Ha a magyar hal, mint fogalom szóba kerül, legtöbben még mindig a szürke, óriási akváriumban senyvedő pontytömegekre emlékszünk, amelyeket megbabonázva-szörnyülködve bámultunk kiskorunkban (vagy nagykorunkban) a csarnokban. Esetleg szóltunk is valakinek akkori ártatlanságunkban, hogy ott alul néhány már nem is mozog. Persze mindez senkit nem érdekelt, és mi akkor ott megtapasztalhattuk az egzisztencializmus és elidegenedés első igazán mély bugyrait, a halott pontyok szellemei azóta is sok magyar embert üldöznek. A magyar hal említésére tehát sokan azt mondják: fúj! Vagy azt, hogy: jaj, utálom a szálkát! (például én) 

Nekem amúgy szálkafóbiám van, akkor is szálkát észlelek, ha nincs, sőt egyszer Amszterdamban egy füstölt heringből képzeletbeli szálka nőtt a gyomromba, de aztán elmúlt. 

A lényegre térve: nyílt ugye egy bátor magyar halazó - Stég néven - a belváros, turistáktól és beragadt helyiektől nyüzsgő Gozsdu udvar Dob utcai bejáratánál. 

Van egy olyan gyanúm, hogy a hely tulajdonosa magától ezt a helyet nem így csinálta volna meg, ahogy most kinéz. Kimeszeli a helyiséget (volt kóser bolt, szóval azért ugye nincs egyszerű dolga), berak egy konyhát, ahol lehet halat sütni, és kb. ennyi. De valaki azt mondta neki, hogy "figyelj itt már nem élsz meg egy sima halazóból, a designt is meg kell jól csinálnod legyen ilyen vintage, rajzos, kékes, tengerpartot idéző, de olyan trendi, meg legyenek a falon halfejek és cuki fémvödrök és kimért szalvéták, meg legyen ilyen látványkonyha és a padló pedig olyan szintén mediterrán fekete-fehér mintás, szóval erre muszáj költeni, mert különben nem jön a vendég".

A csodás design egyébként már az első héten szétesett: jöttek le egyből a táblára kirakott halmatricák - vagy a ragasztó nem volt jó, vagy a papír, de nem bírták egymást. Aztán lekerült a hal fő része (mármint a matricából) és maradt csak a halfarok a táblán. 

Egy esős napon pedig már a külső táblán is jöttek le a betűk. Biztos nem számítottak esőre, se vízre, amitől felpöndörödik majd. Pedig - ha belegondolunk - a stégeknek bírniuk kéne a vizet. 

Szóval felesleges költeni erőlködős belsőre - elég ha tisztességes a konyhád és jó a szakácsod. 

A probléma viszont az, hogy ha már a belső design kicsit erőlködős is lett, de a szakács sem jó.

A sok süllő, keszeg, ponty és társai csak halni járnak ide, értő kezek nélkül végzik szivacsos-gumi formájában, sok-sok rántással felpuffasztva, rossz salátával körítve, felpuhult pontytepertőként kísérik őket utolsó útjukra, legjobb esetben talán roston sült formában. 

Pontytepertőt rendeltem előételnek lilahagymával és uborkával. Langyosan érkezik, amit nem értek, de puha, gumis állaga van, nem ropogós. A hagyma a langyos hőmérsékleten közben félig megpárolódik. Az uborka - ha akarom zavar, ha nem akarom nem zavar, én most teljes jóindulattal ülök itt (kérem az egyesekből kitörő pukkadozó rosszmájú nevetést azonnal abbahagyni). Pedig olyan jó lenne, ha jó lenne. 

Jó, oké, lássuk be az előétel szörnyű volt, ugorjunk. A ház ajánlatát kérem, ezt is azért, mert gondolom az a legjobb, az, amit minden körülmények között, a rosszmájú válogatós, hülyeségeket rendelő vendég egyedi igényei helyett - mindenképpen jól el tudnak készíteni. Süllőpofa zöldségekkel. Mondjuk, ha a pontynak lehet lába (pontypatkó) akkor a süllőnek is lehet arca. 

Egyikőnk salátája kilóra vett előre vágott borzadály, de viselhető ízvilággal, az én ételem maga a pokol. Szintén gumis állagú süllőpofa "érmék" borzasztó ízű sült zöldséggel.
Gyanakodva méregetem, a paprika lehet benne, ami valószínűleg megadta magát egy ponton (nem tudom éreztek-e már rohadt paprika szagot, na annál szinte nincs durvább) szóval itt halványan ez érződik, de ellenőrzöm magam újra és újra, megkóstolom megint, nem, ezt sajnos jól érzem. Nyilván nem arról van szó, hogy rothadt zöldségek vannak a tányéromon, de akkor is érződik valami állott buké. Jelzem a problémát, mire szó nélkül felajánlják, hogy válasszak valami mást, elnézést kérnek. Harcsapaprikásra váltok, jön is nem sokkal később és valóban finomabb, nekem már teljesen mindegy, amúgy ezt sem ajánlanám jó szívvel senkinek, de legalább meg lehet enni. 

Elsősorban elkeserítőnek érzem az egészet. A süllő érméknél éreztem persze valami felháborodást, hogy a francba, beülök ide, erre a magyar halas helyre, miért nem lehet ezt a néhány halat értő módon elkészíteni? A technikák és alapanyag sajátosságok nyilván ismertek.

Az a baj, hogy a felszolgáló, akinek szerintem komoly köze van a helyhez szerintem jót akar csinálni.

Látszik rajta, hogy a szíve-lelke benne van. Tényleg. És szerintem nem boldog, mert látja, hogy nem annyira jönnek a vendégek. És az a baj, hogy lehet, hogy nem érti miért. Bejött a dzsungelbe a dzsungel harcosok közé. Őt valaki nagyon átveri folyamatosan. A belsőépítésze kezdte, a szakácsa folytatja. Mert nem értenek hozzá. Fogalmam sincs mi lehet a háttérben.

Egy biztos: nem tudják ezeket a halakat elkészíteni. Nem fog menni így. A szivacsos fish & chipset egyszer lehet lenyomni az ember torkán. A zsákban rendelt előre vágott salátától közösen bánkódunk ő is és mi is, és az egész világ valahol belül egyszerre zokog, minden egyen (agyon) vágott lilakáposzta láttán. 

Pedig nem ártana, ha lenne mégis néhány olyan hely, ahol megértjük, hogy miért jó a magyar hal. Már, ha egyáltalán jó. Mert ugye az is lehet, hogy vizeinkben radírhalak tenyésznek és radírpókokat (vagyis vízipókokat, ha nem vízilovakat) vacsoráznak. 

Legközelebb, amikor elhaladok a hely mellett - és erre kérek minden volt és leendő vendéget - inkább ne menjünk be, csak úgy bólintva mormoljuk magunk elé: lehetne jó is.  A kollektív akarat sokmindenre képes.  

Késő este, szinte minden bezárt. 11 elmúlt, most lett vége a jóga órának. Előző nap a teliholdnak látszó hold is betett, némán nyomta rám negatív sugárnyalábjait, nem volt az a Gyurcsók, aki leoldotta volna. Ezen az estén fokozottan furcsa állapotban vagyok.

A jóga csoport éhesen vonul, az órán újrastruktúráltuk fáradt testrészeinket, a relaxáció során megtisztult csakráink egyértelműen fizikai táplálékot igényelnek. De már csak a Mc Donald's van nyitva, Bemegyünk.

Egy sajtburger menüt kérek, mondom rutinosan. Gond nélkül felveszik a rendelést. Utánam körülményesebb igény érkezik: 2 sajtburger és egy kóla lesz. Na, ez már nehezebb eset. Menüben mehet? Nem. De úgy drágább. Jó, akkor legyen menü. Hány milliószor hangzott el vajon ez a párbeszéd a világban és van ez így a mai napig. Ha lenne a zeneszámokat felismerő alkalmazás helyett egy ismétlődő párbeszédeket felismerő alkalmazás, ez a beszélgetés valahol az élen végezne. Mondjuk ehhez mindenkinek lehallgató készüléket kéne viselnie. Na jó így is azt viselünk, csak nem látjuk be. 

Leülünk - mint egy filmben, nem is tudom mikor voltam utoljára Mc Donald's-ban. Persze, hogy egy piros bőrüléses boxban ülünk olyan tarantinósan, kibontom a sajtburgert, nagyon tetszik a helyzet szokatlansága, az, hogy csakazértis beülök, ráadásul még meg is írom (akkor még nem tudtam, ártatlanul élveztem a pillanatot).

Ellenben nem is várok semmit. Eszem, ami ehető és amúgy minden az. A krumpli egyébként lenyűgöző alapanyagból áll, amelyet szerintem már brit tudósok se tudnának visszabontani eredeti mivoltára, én valami afrikai őshonos nagytestű növényre gondolok, amiből kikisérletezték az új krumpliízt, és már csak egy minimális krumpli aromát kellett hozzáadni és kész, de az is lehet, hogy a NASA által titkolt kísérleti melléktermékek újrahasznosítva. Nem panaszképpen mondom, teljesen megfelel, az élmény megvan, az étel pedig tényleg az emlék és az amerikai álom kivetülése a magyar hortobágy, alföldi rónaság, pesti délibáb léten, amelyben tükröződve - feltéve ha hiszünk benne - mi magunk is megjelenünk. Csak eső ne jöjjön közben. Mondjuk akkor meg ott a szivárvány. Á nem jó, a Starbucksot ne keverjük bele. 

Még mielőtt azt hinnék ez egy negatív kritika volt, nem, mert szerintem kell ilyen, különben hová is tűnne életünk tézis-antitézis-szintézis harmóniája - az amerikai élelmiszeripar kimunkált terméke vs. a szinte már ipari méretekben felvonultatott kézműves, fair trade vonal... a szintézist pedig ugye nem tudjuk, különben is még mielőtt ráébredt volna, ezen a ponton eltávozott a szerző, sokak bánatára még nem az élők sorából, hanem a Mc Donald's-ból és azzal meg is szakadt az elmélkedés és visszazökkentünk a budapesti Gainsbourg alteregóktól hemzsegő Uber sofőrös éjszakába, lévén az utolsó busz közben elment. De ez már egy másik történet. 

Mint azt sokan tudják, az újonnan nyíló vendéglátó helyek kreatív elnevezésére kissé érzékeny vagyok. Fárasztónak találom a Bolt, Fadarab, Kocka, Doboz, Vessző, Négyzet, Sufni, Bakancs, Konyha, Pont, Sarok, Valami stb. nevű helyeket és ezek közül nem is biztos, hogy mindegyik létezik. 

Szinte már lefáradni se volt erőm, amikor megláttam a Madách téren felbukkanó "Igen" feliratot a néhány négyzetméter (vagy annyi se) nagyságú újonnan nyíló pizzaszelet bár ablakán. 

Nem is igen (haha) volt kedvem kipróbálni aztán, mondhatni eszembe se jutott - bár bevallom én kevésbé vagyok fókuszálva a pizza műfajra. Persze elismerem az encsi Anyukám mondta munkásságát, valamint a Pizza Me-ben is bármikor szívesen eszem egy szelet pizzát, ha megéhezem.

Szóval nem különösebben érdekelt a hely, amíg hirtelen fel nem bukkant az Index főoldalán egy komoly méltató cikk, majd pár nappal később az Origón, végül, de nem utolsó sorban, ekkor már nem akartam hinni a szememnek a DiningGuide-on. 

Az első cikk után a sok birkához hasonlóan én is betértem, na jó hát ezt tényleg akkor ki kell próbálni, ekkor már borzalmasan megfáradt, de lelkes és kedves személyzet fogadott, nagyon kedvesen mondták, hogy várhatóan 15 percet kell majd várni a pizzára. Kétféle pizzát választottunk - ebben is rugalmasak voltak, hogy lehetett 2 fél pizzát kérni - ráadásul a második előtt kaptunk egy ajándék szeletet is kárpótlásul, hogy sokat kell várni. Kérdeztem, hogy ez az őrület a cikkeknek köszönhető-e, mondták kimerülten mosolyogva, hogy hát igen (hehe), előző nap például 1 órát álltak sorban ebédidőben az emberek, de majd biztos beáll az egyensúly. 

Végül kaptunk egy kissé kihűlt margaritát, valamint egy nem kihűlt szardellás-kapribogyós pizzát, mindkettő fantasztikusan finom volt és nagyon tetszett az is, hogy ilyen jól kezelik a helyzetet, mindvégig kedvesek és jól láthatóan nagyon keményen dolgoznak. 

Ezután láttam az újabb cikk után a lemondó, fanyalgó kommenteket, hogy elfáradt a személyzet és nagyon sokat kell várni és kedvetlenek meg unottak és nem is olyan jó a pizza, satöbbi... 

Szóval azt gondolom, hogy érdekes jelenségnek vagyunk szemtanúi.

Oké, hogy macaron meg újhullámos kávézó meg újhullámos cukrászda, de ezek szerint a pizza szelet bárokkal igencsak hadilábon állunk. Az a helyzet, hogy Budapestnek, az országnak ezek szerint szüksége lenne még több normális (úgy értem: jó) pizzára, olyan odafigyeléssel elkészítve, amely tiszteletben tartja a pizzatészta készítés alapelveit. 

Most már elárulhatom, először arról akartam írni, hogy a vezető, tömeges olvasottságú portálok minek nyomnak agyon egy ilyen kis helyet azzal, hogy ekkora figyelmet generálnak. Szerintem igazságtalan, aki azt mondja, miért nem készült még fel a hely. Ez a hely nem arra készült fel, hogy fél Budapest odamegy, hiszen ha arra készült volna nem is ment volna oda fél Budapest. 

Nem szoktam ilyen elnéző lenni és tudom, hogy nem is áll jól, meg sokan most emiatt ki is lájkolják a blogot, de ha javasolhatom, adjunk egy kis türelmi időt nekik, ki fogják heverni - talán túlélik a mesterséges hájpot maguk körül.

Ha pedig nem, az megint egy rendkívül tanulságos történet lesz, amivel ismét eggyel okosabbak lehetünk.

Hogy mi a tanulság? Talán annyi, hogy tudni kell csendben megnyitni és fokozatosan beépülni a köztudatba. Ne verjük magunkat egyből nagy dobra.... Persze csinálja, aki tudja így, én biztos szintén nem tudnám.

Általánosságban igaz elméletnek tűnik, hogy minden könyv megjelenésekor meglódul egy lelkes birkanyáj, és bólogatva, bégetve helyeselnek és tapsolnak. Magam is jónéhány ilyen nyájhoz tartozom. Ilyenkor ugye nem sok tér marad az objektív véleményalkotásnak, elkötelezetten támogatunk, szeretet adunk, egymás kezét fogva igyekszünk a világ folyását jobb, pozitívabb irányba terelni. Az önmagunkban elősegített lelki béke erejétől vezérelve folytatjuk a tevékenységet a többiek megtérítésével.

Létezik ugyanakkor olyan eset is, amikor a természetes, illetve részben magunkra erőltetett fent említett lelki békét folyamatosan feldúlja valami. Amikor nincs az a lelki gyakorlat, erőnek erejével magunkat arcul csapó és jobb belátásra térítő módszer, ami vissza tudná állítani.

Hát ez történt sajnos, amikor elkezdtem lapozgatni őszinte érdeklődéssel és lelkesedéssel a BOOOK Kiadónál megjelent legújabb művet, a Fánki Főö címűt, amelyet egyébként legutóbb lelkes posztban méltattam én magam is, akkor még felületes rajongástól és a kiadó iránti őszinte szimpátiától vezérelve.

Bevallom, fenntartásaim a Fánki Főövel (értsd Phunky Pho) már régebben kezdődtek. Egyrészt, amikor a street food mozgalom hazai úttörői kikiáltották a kiskirályokat, kiadták a best of díjakat és előtérbe toltak bizonyos kiszemelt egységeket. Emiatt senkit nem lehet elítélni, csak a valósággal szembesülve mégis érzed, hogy itt valami sántít, mintha egyértelműen mégse az lenne a legjobb, amit ők annak mondanak. Amikor elmész lelkesen az említett helyre, és egy üres, buta ízű levest kapsz - najólehetmindenkinekrossznapja, vagy órákat állsz sorban a best burger in town című helyen, és végül kapsz egy mertígykell véresen nedvedző, széteső, a szád méretéhez képest kétszer akkora, befogadhatatlan, persze a mekinél lényegesen jobb, de semmi különös, korrekt hamburgert.

Visszatérve témánkra, a végtelenül cuki, jópofa, szeretettől és boldogságtól, fánkiságtól, szabad szavaktól és lazaságtól áradó Fánki Főö könyvet kinyitva először a magukat világutazóként aposztrofáló, "valamit most már kezdeni akartunk magunkkal, csak azt kellett kitalálnunk melyik országban" lelkes bevezető szavak hallatán nyílik ki a magyar olvasó zsebében a bicska, amelyet jórészt nyilván a tömény irigység és egyfajta ösztönös rosszindulat táplál.

Aztán az olyan bevezető mondatok nehezítik még a boldog elfogadást és a kalandok átélésével próbálkozó azonosulást, mint "Éva: Mi legyen a vacsora? András: Nem tudom, nem vagyok éhes. Tudom, de két óra múlva éhes leszel, szóval mint főzzek? András: Nem tudom, nekem mindegy." Ami szép az szép.

Szóval, amikor annyira őszinték és lazák vagyunk, hogy ez volt az "Otthon" című fejezet bevezetője, nem mellesleg tényleg gyönyörű háttérképekkel, igényes fejlécekkel és tipográfiával gazdagítva.

Ősgonoszságom része még nagyon régről, hogy én kevésbé tudtam tisztelni az El Caminón önazonosságot keresőket, és hát sajnos a 34. oldalon Éva történetében éppen egy ilyenbe futok, hogy mekkora élmény volt neki, amikor ugye "nincs visszaút", mindez 2006-ban, amikor az El Camino-küldetés gyakorlatilag nem sokkal ad több spirituális élményt, mint a Halászbástyára ellátogatni - jó bocsánat, sajnos túlzok.

Mindentől függetlenül mégis teljes nyugalommal a reggeli PG tips teám iszogatása közepén ért a "Miért csináljuk?" bevezető egység utolsó bekezdése "Csak még egy gondolat az autentikusságról". Közbevágok magamnak megint: a kedves alapítók valahogy úgy beszélnek végig magukról, mint a pho leves Schobert Norbija és Rubint Rékája, és az egész ország visszafojtott lélegzettel várja, hogy tényleg, hogy jött ez? miért csinálják? tényleg, hogy történt? De mi? Az, hogy nyitottak egy éttermet (majd pechjükre még tíz másik vietnámi étterem nyílt éppen akkor)? És ennek alapján mondják el a gasztro startup tuti receptjét? Úgy, hogy közben egy új helyet se nyitottak? Közben azért azt elmondanám segítő szándékkal, hogy ez nem "startup" innentől kezdve, de már akkor sem volt az, amikor a gondolat megszületetett, ugyanis a startup és a franchise, mint végső cél kitűzése ugye nem ugyanaz, bár tudom, hogy sokan keverik.

De visszatérve az au-ten-ti-kus-ság-ról szóló részre: szóval ebben a szép című bekezdésben el van magyarázva, hogy a lecsónk sem autentikus, mert mennyi nemzetnek van hagyma-parpika-paradicsom alapú étele, szóval nincs is olyan, hogy autentikus. Na most ha tényleg annyit éltek külföldön, akkor pedig pontosan tudniuk kéne, hogy mit jelent az, amikor magyar lecsót eszel, hogy annak miben és mennyire más az íze mégis, hogy néhány apró összevető igenis tud jelentős érzelmi különbséget előidézni. Bevallom, a visszavonulni képtelen negatív hullámok sorozata bennem itt kezdődött, amelynek következtében nyilván karamellizált sertéscsülökként fogom végezni az egyik pho levesükben - teljes joggal.

Kedvenc mondatom mégis:

"Higgyétek el, mi sem aranykanállal a szánkban születtünk."

Elképzelem, mennyit ültek a "máshol sincs kolbászból a kerítés" mondat fölött, hogy valami változatosabbat alkossanak.

Szóval a borzalmas dilemmát ne felejtsük, amellyel szembesültek annak idején. "A gond csak annyi volt, hogy tényleg nem tudtuk, mihez kezdjünk. Ráadásul a "mit csináljunk ezután" mellé a "hol csináljuk" is párosult, és elég nehéz volt kitalálni, hol telepedjünk le, hiszen pont úgy el tudtuk képzelni magunkat Kambodzsában, mint Berlinben vagy Uruguayban."

Érzik a problémát, és a mindent feloldó fantasztikus teljesítményt, ugye?

A Gasztro-Startup Kalauz fejezetből megtudhatjuk például, hogy "Ezenkívül az is elég nagy flash, ha az ember megélhet a hobbijából". Annyira, de annyira jópofa, hogy a beszélt nyelvet ültették írásba, és végig ilyeneket olvasgathatunk egy profin kivitelezett könyv lapjain, hogy "kurva jó érzés". Amúgy gondoltátok, hogy "Éttermet nyitni akkor is jó ötlet, ha érdekelnek az emberek"?

Én nem, azt hittem csak akkor jó, ha nem érdekelnek.

A hogyan csináljunk éttermet? fejezetben megtudhatjuk, hogy a Funky Pho "soha nem baszott át se vendéget, se üzleti partnert, se munkatársat". De valójában semmi más hasznos infót, mert "nem vagyunk mi éttermi tanácsadók".

Szóval mi a bajom ezzel a könyvvel?

Az, hogy egy gyönyörűen tervezett, igényes kiadványt teleraktak öncélú, érdektelen, magamutogató, tanulság nélküli egotrippel, valamint - gondolom nulla igény alapján - kétségkívül nagyon érdekes és izgalmas, egzotikus receptekkel, persze jórészt igen nehezen beszerezhető alapanyagokra építve. Amit véleményem szerint senki, de senki nem fog soha megfőzni. Arra jó, hogy ott álljon a polcodon, és olvasgasd Éva és András történetét, akik beutazták a világot, és nem tudták, mit kezdjenek jó dolgukban magukkal, mégsem mehetnek még egyszer az El Caminóra, ugye.

Laza, de alázat nélküli, sikertörténet nélküli - egy étteremről beszélünk, ami működik két évvel a megnyitása után is.

Még mindig nem tudom,mi irritál igazán. Lehet, hogy én magam?

Szerintem elmegyek idén (na jó jövőre) az El Caminóra és talán megnyugszom végre.

Ezeket a halakat a fene se érti általában, hogy melyik melyik. Én tőkehallal először akkor találkoztam, amikor - most nagyképű leszek (mikor nem) - e blog aranykorában volt szerzőtársam rendelt tőlem Lisszabonból "bacalao" néven, és igyekeztem felhajtani (nem volt nehéz, hiszen az ott nemzeti eledel) sózott-szárított tőkehalat, amelyet aztán bőröndben szállítottam neki haza, első menetben akkori spanyolországi otthonomba (igen, minden harmadik posztban leírom,hogy ott laktam anno), majd nem sokkal később haza ebbe az izé országba. A bőrönd tartalmát és magát a bőröndöt is persze azóta lecseréltem, érthető okokból. 

Szóval a hal ugye büdös, de azért finom. "Büdös de finom", hát nem tudom, ez így nem igazán csábító. 

Jó, de hogy jön ide a varázsdoboz? Hát úgy, hogy az nem büdös. Sőt. Szép és illatos. 
Elég a rejtélyeskedésből. Persze, hogy máshogy lehetne kezdeni egy bejegyzést, amelynek címében a varázsdoboz szó szerepel. Kaptam ettől az új kezdeményezéstől, a Dietboxtól egy csomagot. Igen, már megint ez volt, pakkot kaptam. Ilyen a gasztrobloggerek élete, túl jó, de azt is irigyeljétek ám, amikor 600 lovon érkező, nyilakat hajigáló fő foglalkozású trollal kell egyenként leszámolnotok, mert kritizáltatok egy kávéhab állagot.

Megkaptam tehát a DietBox 2 x 2 fős csomagját, ami azt jelenti, hogy egy NAAGY dobozt. Én szeretem sajnos a naaagy dobozokat, főleg amikor azt se tudom, hogy mi van benne, még akkor sem ha én rendeltem. 

A doboz egyébként a munkahelyemre érkezett, úgyhogy haza kellett vinnem kézben és gyalog. Ne tudjátok meg, mennyire kedveli a nép a nagy dobozokat cipelő nőket, ennyi elismerő pillantást legfeljebb korábbi sikeres diétáim legaktívabb szakaszában kaptam, úgyhogy most két legyet egy csapásra, egyrészt hazavittem a nagy DietBox-ot, ami mínusz 1 kiló (tudom, hogy nem), másrészt benne van a sok nyers alapanyag kimérve, becsomagolva, nagyon pontos elkészítési mutatóval ellátva. 

Amúgy elárulom, hogy nem diétázom most (leszámítva a doboz cipelés, legújabb divatot), de ha valami diétás,az nem veszi el a kedvemet, nem árt, sőt hasznosnak tartom a kíméletes és jó alapanyagokból elkészített fogásokat, úgyhogy nálam nyitott kapukat döngetnek az ilyen elképzelések. 

Szóval eljött a főzés ideje.

Kibontom a csomagot. Nem tudom, de valahogy érződik az egészből a tömény gondoskodás. Nem elég, hogy váratlanul megcsap a friss fűszerek illata (és nem a tőkehalé mert az durván jól be van csomagolva), tehát az oregánó, bazsalikom, kakukkfű, rozmaring - amely eleve bódító boldogságlöketet nyom az agyamba, hanem az egész csomagolás olyan figyelmes és átgondolt - ott van benne tényleg a magic, amikor nem tudod megmagyarázni, de valahogy jó az egész élmény.

Jól van, haladjunk. Én amúgy nem nagyon szoktam stresszelni a főzéstől, de azért minden recept esetén ott van bennem egy kis félelem, hogy tényleg lesz-e mindenhez alapanyag, nem a háromnegyedénél derül ki, hogy nincs valami nagyon alapvető vagy akár egy kevésbé fontosnak tűnő - dehát receptben olyan nincs is - de mégis szükséges alapanyag.

Na most ez a kis (vagy nagy) félelem itt nem létezik, mert minden van a dobozban. Igen, minden. Fűszerek, só, bors, olaj, tehát nincs olyan, hogy azt se tudod miről beszél és szerezd be, ahol akarod, valami nem létező, soha nyitva nem tartó vagy a város távoli szegletében található boltban.

Amúgy a bevásárlástól nem rettegek eleve, de azért nem is nagyon szeretem. Sok ott a hülye, meg az unalmas, nagyszájú fráter, nem mindig akarom őket hallgatni, a CBA büdös és nem szeretem, a SPARt se szeretem mert minden ipari, a többit se, a Culinarisban meg folyton négyszer annyi dolgot veszek, mint terveztem és persze egyikre sincs semmi szükségem (azért elfogynak végül). Például medvealakú banános kekszet mindig veszek, de mondjuk arra szükség is van.

Na vissza már megint a kis dobozomra, kiszedegetem a dolgokat, fokhagyma, fűszerek, egy hatalmas csomag gyönyörűséges spenótlevél, (úristen, ilyet hol lehet beszerezni?) és persze ott van a gyémánt berakású, frissen és szeretettel remegő tőkehalfilé. Egy csoda az egész szett.

Ez a DietBox amúgy egy játék. Ott van minden előtted csak össze kell rakni. Szerintem egyébként ideális szerelni kedvelő fiúknak-lányoknak(?), de olyanoknak is, akik soha életükben nem mertek még nyers halhoz, de még spenóthoz vagy fokhagymához se nyúlni, mert itt mindent megmondanak mit, hogy kell, mennyit és mikor. 

Hülyebiztos képes leírás segít tehát a lépésekben, még én is értem. Na jó én nem vagyok hülye (na jó de), de még csak össze se zavar (csak egyszer). 

Tessék összevágom a fűszereket, ahogy kérik, mondjuk a fokhagymát is megpucolom, de egyben önhatalmúlag fel is vágom és ha már arra  járok (a hal felé), akkor be is dörzsölök mindent mindennel, vajat időben felolvasztva persze és mindezt egybekeverve - ez később kisebb fennakadást okoz, mert például a fokhagymát marhára nem ide kellett volna dörzsölni, hanem a spenóthoz adni mindenféle dörzsölés nélkül, de a DietBox mégsem készülhet fel az összes (túl dörzsölt, na jó bocs) ügyfélre. 

És akkor jön a mandulaliszt. Ugye nem dicsekszünk azonnal, hol találkoztunk igen intenzíven ezzel az alapanyaggal (macaron!!!), de akaratlanul is még jobban szívembe zárom a macaronos tőkehal, akarom mondani mandulalisztes tőkehal receptjét. Megforgatjuk (itt kezd el feltűnni, hogy a fokhagyma mégse kéne esetleg, de egyébként végül nem ártott semmit) és mehet a sütőbe.

Közben a fél konyhát betöltő spenót mennyiség kapcsán megnyugtat a recept leírás, hogy nyugi majd összemegy az egész és befér a lábosba, egyébként bevallom, holott tök nyilvánvaló annak, aki már készített spenótot (hát persze, hogy igen a világhírű spenót velouténk!), de akkor is igen jó érzés ezt így látni, nem kell aggódni. Szóval valóban a századára megy össze és belefér mindenféle edénybe végül, készül tehát a spenót és mivel mégsem vagyok egy elvadult alak, van otthon pót fokhagymám azt beleteszem méltó helyére. 

A hal is illedelmesen megsül a spenót pedig már kész, nagyon jó fogás született, megenni is kár, de azért mégis, ha már megcsináltam nem csak lefotózom (ami szerintem pont elég is lenne), hanem megeszem.

Nem diétázom. Mondom nem diétázom. Vagy mégis? Ha ez a diéta, akkor mégis diétázom. Teljes értékű, nagyon finom vacsora lett ebből, semmi nem hiányzik, egyáltalán nem maradtam éhes. 

Ez így azért egyszerre és együtt több, mint elviselhető. Már megint figyelmeztetnem kell mindenkit, nálam az ilyen kényeztetésekkel és kedvességekkel nagyon sokra lehet menni. 

DietBox cuccok rendelése és minden fontos infó, itt pedig maga a tőkehalfilé személyesen.