Ha a magyar hal, mint fogalom szóba kerül, legtöbben még mindig a szürke, óriási akváriumban senyvedő pontytömegekre emlékszünk, amelyeket megbabonázva-szörnyülködve bámultunk kiskorunkban (vagy nagykorunkban) a csarnokban. Esetleg szóltunk is valakinek akkori ártatlanságunkban, hogy ott alul néhány már nem is mozog. Persze mindez senkit nem érdekelt, és mi akkor ott megtapasztalhattuk az egzisztencializmus és elidegenedés első igazán mély bugyrait, a halott pontyok szellemei azóta is sok magyar embert üldöznek. A magyar hal említésére tehát sokan azt mondják: fúj! Vagy azt, hogy: jaj, utálom a szálkát! (például én)
Nekem amúgy szálkafóbiám van, akkor is szálkát észlelek, ha nincs, sőt egyszer Amszterdamban egy füstölt heringből képzeletbeli szálka nőtt a gyomromba, de aztán elmúlt.
A lényegre térve: nyílt ugye egy bátor magyar halazó - Stég néven - a belváros, turistáktól és beragadt helyiektől nyüzsgő Gozsdu udvar Dob utcai bejáratánál.
Van egy olyan gyanúm, hogy a hely tulajdonosa magától ezt a helyet nem így csinálta volna meg, ahogy most kinéz. Kimeszeli a helyiséget (volt kóser bolt, szóval azért ugye nincs egyszerű dolga), berak egy konyhát, ahol lehet halat sütni, és kb. ennyi. De valaki azt mondta neki, hogy "figyelj itt már nem élsz meg egy sima halazóból, a designt is meg kell jól csinálnod legyen ilyen vintage, rajzos, kékes, tengerpartot idéző, de olyan trendi, meg legyenek a falon halfejek és cuki fémvödrök és kimért szalvéták, meg legyen ilyen látványkonyha és a padló pedig olyan szintén mediterrán fekete-fehér mintás, szóval erre muszáj költeni, mert különben nem jön a vendég".
A csodás design egyébként már az első héten szétesett: jöttek le egyből a táblára kirakott halmatricák - vagy a ragasztó nem volt jó, vagy a papír, de nem bírták egymást. Aztán lekerült a hal fő része (mármint a matricából) és maradt csak a halfarok a táblán.
Egy esős napon pedig már a külső táblán is jöttek le a betűk. Biztos nem számítottak esőre, se vízre, amitől felpöndörödik majd. Pedig - ha belegondolunk - a stégeknek bírniuk kéne a vizet.
Szóval felesleges költeni erőlködős belsőre - elég ha tisztességes a konyhád és jó a szakácsod.
A probléma viszont az, hogy ha már a belső design kicsit erőlködős is lett, de a szakács sem jó.
A sok süllő, keszeg, ponty és társai csak halni járnak ide, értő kezek nélkül végzik szivacsos-gumi formájában, sok-sok rántással felpuffasztva, rossz salátával körítve, felpuhult pontytepertőként kísérik őket utolsó útjukra, legjobb esetben talán roston sült formában.
Pontytepertőt rendeltem előételnek lilahagymával és uborkával. Langyosan érkezik, amit nem értek, de puha, gumis állaga van, nem ropogós. A hagyma a langyos hőmérsékleten közben félig megpárolódik. Az uborka - ha akarom zavar, ha nem akarom nem zavar, én most teljes jóindulattal ülök itt (kérem az egyesekből kitörő pukkadozó rosszmájú nevetést azonnal abbahagyni). Pedig olyan jó lenne, ha jó lenne.
Jó, oké, lássuk be az előétel szörnyű volt, ugorjunk. A ház ajánlatát kérem, ezt is azért, mert gondolom az a legjobb, az, amit minden körülmények között, a rosszmájú válogatós, hülyeségeket rendelő vendég egyedi igényei helyett - mindenképpen jól el tudnak készíteni. Süllőpofa zöldségekkel. Mondjuk, ha a pontynak lehet lába (pontypatkó) akkor a süllőnek is lehet arca.
Egyikőnk salátája kilóra vett előre vágott borzadály, de viselhető ízvilággal, az én ételem maga a pokol. Szintén gumis állagú süllőpofa "érmék" borzasztó ízű sült zöldséggel.
Gyanakodva méregetem, a paprika lehet benne, ami valószínűleg megadta magát egy ponton (nem tudom éreztek-e már rohadt paprika szagot, na annál szinte nincs durvább) szóval itt halványan ez érződik, de ellenőrzöm magam újra és újra, megkóstolom megint, nem, ezt sajnos jól érzem. Nyilván nem arról van szó, hogy rothadt zöldségek vannak a tányéromon, de akkor is érződik valami állott buké. Jelzem a problémát, mire szó nélkül felajánlják, hogy válasszak valami mást, elnézést kérnek. Harcsapaprikásra váltok, jön is nem sokkal később és valóban finomabb, nekem már teljesen mindegy, amúgy ezt sem ajánlanám jó szívvel senkinek, de legalább meg lehet enni. 
Elsősorban elkeserítőnek érzem az egészet. A süllő érméknél éreztem persze valami felháborodást, hogy a francba, beülök ide, erre a magyar halas helyre, miért nem lehet ezt a néhány halat értő módon elkészíteni? A technikák és alapanyag sajátosságok nyilván ismertek.
Az a baj, hogy a felszolgáló, akinek szerintem komoly köze van a helyhez szerintem jót akar csinálni.
Látszik rajta, hogy a szíve-lelke benne van. Tényleg. És szerintem nem boldog, mert látja, hogy nem annyira jönnek a vendégek. És az a baj, hogy lehet, hogy nem érti miért. Bejött a dzsungelbe a dzsungel harcosok közé. Őt valaki nagyon átveri folyamatosan. A belsőépítésze kezdte, a szakácsa folytatja. Mert nem értenek hozzá. Fogalmam sincs mi lehet a háttérben.
Egy biztos: nem tudják ezeket a halakat elkészíteni. Nem fog menni így. A szivacsos fish & chipset egyszer lehet lenyomni az ember torkán. A zsákban rendelt előre vágott salátától közösen bánkódunk ő is és mi is, és az egész világ valahol belül egyszerre zokog, minden egyen (agyon) vágott lilakáposzta láttán.
Pedig nem ártana, ha lenne mégis néhány olyan hely, ahol megértjük, hogy miért jó a magyar hal. Már, ha egyáltalán jó. Mert ugye az is lehet, hogy vizeinkben radírhalak tenyésznek és radírpókokat (vagyis vízipókokat, ha nem vízilovakat) vacsoráznak.
Legközelebb, amikor elhaladok a hely mellett - és erre kérek minden volt és leendő vendéget - inkább ne menjünk be, csak úgy bólintva mormoljuk magunk elé: lehetne jó is. A kollektív akarat sokmindenre képes.
Utolsó kommentek