Ismerve Travellina népszerű utazó blogger rendkívüli alaposságát, elképesztően lelkiismeretes feldolgozó stílusát, azt hiszem elmondhatjuk, hogy nem akármilyen kiadvánnyal gazdagította most a magyar olvasóközönséget. Bloggerből egy igazi, kézzel fogható, ráadásul nagyon szép könyv szerzőjévé vált, de ha valaki, akkor ő megérdemli az ezzel járó dicsőséget, mi pedig - és hát ez is fontos - jól jártunk.

Hétköznapi nevén Kisgyörgy Évával rendszeres kapcsolatban vagyunk bizonyos Nagyon Fontos Kérdésekben, legyen szó egy új kávézóról, vagy New York-ról, esetleg kakaóscsiga lelőhelyekről (például sikerült nemrég meggyőzni, hogy újra meglágyuljon a szíve egy nem kifejezetten barátságos stílusáról híres celeb pék iránt), a Burning Manről (mint bakancslistás úticél) mondjuk már nem beszélgetünk, amióta Vajna Timi is ott járt.  

Megjelent végre a Világutazók kézikönyve tehát a BOOOK Kiadó gondozásában, ebből az alkalomból pedig titkos, szokatlan helyszínen bemutatóban volt része a véleményvezérnek számító közönségnek, persze engem csak azért hívtak el, mert nem mernek már nem elhívni. A Nyugati Pályaudvar Királyi Várójába zarándokoltunk, amely helyszínről én korábban kevésbé tudtam, de biztos csak azért, mert nem vagyok király. 

Bár a Nyugati Pályaudvaron átkelni néha kicsit fájdalmas dolog, mégis stílszerűnek és kiváló választásnak érzem, hiszen közvetlenül azután, hogy erős kelet-európai hangulat stílusjegyein átevickélsz egy igazi csoda tárul a szemed elé. Pont olyan váratlanul, ahogy egy ismeretlen erre utazót is érné.

A felvezető beszélgetés után egy másik még titkosabb külön teremben még chips és pogácsa is jut a vendégeknek (maradunk a stílszerű szerénységnél), bár én hiányoltam a Maggie leveskockákat, hiszen Travellina nem csinál problémát a kérdésből: ha túl drága országba megy, ahol megfizethetetlen a kaja a magyar pénztárcának, akkor jöhet a Maggi (vagy Knorr? - szponzor ajánlatokat a kontakt adatokban látható emailcímre kérjük) és máris megoldott a meleg étel.

Na, de hogy a bemutatón elhangzott egyetlen releváns gasztronómiai témakört is közvetítsem, felmerült a kérdés: mi az, amit semmilyen körülmények között nem tudna megenni Travellina még akkor sem, ha az a helyi specialitás. Éva pedig elmondta őszintén, hogy az ő gyengéje bizony a cuki állatok megevése. Tehát, amikor elvitték egyszer egy szafarira, majd a vendégszeretet hevében a nap végén vacsorára fel is tálalták a bemutatott állatokat (zebra, zsiráf, miegymás), ott sajnos ő nem tudott eleget tenni a megtisztelő kínálat elfogyasztásának. 

Nem fogok körülményes bemutatást adni most Travellináról, hiszen aki ilyen specifikus blogokat, mint a Gasztrobizarr olvas, az már rég olvassa a nagy Travellina blogot is, egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy a könyv nemcsak gyönyörű, tehát fantasztikus érzés végiglapozni, de olyan elképesztően okos, szisztematikus, praktikus, hogy abból csak tanulni lehet elsősorban konkrét, tényszerű információk begyűjtése céljából, ugyanakkor azért is fontos kiadvány, mert végre látunk egy itthoni példát egy igazi világutazó gyakorlati megközelítésű gondolkodásmódjáról.

A végén található leghasznosabb telefonos alkalmazásokról szóló fejezet, egészen komolyan gondolom, hogy egy igazi kincs. 

Mondhatnám azt is, ha valamit, akkor ezt a könyvet tényleg kötelező olvasmánnyá kéne nyilvánítani mindenkinek (de még akár középiskolásoknak is).

Megvásárolható:

Kisgyörgy Éva - Travellina: Világutazók kézikönyve

A város, amely soha nem alszik. Hogy is aludna ennyi kávétól?

Szeptember közepén rendezték meg a The New York Coffee Festivalt, a New Yorkban viszonylag réginek számító (1906-ban épült) Regiment Armory történelmi épületében.

A fesztivál egyébként a Coffee Week NYC nyitó eseménye, amely a kávétermelő vidékeknek segít pénzt gyűjteni, hogy tiszta vízhez jussanak (ezt ne olvassák el: gondolom a rohamosan fejlődő kávé kultúra  ellehetetlenítette most már a legtöbb kávé termelő vidék környezetét).

Bluestone Lane Coffee, Devoción, La Marzocco, Ally Coffee, Califia Farms és további 70 kiállító szerepelt az idei programlistán. A fesztiválon a Coffee Masters NYC barista bajnokságot is megrendezték, a The Lab program pedig számos workshopot, beszélgetést és kóstolást szervezett.

Alábbiakban a Gasztrobizarr személyes élménybeszámolója következik, az általa látogatott standokról. 

13:30 perckor (azaz túl korán) érünk az épülethez, ahol éppen készülnek feltenni a New York Coffee Festival molinót, mellette kordonok várják odakészítve a helyszínt megrohamozni készülő hipsztereket. Elővigyázatosan megkérdezzük hány órára jöjjünk vissza (14-kor van kapunyitás), azt mondják, hogy időben, mert aztán óriási sor lesz!

14 óra előtt 5 perccel visszamegyünk, még csak páran vannak előttünk, de amint beállunk, rengetegen érkeznek hirtelen. 14:15-kor kinyitják a kaput végül, addig pedig torkuk szakadtából kiabálnak a biztonsági őrök, kicsit túlreagálják ezt a pár kávékedvelő arcot, akik itt vagyunk, de biztos komolyabb érzelmi kitörésekhez vannak szokva. Abból indulnak ki, hogy jobb kordában tartani a „tömeget”. Bár itt tényleg csak szakállas-szemüveges-tetovált-baseball sapkás emberek várják, hogy kávékat kóstolhassanak, talán álmosak is vagyunk, hiszen elképzelhető, hogy már a nyolcadik kávénknál tartanánk, ha nem lenne ez a fesztivál.

Mivel azonban mi ide készültünk, sápadtan várjuk a bebocsátást, hogy vérnyomásunkat végre a mérhető értékre tornázzuk.

Én PRESSként érkezem és jutok be, kedvesen odaterelnek és meg is kapom minden gond nélkül a sajtós induló pakkot. Nekivágunk, jobbról balra kerülve nézzük végig a standokat, ilyenkor mindig nehéz visszafogni magam, hiszen az ember csak úgy berohanna össze-vissza, hogy gyorsan mindent felfedezzen, de nem lehet, szisztematikusan kell haladni.

The Good Roast 

Elsőként a könyvespolc mintájú tapéta tűnik szembe, mint életstílust kifejező elem, sugallván, hogy itt a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, a kávé pedig ráadásként juttat el a kánaánba, ami pedig nem másmilyen, mint:
„A sense of taste, aroma, warmth, and comfort is what we provide, we love the blends we produce and we love sharing them with you.”

Úgyhogy ehhez tartsa magát mindenki. Ezt a szöveget tulajdonképpen csak négyezerszer láttam eddig leírva különböző kávézók oldalán.

Ja, még megjegyezném, hogy természetesen halálunk pillanatáig fogyaszthatunk folyamatosan kávékat a pultoknál, de erről egyelőre szó sincs, hiszen még csak most érkeztünk.

A túloldalra tekintve a Walter’s Coffee Roastery standja lenyűgöző megjelenésével máris magára vonzza a figyelmet, laboratóriumi díszletben kínálja a kávét egy sárgaruhás gázálarcos (?) barista.

Kínálatában Espresso, Americano, Iced Americano, Latte, Mocha, Dirty Chai, Iced Dirty Chai, Iced Chai Tea Latte, Filter Coffee, Chemex és sokan mások kapnak helyet, ha valaki nem szereti a chai-t az kaphat Chai Tea Latte-t, abban nincs olyan sok chai.

A Walter’s amúgy török, Istambulban alapították, ahol elvileg a 16. században a világ első kávéháza nyílt. Több, mint 500 éves kávé történelmét ötvözik a legújabb kávéházi vívmányokkal.

Visszafordulok a helyes menetirányba és az Indonesian Coffe folklór elemeket sem nélkülöző standja és végtelenül cuki kiállítói tűnek szembe, ami a  Kopi Trading Co. új termékét a palackozott cold brew-ikat kínálja. Természetesen rendkívül régi időkre vezethető vissza a cold brew történelmi gyökere itt is, az első ültetvényeket hollandok alakították ki, és Japánba szállították, de az akkori kereskedelmi útvonalak megmaradtak és most folytatják a hagyományt.

Nyilván sokaknak eszébe jut most a Kopi Luwak, a civet macska által megemésztett kávébab, de ez nem az.

Nagy kedvenceim következnek a Bluestone Lane Coffee, bár náluk már ittam kávét többször is, itt is magamhoz ragadok egy kis papírpohárral.

Igen komoly kínálatot látok az alternatív tejek terén, amelynek első képviselője az Oatly („wow not cow”) ami zabtejet takar, mindezt az Intelligentsia csodálatos kávéjával támasztják alá igényesen.

De ez nem egyszerűen egy alternatív tej, hanem elképesztő termékválasztékkal rendelkeznek, az Oat Drink Chilled, az Organic Oat Drink Chilled, az Oat Drink, a habosítható, a csokoládés, a chai, a narancs-mangós ízű, az epres és bodzás, vanília és még nagyon sokféle ízű termék kapható. Ami pedig már szinte ijesztő, hogy „iMat Fraiche”, gondolom ez valami crème fraîche alternatíva lehet, meg csokoládés jégkrém és minden egyéb felfoghatatlan dolog kapható zabból. 

Crucial Coffee a következő stand állomás, ami egyrészt kiáll a rendkívül eredeti mondással: „life is too short to brew bad coffee!”, ezért aztán javasolja az újrahasznosítható kávéfiltereket, amelyet a kávéd meg fog köszönni később. Na most itt olyan tárháza van az eddig nemlétező termékeknek, amelyet én nem is tudok körülírni, a 3 fehér víz filter a Jura kávégépekheztől kezdve, a 20 the morning Grind Blend Coffee kapszula készletig, amely a legtöbb Nespresso gépbe passzol.

A szerény és mégis kedves WorBunna standhoz érek, amely többek között azzal zárja szívembe magát, hogy ingyen termék mintával kedveskedik, ilyesmivel bárki hosszú évekre el tud kötelezni egyébként.
A „from the farm to your doorstep”, azaz a farmról a küszöbödig kínálják a fair trade kolumbiai kávét, ami azt jelenti, hogy ha feliratkozol, akkor kéthetenként kapod a friss, szelektált kávét. A kolumbiai kávét sokan a világ egyik legjobb kávéjának tartják.

Szerény stand, de nem kell mindig a nagy felhajtás.

Megérkezünk a Latte Art sarokhoz, ahol most még semmi nem történik csak egy bazi nagy Opera kávégépet látunk és ígéretes kellékeket, úgyhogy tovább is lépek.

Következik egy gyors átállási szakasz, The Street Food Market blokk néven elsőként a La Belle Crepe csapata francia palacsintát kínál nutellás és egyéb mindenfélét belerakós változatban, itt nem esem kísértésbe. Megjegyzem eléggé visszataszítóak a palacsinták, de a véleményemet épp nem kérdezte (ott sem) senki.

A Brut Catering standja (pláne weboldala) már sokkal szimpatikusabb, itt fantasztikus piték és Cheddar sajtos perecek fogadnak ízléssel tálalva.

Újabb alternatív tej univerzum a Milkadamia, ami nem másból, mint macadamia dióból készülő szója és gmo, valamint glutén mentes szuper tej és ami számomra a legmegnyugtatóbb, hogy csak kétféle termék van: az alap és az édesítőmentes változat, mindkettő Ausztrália keleti partjairól, természetesen egy családi gazdaságból (azért megnézném méretét tekintve).

Óriási kedvenceim következnek a Tom’s Lemon Coffee, amelyet immár 5-6 espresso, zabtej, makadamdiótej és egyéb termékektől felzaklatott ízlelőbimbóimra öntve szintén megkóstolok és hát azt kell, hogy mondjam: nagyon finom. Frissítő, erős citromíze nagyon érdekes mélységet ad a friss (és hideg!) kávéíznek. És a mögöttes sztori is nagyon kedves: éppen síelt apukájával, amikor eszébe jutott, nem kell többé energia ital, valami más és új, természetes ízt kíván. Na most ott fönt a magasban, tiszta levegő, tiszta fej alapon beugrott a kreatív ötlet: kávé és citrom! Heuréka! (ezt ők mondják, nem én) és már meg is volt a termék, ráadásul ott fenn a hegyek között állították fel a bódét, ahol debütáltak vele: siker lett!

Óvatosan lépek a Truth Coffee súlyos és cseppet sem játéknak szánt, kávékultúrát sugalló négyzetmétereire, iszonyú menő barista arcok állnak ott. Mostanra egyébként megtanulom, hogy nem kell kedvesen karattyolva előadni, hogy magyar gasztroblogger vagyok, mert arra csak a szuperhipszterfelső értelmiségi New York-iak vevők, itt a magyar szóra elfordulnak reflexszerűen, nem azért mert gáz, hanem, mert nem éri el az ingerküszöbüket. Szóval (kizárólag visszakérdezéskor) maradok "a gasztroblogger vagyok" súlyos kifejezésnél, amire azonban akcentusomtól függetlenül rendkívüli tisztelet övez.

Csak rá kell nézni a Truth Coffee weboldalára, muszáj, és ezzel mindent elmondtam, nem is nagyon merek írni róluk (nemcsak azért, mert nem találtam semmi leíró információt az oldalon), én most jelképesen leborulok és ez nem vicc, legyen is elég ennyi.

Mellettük a Sans Bakery húzza meg magát, ami egy gluténmentes pékség, egyébként elég jól kinéző sütikkel, úgy is mondhatnám Pre-packaged crumbly hockey pucks be damned! – mert ez írja le a legjobban. Amúgy valamiért ezt a gluténmentes dolgot nem érzem akkora kuriózumnak már, de ne vegyük el tőlük a dicsőséget, nagyon is cuki hely.

Következzék egy nagyon érdekes stand, ez pedig a Raaka Chocolate, termék és csomagolás designban első osztályú, amúgy organikus (mi más) csokoládékkal, kissé szürreális ízesítésekkel. Tehát füstölt chai, a rózsaszín tengeri só, a Bourbon Cask Aged, Ghost Pepper, almás pite és hasonló ízesítésű csokoládé darabokat kínálnak, a weboldaluk szintén nagyon jó, és ahogy elnézem lehet igényelni további perverz ízeket is. Kissé kattant, de annál hitelesebb átéléssel magyarázza egyébként a csokoládé jellegét a kedves bajszos-kakaó-hipszter fiatalember.

Rövid intermezzo a kávénak kinéző szappanok világa 2nd Ground – Upcycled Coffee Products néven, nekem egyébként semmi kifogásom ez ellen, üde színfoltja a kiállításnak és amúgy élethű, mint egy kávé panoptikum.

Szintén félelmetesen menő állomás az All Saints Café elsősorban etiópiai és kolumbiai kávé vonalon mozognak, három üzletük van New York City-ben és hát igen cool (tetovált!) baristalányok és fiúk, ami már önmagában is elegendő jele a minőségnek, továbbá itt is matricákkal és kitűzőkkel nyerik el mélységes szimpátiámat.

Távoli, bár annál fontosabb pillantást vetek a Birch Coffee standjára, Costa Rica-i és tanzaniai farmokról származó kávékat kínálnak, a létező legkorrektebb módon, amelyet saját kezükkel őrölnek.

A Prana Chai márkát ismerősként üdvözlöm, hiszen Ausztráliában már láttam, sőt a budapesti My Little Melbourne kínálatában is szerepel. A chai kedvelőinek nem kell bemutatni, a lényeg, hogy az alapítók indiai útjukon megkedvelt ízeket kínálták Ausztráliában (St Kilda) nyitott üzletükben mondhatni igen sikeresen.

Egy újabb különleges stand következik ez a Nagi Kyoto Japan, nem lepődünk meg, ez a teakávé Japánból, ha egyszer apple + pen, pineapple pen, valamint ezek ötvözete létezik, akkor teljesen logikus, hogy a japánok a teakávéval rukkolnak elő a kávé fesztiválon.

A sztori:
In Japanese dining table there is green tea, in Western dining table there is coffee.
The harmony of Japanese cuisine and the relaxation of Western cuisine have come together.
Ennél többel nem tudok most szolgálni erről.

Bevallom a Rebel Kitchen standját is csak messziről szemlélem, lényege, hogy minden termékük kókuszból van. Kínálatukban csokoládés kókusztej, nyers kókusz víz, kókusz joghurt is megtalálhatóak.

A Café Grumpy vicces standja következik, számos, nagyon jó kis kiegészítővel, táska, matrica, miegymás, még kávét is lehet itt szerezni, ha esetleg elfáradtunk volna a sok kávé kóstolásban. Viszonylag régen, 2005-ben nyitottak Brooklynban, úgyhogy elmondhatjuk, hogy az egyik első úttörőknek számítanak. Guatemala, Columbia, Etiópia, Honduras, Tanzania, El Salvador, Rwanda területéről szerzik be a kávékat és lehet szatyrot is rendelni náluk.

A kiállítás felén már túl vagyunk és meg is érkeztünk a túlsó sarokba a Coffee Masters bemutatójára, ahol kávé íz felismerő versenyt tartanak éppen. Felemelő érzés itt New Yorkban hallgatni, első osztályú konferanszié teszi élvezetessé a műsort, de hát itt valószínűleg elég sok van az ilyen showmanekből.

A La Marzocco kávégép óriás standját nem kell bemutatni, önmagáért beszél és ilyesmit azért itthon is láthatunk.

Újabb szinte felfoghatatlan menőség következik: Alpha Dominche, amely egy steampunk kávé és tea készítő gép manufaktúra, illetve olyan dimenziókban vannak még jelen, amelyeket én átadni nem egészen tudok a magyar közönségnek, de majd egyszer úgy is ránézek az oldalukra, hogy előtte éppen nem néztem meg 43 másik kávézó weboldalát.

A Nobletree kávé is a szenvedély és a precizitás csúcspontja, elsősorban Brazíliában tapasztalták meg a kávé komplexitását, de Kolumbiából és Etiópiából származó kávékat is feldolgoznak. Itt már egyértelmű íz jegyekkel írják le a kávékat a csomagoláson (csokoládé, dió, édes, gyümölcsös, stb.), persze ez sok helyen szintén így van.

Újabb nagy kedvenc a Devócion, mondanom sem kell, hogy apró üvegcsékben termékmintával köteleznek le, amelyet már csak itthon (Budapest) fogyasztok el, igen áthozom az óceánon, hogy visszacsatolást, élményt szerezzek később és ezzel örökre szívembe fogadjam őket. Kolumbia rejtett, titkos területeiről származó mindig friss kávéikkal 2006 óta vannak jelen a piacon és terjesztik a kávé kultúrát. Hosszú távú, fair-trade kapcsolatokkal, környezetvédelmi programokkal segítik a régiókat és biztosítják az ott élők jövőjét. Ehhez gondolom lenne a helyieknek is egy-két szavuk, de maradjunk a jóindulatnál (nem könnyű).

A Gregorys Coffee szép kis installációja következik, ők tulajdonképpen egy hálózat már, standjuk előtt gyorsan elosonok.

A Sanremo Coffee Machine impozáns standjánál is megállok egy percre tisztelegve, de bevallom kicsit már fáradok (ahogy ezen poszt írásával is).

És elérkeztem a várva várt Dona Chai találmányhoz, amely újra életet lehel belém, nemcsak a chai műfajt maxolja ki durván, de chai ízesítésű cidert kínál a standon, ez számomra New York esszenciája, olyan mértékű pozitív értelemben vett kombinált ízperverzió, amire nincsenek szavak.

A Toby’s Estate standját csak mutatóban rakom már csak ide, hiszen őket mindenki ismeri, New York gyakorlatilag legmenőbb brooklyni kávépörkölőjéről és kávézójáról van szó.

Végül, de nem utolsósorban a Baileys trend pozícionálása már évek óta lenyűgöz, itt is megadják a módját, „szerény” kávé koktélokat kínálnak, amelyet visszafogott tejszínhabbal, minifánkkal, cookie-val és csokoládésziruppal édesítenek, aranyszívószállal kínálnak. Szeretem a Baileys-t! 

Összefoglalva a New York-i kávé fesztivál igen tömény élmény volt, azonban úgy érzem a hazai kávé fesztiválok semmivel sem kevésbé tartalmasak. Úgy gondolom büszkék lehetünk az itthoni, megállíthatatlanul fejlődő kávé kultúrára.

 A begyűjtött ereklyék:

Gonosz és kritikus gasztrobloggernek azért jó lenni, mert így csak olyan helyekre hívnak, ahol:

a.) nem félnek, mert tudják, hogy annyira jók, hogy úgyis lenyűgöznek és az dupla élvezet nekik,

b.) ismernek és szeretnek, tudják, hogy tőlem akár a negatív szavak is pozitívan hatnak majd az üzletmenetre (sőt).

Ugyanakkor:

c.) nem hívnak Asztal,Tábla, Keret, Kocka, Hely, Nemhely, Sufni, Fadarab és egyéb kreatív elnevezésű helyekre, mert tudják, hogy mindenképpen megemlíteném és a névalkotó csapat lelkébe gázolnék ezzel,

d.) nem hívnak sznob, előkelő szalon helyekre, ahol a helyszínen ugyan még tudok viselkedni, viszont írásban, sunyin a monitor bástyái mögött már meglódul a vitriolos tintába mártott toll, esetleg érthetetlen, őrült, harsány képzavarokkal tarkított, senkinek se jó írás sül ki belőle, amelyet ha letisztítanak (cenzúra) akkor lesz csak igazán borzasztó. 

Na szóval... (John Cleese)

A Maharaja Lounge megnyitójára tehát elhívott a bátor PR csapat és persze drága személyes kedvencem, akinek minden hívó szavára érkezem puha bársonnyal körbetekert blogírótoll készletemmel. Ahol a Gasztrobizarr ott van, az egy Megnyitó.

Alapvetően puritán hangulatú, mégis kellemesen autentikus elemekkel díszített helyszín a Nagymező utca 41-ben újranyitott Maharaja Lounge. Alul egy látványkonyha fogad, körülötte indiai fűszerek kis tégelyekben. "Zárt körű rendezvényre érkezett" jelzik a fogadó emberek, mire magabiztos mosollyal (ez csak kicsit félelmetes nálam) jelzem, hogy tudom, úgyhogy fáradhatok az emeletre, már kezdünk is mindjárt. 

Komoly menetrend vár ránk, melynek egyik részletével sem fárasztanám az indiai ételek iránt fogékony közönséget, mert ez pusztán a mi lenyűgözésünkre szolgál. Szerintem az ebédelni és/vagy vacsorázni vágyó vendéget nem feltétlenül fogadja majd egy nagyszerű hastáncos csapat (bár, ha igény van rá, miért ne), mindenesetre nem látom a beikszelhető formában választható menüben ezt egy opcióként... egyelőre.

A lényegre térve, az étterem igazi újdonsága, hogy te magad állíthatod össze mit szeretnél enni: kiválasztod a szószt, a húst vagy zöldséget, valamint azt, hogy mennyire óhajtod csípősen, milyen egyéb zöldségeket kérsz bele és így tovább. Nemcsak, hogy nincs többé glutén, laktóz és egyéb érzékenységgel kapcsolatos kavarodás, de végre annyi bébikukoricát kérhetsz az ételedbe, amennyit nem szégyellsz és persze minden egyebet, ami a menükártyán található. Most elkezdhetnék okoskodni innen-onnan kimásolt nevű indiai ételekről, de - habár gyakran eszem indiait és imádom is - alapvetően fogalmam sincs az indiai konyháról.

Véletlen egybeesés, hogy évek óta kizárólag a Maharajaból rendelek indiait, esetleg néha a Pándzsáb Tandooriból, egy időben viszonylag sokat tartózkodtam otthon (az úgy volt... lábtörés..) és akkor volt időm kitapasztalni a lehetőségeket.

Bevallom, nekem nem könnyíti meg a dolgomat, hogy én állíthatom össze, mi legyen az ételem, annak idején az újonnan nyílt thai éttermekben is kicsit nehéz döntés elé kerültem a táblán névő összetevőket nézve, és fogalmam sem volt, hogy a citromfüvet toljam-e meg durván, vagy a koriandert, de beletanultam és itt is élek a lehetőséggel: Vindaloo (Goa nekem mindig meggyőző) szószt kérek marhával, továbbá kérek bele bébikukoricát (de minek?, ez végül nem bizonyul jó ötletnek, de ugye van miért visszajönni).   

Mert mire tanít az ilyesmi, na mire?

Hát a tudatosságra, arra, hogy megismerjük mit miért kérünk, még ha időnként el is rontjuk (ahogy egy rendelést is el lehet rontani), utána megszületik a tökéletes összeállítás és akkor haladhatunk tovább az úton, fejlődünk, kilépünk a komfort zónánkból, az pedig hasznos. 

Számomra két nagyon fontos új ismerettel zárul az est (tudom mindenkinek nyilvánvaló csak én vagyok ennyire alul művelt): 1. azért kívánunk gyakran indiai ételeket, mert a benne lévő fűszerek jelentős része gyógyszer, vagy nagyon fontos tápanyag számunkra és a szervezetnek szüksége van rá, ezért kiköveteli 2. a kurkuma csoda gyógyszer, fertőtlenít külsőleg és belsőleg, levesbe is ezért teszik, de hintőpornak is jó. Be is szereztem most egy vödörrel, de ne próbáljanak meg nagy mennyiséget vízben elkeverve meginni egyszerre, mert komoly kihívásokat rejt magában. Na jó, akkor inkább azt mondom: mindenképpen próbálják ki. 

És végül néhány értelmes mondat is:

"A Jham család generációk óta éttermet vezet. Magyarországon 1994-ben nyitották az első Maharaja-t, ez volt az első hazai indiai étterem, melyet azért nyitottak, mert nem tudták bemutatni magyar barátaiknak az indiai konyhaművészet remek fogásait. Az ételek készítésénél az indiai szakácsművészet inspirálja őket, melynek titka a hozzávalók, az arányok és mennyiségek, valamint a főzési időtartam helyes megválasztásában rejlik. Legújabb, immár negyedik magyarországi éttermük a Nagymező utcában nyílt meg, mely az első, autentikus indiai étterem a belvárosban, ahol a vendég egyben alkotó, azaz kreatív séf is! Mától bárki összeállíthatja kedvenc indiai ételeit, melyeket látványkonyhában indiai szakácsok készítenek el. Ezentúl nem kell kompromisszumokat kötnünk, amikor az étlapra nézünk! Maharaja Lounge a hely, ahol a gasztro-kreativitás új értelmet nyer! A 120 fős, 2 szintes étteremben délben büfével várják a vendégeket, a cél, hogy minél több különleges indiai fogást megkóstolhassanak a vendégek. A felső emeleten külön 20 fős szeparé várja a kisebb rendezvényeket tervezőket, így akár szülinapot is szervezhetünk ide indiai módra.

A megnyitón mindenki megkóstolhatta a saját maga kreált curryt-t, egyöntetű volt a fogadtatás, mindenki talált olyan alapanyagot, melyet igazán szeret és nagyon izgalmas ételek készültek. A vendégek betekintést nyertek az indiai kultúrába is, hiszen volt táncbemutató, mini fűszertovábbképzés, meséltek a tulajdonosok az indiai étkezési szokásokról, a saját családjuk történetéről, így nagyon családias volt az esemény.

Aki szívesen kipróbálna egy újfajta megközelítést az indiai ízek világáról a Nagymező utca 41-ben találja a MaharajaLounge-t."

 Éljen a kurkuma! 

New Yorkban nem kell nagyon keresgélni a legendákat. Egyik legfontosabb és legérdekesebb a Lower East Side-on található Russ & Daughters, valamint a nemrég hasonló néven nyílt étterem (Russ & Daughters Cafe) története, amely a 20. század elején New Yorkba emigrált csaknem kétmillió kelet- európai történelmének részévé is vált.

1907-ben Joel Russ a mai Lengyelország területén található Strzyzowból New Yorkba érkezett.
Eleinte Schmaltz heringet árult hordóból nagyrészt a Lower East Side-i kelet-európai zsidóságnak (meg persze mindenkinek, aki megvette, de arrafelé ők voltak többen).
1914-ben az Orchard Streeten álló téglaépületben már saját üzlete volt, amely 1920-ban a sarkon lévő 179 East Houston Streetre költözött, ahol azóta is áll.

Joel Russnak nem születtek fiai, akiknek társadalmilag elfogadott módon átadhatta volna az üzletet, viszont volt három cuki és szépséges kislánya: Hattie, Ida és Anne, akik tinédzser koruktól már a boltban dolgoztak. 1935-ben egyenjogú partnereivé tette a lányokat és elnevezte az üzletet Russ & Daughtersnek. Most nem is lepődünk meg ezen, de akkoriban merész lépésnek számított, ugyanis ez volt az első olyan üzlet, amelyben a „Daughters” (Lányai) név szerepelt. A lányok aztán férjhez mentek, a férjek pedig szintén csatlakoztak az üzlethez és vitték tovább lelkiismeretesen. 

1979-ben Anne fia Mark Russ Federman vette át boltot, akkori jogi karrierjét otthagyva vált harmadik generációs tulajdonossá feleségével együtt. Az üzlet hírnevét és ikonikus helyét New York térképén továbbra is fenntartották, habár a környék sokáig nem tartozott a legjobbak közé.

Mark Russ Federman ismert memoárjában „Russ & Daughters: the House that Herring Built” meséli el az üzlet történetét.

A negyedik generációs váltás 2009-ben történt, amikor Josh Russ és Niki Russ Federman vették át az irányítást. Az Egyesült Államokban a családi vállalkozások 1%-a éli meg a negyedik generációt, amit a Russ & Daughtersnek sikerült, ezzel kiváltotta számos New York-i intézmény elismerését is (New York State Senate “Commending Russ and Daughters upon the occasion of celebrating its 100th Anniversary.”).
2013-ban a The Sturgeon Queens dokumentumfilm (imdb) témáját is innen merítette, amely utána szintén nagy elismerést kapott.

Az 1914-es nyitás után 100 évvel később ugyanabban az utcában, ahol Joel Russ az utcán árulta heringjeit, dédunokája megnyitotta a Russ & Daughters Cafe-t, hogy ne csak sorban álljanak az emberek az üzlet előtt, hanem legyen egy hely, ahová be tudnak ülni és a Russ & Daughters ikonikus alapanyagait fogyaszthatják.

Az üzlet és az étterem számtalan New York-i és nemzetközi elismerést is begyűjtött.

Az étterem fő specialitása a füstölt lazac, bárjában pedig házi készítésű italok, tojás krémek, különleges koktélok kaphatók. Étlapján Noshes, Boards, Platters szekciókban találunk sokféle fogást. 
Noshes: burgonya, mustár, karamellizált hagyma, sült lazac, bagel, vad lazac, crème fraîche, tejföl. Boards között találjuk a Yum Kippered fogást, ami: sült lazac, cream cheese, paradicsom, hagyma, kapribogyó. Platters esetében pedig 3-4 embernek kínálnak tálakat: cream cheese, hagyma, paradicsom, savanyított paprika, kenyér és még sorolhatnánk. Van külön Caviar és Herring, valamint Eggs, Soups, Sweet, Salads fejezet is, ezeket már tényleg nehéz átadni, érdemes egy pillantást vetni az étlapra.

A szintén szakmai emigrációban élő New York-i séf barátnőmékkel megyünk el és fedezzük fel (vagyis csak én, mert ők már ismerik) a híres helyet. Én érkezem előbb és persze véletlenül a bolt címét kapom meg eredetileg, de legalább megtudom (én tudatlan barom ekkor még), hogy ez ugye két hely az üzlet és az étterem, ez utóbbi nemrég (2 éve) nyílt. Az éttermet is megtalálom hamar, előtte ácsorog néhány ember, de ez itt megszokott, csak úgy bejutunk, azt hittük? Barátaim is megérkeznek végre, de asztalhoz nem jutunk egyből, majd értesítenek sms-ben, ha felszabadul egy asztal. Egy közeli kávézóba ülünk (dicsekvés percek: az itt készült kávéfotómat ki is tették az instagramjukra), de 20 perc múlva már érkezik is az üzenet, hogy kész az asztalunk, hiába a kelet-európai hangzású név és fej megteszi hatását, hamarosan ott vagyunk és le is ülünk egy szépen terített asztalhoz.

Elképesztő, de az egyik habzó bor ("pezgő" sic!) ajánlat magyar: Tokaj Királyudvar „Henye” (itt kicsit máshogy van elírva, valaki szakmabeli szólna nekik?), nagyon büszkék vagyunk magunkra és nem is nézem, hogy 15 dollár egy pohárral, persze jöjjön azonnal.

Mellé The Classic fogást kérek, az mindig biztos jó választás gondolom én. Gaspe Nova Füstölt lazacot, creme cheese-t, paradicsomot, hagymát és kapribogyót tartalmaz, de persze egymás ételeit is megkóstoljuk,

Mariann ravaszul kér előételt is, amelynek mindegyikét persze legszívesebben elenném előle azonnal, mert olyan finomak.

Habzóborunk olyan kiválóan passzol a lazachoz, mintha pont ide találták volna ki, stílus és kulturális parádé, hogy éppen egy kelet-európai csodálatos bort tartanak, amelynek neve amúgy sem hangzik rosszul nemzetközi terepen, de mégsem a megszokott édes tokaji.

Nem állítom, hogy túl bonyolult lenne itt a fogyasztás, hamar végzünk, a történelmi fotókat nézzük a falon a mosdó felé menet, de amúgy gyakorlatilag ennyi is volt az élmény (viszont annál mélyebb).

Hazafelé betérek az üzletbe, „landmark shop”, „true New York experience” és hasonlók nyomása alatt.

Nagyon izgalmas és félelmetes is egyben, persze egy viszonylag egyszerű üzletet takar, de tényleg fantasztikus kínálattal. Kaviárok, és kaviár kiegészítők (blini, toast, crème fraîche, tálalók, táskák), füstölt hal specialitások, sable, tokhal, domolykó (Chubs, ezt biztos hallotta már valaki), sárga úszójú tonhal (Yellowfin Tuna), makréla (Mackerel), pataki pisztráng (Brook Trout). Sajtok (Midnight Moon, Pierre Robert, Langa La Tur, Jarlsberg, Stilton, Aged Manchego), Füstölt lazacok, kenyerek, heringek, saláták, aszalt gyümölcsök, magok, diók, édességek (Babka!), Halvah és sokan mások.

Mindenképp menjetek el ide, ha New Yorkban jártok.

Russ & Daughters Cafe
127 Orchard Street,
New York, NY 10002 

Russ & Daughters 
179 East Houston Street
New York, NY 10002 

Sziasztok! - ugrok be lazán ezen a kora őszi vasárnapon a Pozsonyi út még belső peremének számító Újpest rakparti Paninibe. Még nem ebédeltem, gondoltam bedobok itt egy szendvicset. Bevallom nem szívesen járok ide, mert legendásan öntörvényű a kiszolgálás, ami persze lehet jó és rossz is, attól függ milyen kedvük van. 

"Jó napot." - köszönt a pincér fiatalember inkább kedvesen, mint nem. Sőt, talán túl kedvesen is.

Nem szívesen használom ezt a kifejezést, de tényleg ez írja le jól, amit érzek: megáll bennem az ütő. 

Harmincas éveiben járó nő vagyok, na jó, mindenesetre nem látszik rajtam, hogy mennyi vagyok valójában (most majdnem leírtam, de nem). Legalábbis szerintem. Persze most magamba nézek. Lehet, hogy mégis borzasztóan öregnek nézek ki? Nem, az kizárt. 

És ha mégis, akkor mi van? 

Akár 20 éves vagyok, akár 30, akár 50 vagy 70, ne köszönjön úgy nekem egy nálam pár évvel fiatalabb pasi, hogy "Jó napot." Köszönjön akkor már úgy, hogy "Kezicsókolom." vagy "Csókolom." Vagy, ugye a protokoll szerint, ha azt mondom, mint vendég, hogy "Sziasztok!", akkor bizony sajnos "Szia!" a válasz. 

A helyzet még rosszabbra fordul, bejön egy pár, hozzájuk is odajön: "Sziasztok". 

Nem tudom mennyire látszik rajtam, hogy tüskés gömbhalként fújódom fel egyre inkább, szinte már vicces, hogy mennyire vérig sértve érzem magam, komolyan, majdnem elnevetem magam a saját reakciómon.

Legszívesebben távoznék, de mégsem mondhatom, hogy elmegyek, mert Jó napottal köszönTÉL, te tahó paraszt. Lebukik fejem és úgy zokogok... de haloványul bennem a bánat, túllépek rajta, úgy döntök, hogy megpukkadhatnak, akkor se nézek ki egy nappal se többel 32-nél. 

Kérek tehát egy tonhalas, kapribogyós, lilahagymás paninit és két deci narancslevet, ahogy a fiatalok szokták.

Bár nem teszem hozzá, hogy az ipari takarmánynarancsból lesz szíves, de abból kapom. 

A szendvics összességében nem rossz, bár szájízem lelki eredetű keserűségét a salátán túltolt, ízesített balzsamecetkrém sem tudja megédesíteni, a tonhalkrém melegítve pedig szürreálisan hat, mindenesetre meg bírom enni. (Akik ismernek, azok tudják, hogy ez igenis dicséret.)

Befejezem, jön a fiatalember, elveszi a tányéromat - udvariassága továbbra is hibátlan, nyilván viszonylag látványos volt a megsemmisülésem, persze akaratom ellenére - már csak egy közlendőm marad számára, amolyan vénasszonyosan affektálva:

"Fiatalember, legyen szíves közölni a séffel, hogy a kapribogyó az kapribogyó és nem helyettesíthető fekete karikázott olívabogyóval, a vendég nem hülye és ezt észreveszi, továbbá az íze sem ugyanaz. Köszönöm."

"Rosszat tettek bele?" - kérdezi kerek szemekkel. 

De (nyanyásan) rá sem nézek, csak bólintok. 

Egész jó lesz ez a szigorú nyanya szerep, érzem, hogy bele fogok jönni.

Emlékszem életem nagy pillanata volt, amikor előbb megkaptam az úttörő nyakkendőt, mint ahogy járt volna, mert mi énekkarosok csak úgy énekelhettünk a XIII. pártkongresszuson.