Díjak

Csatlakozz ♥

Utolsó kommentek

  • magyar bucó: "gluténmentes kukoricaszesz" És még laktózmentes is. Meg nyomokban sem tartalmaz mustárt, zellert,... (2020.12.10. 10:53) Opera est
  • Étteremkritikus: Én azt hittem, hogy vidéken is csak júniustól engedélyezett a lagzi. Mondjuk azt megnézném, amikor... (2020.05.18. 18:53) Induljon a lagzi szezon!
  • bati67: Volt régebben Szegeden egy vegetáriánus étterem... még mindig emlékszem a "Ganapati Kedvencé"-re (... (2019.12.09. 15:33) A Buddha-tálak meséje
  • Attilajukkaja: @gbsz: A lényeg, hogy minden infót megtaláltál! :o) (2019.06.24. 20:03) Új rántottcsirkés a komfortzónában
  • gbsz: az elkerülte a figyelmem :-( Köszönöm! (2019.06.24. 19:48) Új rántottcsirkés a komfortzónában
  • Utolsó 20

példakép

"Funniest question I've gotten in a long time: "How much money do you make from your blog?" Um, none. In fact, I lose money on this blog." Ulterior Epicure

Nem baj, Apáti Étterem

2015.10.03. 13:16 stillman

Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor megkóstoltam azt a bizonyos kacsamájat mangóhabbal, tokhallal 2009-ben az akkori Olimpia Étteremben. Azelőtt nem éreztem ahhoz foghatót. És azután sem, jó ideig. Persze az ezt követő években ettem nagyon finomakat, ettem tökéletesen elkészített ételeket. de az a varázslat nem volt sehol nagyon sokáig, amit az Olimpia Étteremben átéltem.

Azt se felejtem el, amikor Takács Lajos, az Olimpia akkori séfje 2008 körül kijött először az asztalunkhoz, mert annyira el voltunk ájulva mindentől, szóltak neki, kapjon kicsit ő is közvetlenül ebből a lelkesedésből, biztos számít. Végtelenül szerény volt és nagyon kedves, örült, hogy jól láthatóan értékeljük a munkáját, látta a szememben, hogy elkaptam, éreztem és befogadtam azt az akkoriban egyáltalán nem megszokott fura mágiát, amit űz ott hátul a konyhában.

Nemrég hallottam, hogy most már sehol se főz nagyon, vagyis de, van egy egészen félreeső faluban egy kis hely a Balatonnál, ahol többen látták, persze nem tudták, hogy ő ott a séf. Természetesen nem szeretném az idáig vezető útját a Séf úrnak sem végigkövetni, sem elemezni vagy értékelni, nagyrészt nincs is errről információm, mindenesetre nekem tetszik az ilyesmi, hogy egy kis faluban főz egy híres séf. Spanyolország eldugott falvainak egyikében éltem 3 évig, és ott ez egyáltalán nem furcsa dolog, a legkisebb helyeken vannak 1-2 Michelin csillagos éttermek, a sokáig a világ legjobb éttermének nyilvántartott El Bulli konkrétan egy erdő közepén van, 20 perc autóútra az utolsó közelében lévő civilizált helytől.

A lényeg, hogy kíváncsi voltam, milyen ez a hely, rákerestem az interneten, sehol semmi. Takács Lajos, Balaton - semmi. Na jó, végül kinyomoztam: Apáti Étterem, Sajkod nevű, egyébként lélegzetelállító helyen, és valóban az isten háta mögött. Gyorsan felhívtam, asztalt foglaltam és meg is érkeztünk időben, egyébként este 9-ig vannak nyitva, ami nekem nem tűnt túl hosszú nyitvatartásnak, de nyilván a közönség igényeiből indulnak ki.

Mondjuk ez mindig elgondolkodtat, hogy ott a Balaton északi partján a kínálat alakítja-e a keresletet vagy fordítva, tyúk-tojás kérdés ugyebár. Akadnak arrafelé jobbnál jobb kezdeményezések, éttermek, piacok, kávézók, amelyek az ősz közeledtével megszűnnek létezni, de még nyáron is egészen furcsa takaréklángon működnek (na jó, vannak persze a borzalmas, turistákra szakosodott "csárdák" vagy "magyaros" helyek, én nem ezekre gondolok), gyakorlatilag hosszas nyomozás után lehet csak kideríteni a létezésüket, utána felfedező kalandtúrával esetleg meg is találod őket, illetve a legjobb amit tehetsz, hogy mindenfelé autózól és nyitott szemmel jársz, utána pedig igyekszel megjegyezni. Persze ez is egy módszer, lehet, hogy nem is baj. 

Visszatérve a lényegre kikérjük tehát az étlapot, már a hétvégi ajánlatnál észreveszem a mester jelenlétét, látom, hogy nem hétköznapi a kínálat, de közben nem akar bonyolult lenni, egyszerű és természetes, ám abból a tudásból és kreativitásból merítkezik, ami számomra mindig is nagyon sokat jelentett. 

Pirított kacsamájat rendelek, füstölt makréla, mangó és bok choy egészíti ki. Ismerős, nem? Az összetevők legalábbis biztosan.1_1.jpg

Nagyon kíváncsi vagyok, izgalmam nőttön nő. Kérünk egy kelkáposzta krémlevest is húsgombóccal,

4_1.jpgvalamint egy konvencionálisabb ételt is, spenótos ricottával töltött csirkemellet, burgonyapürével és aszalt paradicsommal.

3_1.jpg

Desszertnek portóiban posírozott körtét kérek, mert erről van egy igen jó élményem még a Baraka étteremből, legalábbis ami a posírozott körte részét illeti.

2_2.jpg

Érkeznek az ételek, első ránézésre messze elmarad a várttól, az egész valahogy löttyedt, jellegtelen, minden "töltés" hiányzik belőle, viszont az alapanyagok ott sorakoznak a tányéron, ez nem lehet rossz. Eszem a kacsamájat, nem rossz, de valahogy nem is tudom.

Aztán ott a mangó is, meg a makréla is, ami ugye hasonlít a tokhalhoz igen, együtt is próbálom, külön is, de nem jön semmi. Nem áll össze. Persze hülyeség így várni egy régi emléket, sőt a túlzott elvárások szinte soha nem vezetnek semmi jóra, de ennyire semmilyen élményre azért nem számítottam. Megeszem természetesen, és egyáltalán nem rossz ez, sőt finom, velem van a baj. Lehet, hogy mégsem kéne azt a csodát ide visszavárni, így múlik el a világ dicsősége. Vagyis nem a világé, hanem a kacsamáj mangóval és hallal dicsősége. Aztán ráébredek, hogy semmi értelme annak, amit csinálok, semmiféle dicsőség nem múlt el sehol. Váratlanul sikerül ledobni valamennyi elvárást, kijózanodom: de hiszen a Balaton partján az ősz kezdetén ülök Sajkod egyik éttermében, mit várok? Miért nem örülünk inkább ennek, hogy itt van egy hely, ahol megpróbálnak egy kis egyediséget csempészni a hétköznapokba. Miért várom a személyzettől, akiket még nyáron is lasszóval kellett beszerezni, hogy vegyék már észre, ha kifogyott a poharamból az ital. Nem, ezt itt nem kell. Ne várjunk Takács Lajos szellemére. Elképzelem az egész sztorit: az étlapot kitalálta, nyilván elég jól meg is mutatta, hogyan kell ezt elkészíteni, és a konyhában dolgozók biztos, hogy a lehetőségekhez képest jól el is sajátították. De ezek mind csak elvárásokon alapuló feltételezések, és fantáziák.

A többi fogásról hasonló a véleményem, az egyszerű az egyszerű marad, a kelkáposztakrém leves egészen sótlanul érkezik, de hiszen meg lehet sózni, nem rossz ez sem egyáltalán, de itt is valahogy hozzáfantáziálom, hogy milyennek álmodhatta meg az alkotó, és az persze hiányzik. A csirkemell nem rossz, egyszerű, semmi különös. A posírozott körtén lévő csavaros tejszínhab számomra értelmezhetetlen, a körte részhez is ezért már kedvetlenül érek, nem igazán ízlik van egy zavaró sós íz benne, szerintem ennek nem ilyennek kéne lennie, desszert élményt semmi esetre sem ad. 

Csalódott lennék? Persze, hogy az vagyok. De kijózanítom magam. Nem baj ez, lehetett volna jó is. A szomorú csodák pedig a maguk nemében mégiscsak csodák. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gasztrobizarr.blog.hu/api/trackback/id/tr177885464

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

süti beállítások módosítása