Általában kevésbé kedvelem a túl nyilvánvaló vendéglátóhelyeket, de azért a "minden új helyre az elsők között megyek" hipszterkedés is néha unalmas. Van egy áthidaló megoldás is, a néhány éve még titkosnak hitt jó helyek hirtelen beugranak és kedvem támad újra elmenni. Ez néha sajnos olyan élmény, mint amikor megnézed egy régi kedvenc filmed és rájössz, hogy már nem az igazi, vagy te változtál meg, vagy a film nem állta ki az idők próbáját.

Nemrég az Őrház Chill BBQ-ban ért egy kisebb (nem nagy) csalódás, valahogy már nem éreztem a korábbi varázslatot, futószalagon adják a kissé túlárazott sertésbordát, sorszámokat osztogatnak, ami egyedül szimpatikus, hogy a saját sorszámrendszerükbe rendre belezavarodnak, ugyanakkor pozitívum mindig, hogy meglepően finomak a desszertek. 

Most viszont beugrott, hogy szombaton elnézhetnénk újra A Pisztrángosba (weboldaluk no komment). Előtte egy kis kanyargás, Pilisszentlászló megtekintése, Visegrád, ahol nekem valamennyi vendéglő no go zóna, személyes ízlés kizárólag, de nem érzem jól magam a turistákra és a hétvégi kiránduló tömegre szabott éttermeket. Majdnem elcsábulunk egy Kisrigó nevű étterem közelében, de én kitartok, most A Pisztrángosba megyünk, az ott egy normális és eredeti hely Dunabogdányban. Pechemre fel sem merül bennem, hogy nyilván már sokan felfedezték az elmúlt években, befutott, rendszert váltott.  

A parkoló tele van, beférkőzünk mégiscsak, már megismerem az egyszerű sátras helyszínt, oldalt az elfoglalt sütőmester, már régen se értettem  miért egy ember kínlódik napi nyolcszáz pisztráng megsütésével, miközben minden asztalnál ülnek és úgy tűnik jóideje várnak az ételre. 

Eleinte az ember nem is érti a rendszert, hogy most akkor egyszerűség és őszinteség, strandhangulat van és egyből a pultnál kéri, amit akar, vagy valami más logika szerint zajlik a rendelés. Kiderül, hogy nem a pultnál tartod fel a szakácsot, hanem húzzál befelé, majd leültetnek. Már, ha leültetnek. Asztalfoglalások mindenfelé, de minek ide foglalás, amikor ez egy halsütöde, na mindegy, szóval nem lehet kint leülni, elfoglalt emberek mászkálnak körülöttünk, senki nem szól hozzánk. Továbbmegyünk a legbelső étterem helyiségbe, ami üres, leszámítva a pultnál elmélyülten limonádét gyártó személyzetet, tulajdonképpen magam sem hiszem el, de senki nem köszön, sőt ránk se néz. Jelentőségteljesen megállok a küszöbnél, a semleges beállítottság, korábbi szinte már jóindulat kezd elpárologni belőlem. Végül észrevesznek és közlik velünk, hogy bent tudunk leülni. Nem örülök, de elfogadom, olyan 35 fok van, csak azért nem írok negyvenet, mert nem találom a nullát a laptopon, szóval ilyenkor semmi kedvem beülni egy nyomasztó és amúgy üres étterembe, de így jártunk, mindegy, jön közben az étlap is.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én világéletemben utáltam a "tréfás" étlapokat, lehet közvetlen, de itt érzékeny határok húzódnak, kinek mi jön be. Már jártam itt, akkor nem volt vele bajom, de most egyáltalán nem jön be, a fogadtatáshoz semmilyen szinten nem passzoló vicceskedő hangvétel, ne mandulás pisztrángot kérjek, mert azt máshol is ehetek (..?) haha, meg, hogy kérjem salátával a halat az a legjobb választás, házi dijoni mustárral készül, ez most komolyan mit takarhat, ők termelték a mustármagot? A saláta különben jól láthatóan a nagybani jégsaláta mix kukoricával stb., nem tudom miért kell azzal kérni, gondolom úgy a legegyszerűbb, nem kell krumplit is sütögetni mellé, de belátom, a saláta biztos a legjobb a hal mellé. 

Már az elmélyülten készülő limonádéhoz sincs igazán kedvem, de ezzel a privát hangulattal senkinek nem is vagyok most a terhére, felénk se bagóznak, szörnyen elfoglaltak. Az étlap kiosztása után legalább húsz percig nem szól hozzánk senki újra, a fent említett, már akkor sem őszintén írt jóindulatnak ekkorra már nyoma sincs bennem, komolyan fontolgatom a távozást. Semmi bántás, vagy sértődés, egyszerűen csak nem akarok púp lenni a hátukon, látom van bőven vendég, eléggé el vannak foglalva, én nem szeretem ezt az érzést. Tényleg nem arról van szó, hogy azt szeretném, hogy körülöttem ugráljanak, egyszerűen csak ne érezzem a plusz nyűgöt rajtuk, amikor meglátnak. Felállunk, hú micsoda véletlen, ekkor ránk néznek, pont akkor jönnek felvenni a rendelést, de inkább elmegyünk. Semmi baj, majd elnézünk esetleg ide szezonon kívül.

Adódik a közelben lévő Forgó nevű klasszikus vendéglő, a parkolója szintén tömött, előre rosszul vagyok a pörgő, leterhelt pincérek látványától, a tovaszáguldva odavetett, mindjárt jövünk, mindjárt leültetik önöket, vagy esetleg még ezt is nélkülöző fogadtatástól, mindez úgy, hogy várhatóan közepes ételért állunk/ülünk majd sorba. 

Végül a pilisszentlászlói Kisrigóba visszatérünk, természetesen ugyanaz játszódik le, tíz percig semmi, majd rohangáló pincérek kitérőként bevezetnek valami belső zúgba, ahol őzikés fotók és lambéria által övezett téli vadász hangulatban legyűrök egy se nem jó, se nem rossz tárkonyos vadragu levest, a terem sarkába szorult levegő megfullaszt a végére.

Ezután pedig megfogadom, hogy jóideig nem megyek étterembe. 

Pezsgőt még nem kell bontani kedves vendéglátósok, majd összeszedem magam vagy hátha addig ér egy jó élmény is, bár magam sem látok erre sok esélyt az tény, de ki tudja, esetleg valaki pont nem figyel és mégis sikerült jót enni valahol, nem vendégsürgető környezetben.