kapni, ugyanis már most több, mint 11 ezren jelölték be érdeklődéssel, persze ez semmit nem jelent, hát ugye el kell menni akármi is van, és megnézni mi lesz ez.

Helyszín a viszonylag új Flow Specialty Coffee Bar & Bistro szóval mindenkinek fel van adva a lecke, lássuk mit hoz ki Magyarország, nem mellesleg nemzetközi viszonylatban nézve ilyen intenzítással (fesztivál formájában) nagyjából elsőként ebből a fekete étel őrületből. 

Kezdjük ott, hogy ki ne akarna egy olyan könyvet, amelyben ilyen fejezetcímek vannak:

A ponty és a keresztesháború, 
Jó, hogy szósz!,
Elfogyott a levespor,
Limonádé pestis idején...

és így tovább. 

Mivel a copyrightban ott van szigorúan, hogy a könyvet, illetve annak részeit tilos közölni blablabla, nem is merek így elsőre több fejezetcímet megemlíteni. 

Tom Nealon, Forradalmak az ebédlőasztalon, a konyha titkos történelme című, a Cser Kiadó gondozásában megjelent kiadványt pont nekem találták ki, de a főoldalon található "Vigyázat! Emberhús-receptet is tartalmaz!" volt tulajdonképpen az a  bizalomnövelő pecsét, amely végképp meggyőzött,. 

A szövegtől most elvonatkoztatva, ami ugye alapvető, még igen komoly érték, hogy elképesztően jó illusztrációk és képek vannak a könyvben, ezek nagy része a The British Library Board tulajdona.  

Egy kicsit elgondolkodtató volt, hogy ezt mikor és, hol üljek le majd olvasni, de azán egy nyári szombat reggel az okostelefon nyomkodás helyett belevágtam. És aztán beszippantott.

Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de még aznap be is fejeztem a 214 oldalas könyvet, befaltam szövegestül, illusztrációstul, és most már jóval többet tudok az átlagembernél arról, hogy kik, hogyan és miért kezdték el a pontyot tenyészteni, ilyen hangulatú bekezdéseken hatalmas élvezettel áthaladva: "a Szegények Hadjárata békésen és szemérmesen andalgott végig Európán, a Magyar Királyságon át, míg végül megérkeztek a pompázatos Konstantinápoly városába. Na jó, csak vicceltem. A sereg gátlástalanul fosztogatta, gyilkolta, rabolta és pusztította végig Európát, az erőszak,a bírvágy és az antiszemitzmus jegyében...."

Szóval a könyv vicces, a témák jók, a kannibalizmust tárgyaló fejezet során mélyen magamba néztem, miért is érzek alapvetően sokkal inkább nevetési kényszert, mint szörnyülködést, amikor arról van szó, hogy valakit megesznek: "Bizony a legjobbakkal is megesik, hogy olykor a többiek megeszik. Minden a körülményeken múlik: lezuhant a repülőnk, megfenekelett a csónakunk, eltévedtünk az erdőben, legyőztük az ellenségünket a csatában, eljött a zombiapokalipszis..." 

Aztán a pestis terjedését Párizsban állítólag megakadályozó limonádéról: "A doktorok - akiket szemmel láthatóan jobban érdekelt az egészségük, mint az aktuális férfidivat - fekete köpenyben és a kórokozók ellen ecettel és más gyógynövényekkel befújt hosszú, madárszerű csőrrel járták az épületeket." 

A könyv nem veszi túl komolyan magát, szórakoztató olvasmány, a gasztronómiai jelenségeket, ételeket erőteljesen övező történelmi mendemondák nagy részét alapvetően megalapozatlan baromságnak tartja, de gyárt helyette nekünk újakat. Végülis miért ne menthette meg a limonádé a világot a pestis idején? Én most már hiszek benne. 

A kakaóról és csokoládéról szóló fejezet előtt ajánlom mindenkinek, hogy ezt a részt jóllakottan olvassa, mert én például egész délután majd megőrültem egy pohár kakaóért vagy egy szelet csokoládéért. Igen, lehet a kakaóban valami vadító mechanizmus.

Egyedül a barbecue-ról szóló fejezetben érzek némi kulturmissziós hisztériát, kicsit túltolja szerintem: a barbecue ugyanis a kapitalista világ elleni lázadás, "Azt mondom, hogy ebben az állandósult digitális káoszban, ami mostanra már az életünk természetes közege lett, semmi másra nincs szükségünk, mint egy rendesen elkészített szaftos, húzott húsos szendvicsre... a lényeg, hogy mindig szép lassan végezzük a műveletet. Mondom, las-san!"

A fordítás kifejezetten jó, a fejezetcímek esetében érzek túlkapásokat, "Én úgy mondom, hogy omlós", "Muti, kit eszel?" (na jó, mégis leírtam több fejezetcímet, de szerintem eddig már nem olvasta senki ezt a posztot) - nem biztos, hogy az instagram-kultúrára, vagy valami béna reklám szlogenre alapoznám egy könyv, alapvetően maradandó értéknek szánt szövegét, de összességében kifejezetten vicces, választékos, gördülékeny, szóval legfeljebb ennyi kritikát tudok magamból kicsiholni (már nem vagyok a régi). 

A levesporok, és a nátrium-glutamát fejlődéstörténetét egyébként kifejezetten kötelező olvasmánnyá tenném, de ha már itt tartunk én azt mondom az egész könyvet úgy ahogy van nyári olvasmányként 14-16 évesek kezébe nyugodtan adhatjuk, a kannibalizmus fejezet illusztrációi talán kicsit korhatárosak, de mondom nekem sokkal inkább a Monty Python ugrott be azokról is, mint valami rémisztő hangulat. 

Összességében, tehát igen erősen, kifejezetten nyomatékosan ajánlom mindenki figyelmébe a Forradalmak az ebédlőasztalon, A konyha titkos történelme (Tom Nealon, Cser Kiadó, Budapest, 2018.) című nagyszerű, rendkívül szórakoztató és gyönyörű kiadású könyvet, amely nagyon hasznos, tartalmas órákat szerezhet nekünk, de velem ellentétben - mondom, las-san! - olvassuk inkább.