...tenné fel a kérdést a legtöbb ember, ha felsorolnám neki mit tartalmazott az ÉletKonyha nyers vegán vacsora menüsora. Bevallom, amikor igyekeztem szélesebb körben terjeszteni az április elején szerveződött vacsorát, nem volt könnyű dolgom. Tény, hogy nem voltak benne hívószavak: Szent Jakab kagyló, marha steak, lazac "derék", (vagy pontypatkó), sem forró krémlevesek, sokkal inkább döbbenetes hangzású növénynevek, sokakban hidegrázást keltő zeller, csíra és még számos más ijesztő dolog, amit lehet, hogy már rá sem mertek írni a menüsorra a fogások kitalálói.

Most elkezdhetném megint, hogy rántott sajton és hortobágyi palacsintán nevelkedett nemzetünk miért is fogadná jó szívvel a nori ropogóst és a langyos miso levest, de nem teszem, mert ez egy pozitív poszt szeretne lenni (elég nehéz is megírni).

A különleges vacsorára tehát a Madal Caféban került sor, amely Sri Chinmoy szellemével átitatott tereivel kiválóan passzol a hangulathoz. A kávézó küldetésében hasonlóan nehéz szerepet vállal, hiszen igyekszik megtanítani ő is a tejszínhabos kapucínert és a fekete mocsárvizet kávé gyanánt fogyasztó lakosságnak, hogy az igazi kávé az nem elégetett rohadt kávébabból koszos gépen gombnyomásra készül, hanem jó alapanyagból, gondos pörköléssel, nagy szakértelemmel és odafigyeléssel, továbbá megfelelő vendégszeretettel tálalva.

Este 7 óra van tehát, összegyűlünk nem túl sokan, titkos forradalmárok, renitensek, akik ma mindannyian nem eszünk húst, sőt nem eszünk agyonfőzött tésztákat vagy zöldségeket sem. A résztvevők közül nem mindenki vegetáriánus (például én sem), talán csak egy megszállott van köztünk - maga a menüsor megalkotója Repka Ágnes az ÉletKonyha ételmestere. Kezdődik tehát az első felvonás:

Zeller saláta, zsenge tavaszi zöldek, bazsalikomos mandula, majonéz (na, nem olyan majonéz, ez csak fantázianév). A lényeget Ági az elején összefoglalja: tehát itt semmi nem készült 42 fok fölött, és minden alapanyag ellenőrzött kertekből, biogazdaságokból érkezett, tehát nem agyonvegyszerezett ipari növények. Tulajdonképpen egy kiskertet kapunk a tányérunkra. Hát... Érdekes. Elkezdek enni, végülis salátát eszik időnként az ember, ez sem néz ki másként, csak több az ismeretlen eredetű virág és gyom kinézetű növény, de ahogy rágni kezdem, érzem a hihetetlen izgalmas ízkavalkádot szétáradni a számban, élvezem, mint valami különleges cirkuszt, ahol mondjuk teljesen más állatok lépnek fel, mint amit eddig megszoktam, mondjuk oroszlánok helyett pillangók, selyemhernyók vagy színes medúzák. 

A szemek kíváncsian lesnek egymásra, "neked, hogy ízlik"? Jó, felelem, egy lila virág kilóg a számból, sebaj, teljes az élmény, ez egy fogás, nem érzem úgy, mintha a kertben beleharaptam volna egy bokorba, olyan szépen és kreatívan vannak összeállítva az ízek, hogy igazi vacsora "evés" élményem van. 

A második fogás: Langyos mizo leves, nori ropogós.

Ezen most sokan megdöbbennek, mert ugye vannak a hideg levesek és vannak a meleg (forró) levesek, ez viszont langyos, akkor ez, hogy van? Ehhez megint nem vagyunk hozzászokva, ez most kihűlt, vagy mi? Nem, ez direkt ilyen. És ez is nagyon finom. A levesben is vannak zöldségek, csírák is talán, de nem mindent tudok beazonosítani. A nori ropogós ugye algával van bevonva, nagyon finom, sóssága teljes ízélményt ad szintén, mintha valami chipsszel bűnözne éppen az ember, csak ezután nem hízik az ember másnapra 40 kilót.

Megpihenünk (már egyáltalán nem vagyok éhes, sőt) majd jön a harmadik fogás: medvehagymás laskagomba, csírák batyuban, és van hozzá valami szerényen elhallgatott mákos ropogós is.

A batyu tartalma igen gazdag, döbbenetesen erős, intenzív a szintén langyos laskagombával együtt (na ez viszont nekem bizarr). Elsőre nem is esik jól nekem ez a fogás annyira vad, de aztán megszokom, felülök a hullámvasútra és engedem magam sodorni, úgy érzem tényleg, hogy mindenféle élettel teli anyag kezd el száguldani az ereimben. A gyomromnak semmi baja, meg kell rágni jól - ezt tanácsolják.

Szerintem már mindenki jól lakott, de jön a desszert: citromtorta rebarbarával, kandírozott mandula

- hát ööö... ez iszonyatosan finom, kerek szemekkel lesünk egymásra, mindenki elégedetten néz, a vacsoránkban semmi kompromisszum nincs. Az ellenálló sereg érzés is szertefoszlott már, nincs minek ellenállni, nincs önmegtartóztató szerzetesi hangulat, nem öklendezve ropogtatott nyers gumókat fogyasztunk síri csendben, magunkra erőltetett mosollyal, hanem igazi, teljes vacsoraélményt kapunk és bármilyen fine dining konyha fogásaival egyenértékű látvány és alapanyag arzenál került minden egyes fogásnál a tányérunkra. Repka Ágnes elképesztő szerénységgel, alázattal válaszol kérdéseinkre, de szavaiból süt a szakértelem, az, hogy pontosan tudja mit készít. A menüsort Kassai Nórával együtt találták ki és készítették el. Bennem mérhetetlen tiszteletet ébreszt az ilyen szintű széleskörű alapanyag ismeret, ami nem abban nyilvánul meg, hogy tudom már, hogy mi az az articsóka (egy madár, ezt mindenki tudja), a csicsóka és az édeskömény, hanem abban, hogy ezerféle virágot, fűszernövényt, magot és csírát ismer.

Közben azért megbeszéljük, hogy dehát miért is vagyunk ilyenek? Miért nem fogadja be az emberek nagy többsége a más típusú alapanyagokat, miért félnek a szokatlantól, miért félnek normálisan táplálkozni? Előítéletek, neveltetés, szűk látókörűség, valahogy így tudjuk összegezni. Végül megállapodunk abban, hogy még szerencse, hogy mi mindannyian kivételes szellemek, nyitottak és okosak vagyunk - ezért ülünk itt egy asztalnál és örülünk a tányérunkon lévő életnek. Egyébként tényleg jó. 

Próbáljuk ki az életet, időnként megéri!

ÉletKonyha/LifeKitchen

ÉletKonyha Facebook oldal (nyers, vegán vacsorákat szerveznek rendszeresen)

Fotók: az egyetlen szép fotó (medveshagymás laskagomba) Kollár Emese fotója, a többi (ronda) az enyém. 

Macaron. Az meg mi? 2 évvel ezelőtt talán ez volt a leggyakoribb reakció.

Valami megváltozott, mert a macaront, bár nem vette át a Dobos torta helyét a cukrászdák hűtőpultjaiban, egyre többen ismerik, legalábbis hallottak róla.

Persze ne kergessünk ábrándokat az ország jelentős részének valószínűleg továbbra is a makaróni ugrik be, csak biztos leharapták a szó végét.

2012 márciusában az első „Macaron Nap” egy apró eseménynek indult, de fergeteges tömegrendezvénnyé alakult, ahol egymást taposva vásárolták fel az emberek az összes aznap kapható macaront. Mitagadás felemás érzések maradtak a látogatókban, nagy volt a tömeg, volt, aki be se jutott, nem volt a rendezvény profinak mondható. Nem is annak indult, alternatív megközelítésből, amatőrök egy spontán ötlettől vezérelt delikát cukrász eseménynek szánták, nem volt profi szervezőgárda, sem átgondolt infrastruktúra az esemény mögött.

Érdekes jelenség, hogy egy süteményt tulajdonképpen egy rendezvény tesz felkapottá és emiatt kezdik el tömegek keresni a cukrászdákban. Márpedig ez történt 2012-ben, miután az magyarországi Macaron Nap után.

Azóta sokan próbálják megfejteni a titkot, miért olyan népszerű ez? Miért szeretik annyira az emberek? Mi ez az őrület, szenvedély, amit kivált? Hogyan éri el egy cukros kis izé, hogy tinilányok, érett nők (és persze férfiak) visítozzanak boldogan felette és fényképek ezreit készítsék róla, blogposztok százezrei szülessenek világszerte, az elhivatott cukrászok pedig éjszakákba nyúlóan kísérletezzenek újabb és újabb ízekkel, mint valami tudósok vagy művészek (biztos mert azok is).

Hogy van ez, hogy harmadik éve tömegek rohamozzák meg a Macaron Nap helyszínét és belépőjegyre, valamint a macaron olcsónak nem mondható árára való tekintet nélkül elhordanak többtízezer macaront, mindeközben boldogan és elégedetten mosolyognak és úgy várják a rendezvényt, mint egy ünnepet?
Próbáljuk megfejteni a titkot, de talán ez egy olyan recept, amit semmilyen igazán sikeres produkció esetében sem tudtak kideríteni vagy akár reprodukálni. Miért őrül meg hirtelen mindenki a Gagnam Style slágerért, hogy lehet az, hogy többszázmillióan töltik le, ennél már sokkal jobb számok és videóklipek is születtek. Nem értjük, és ami a legbosszantóbb: magával ragad még bennünket is.

Persze lehet az ellentáborba is gyorsan átsorolni ki-ki vérmérséklete és életfilozófiája szerint. A mindig kritikus, divathullámokat automatikusan elutasító, enyhén frusztrált réteg elkezdi a csakazértsem ellenkampánytt: "mi ebben a jó?" "úristen, de idegesítő ez a felhajtás!" "túl édes, ehetetlen, mit vannak úgy oda egy habcsókért". Minél nagyobb hangon kántálják, annál inkább érdemes mögé nézni, vajon valójában mi zavarhatja őket ennyire? Például, hogy nem ők találták ki? Vagy nem ők profitálnak belőle? Meg amúgy is, ők miért maradtak ki az elején?

A Macaron Napnak mindenki örül. Na jó, majdnem mindenki, mert felmerül itt néhány újabb kényes kérdés. Nem egy olcsó édességről beszélünk: általában 300 forint körül van egy darab, ami úgy nagyjából 3 cm átmérőjű. Magyarországon, ahol alapvetően az ételek mérete mindig is egy fontos szempont volt ez egy elég frusztráló tény, ha nem kilóra adják az ilyen típusú terméket, akkor azt könnyen sorolja az átlagember a „lehúzás” kategóriába. Nehéz elmagyarázni, hogy ez egy egyedi termék, hogy mindig újító gondolkodás, az átlagnál nehezebb, nagyobb odafigyelést igénylő technológia, szakmai alázat és alapanyag tisztelet áll a nap végén előttünk díszelgő 3 centiméteres 2 félből összetapasztott korong mögött. Gondoljuk csak át még egyszer: ezek nem annyira elterjedt gondolkodásmódok errefelé, hogyan is érthetnék meg könnyen?

A macaron egy titok. Ahogy a sikeres műalkotások is. Bekattan valami, összeáll, megtetszik, rajongani lehet érte. Meg persze utálni. A macaront kevesen utálják, van benne valami ellenállhatatlanul szerethető. Egyedül az az utálatos, hogy nem tudjuk megfejteni és főleg reprodukálni sikerének titkát. Pedig már többen megírták, hogy "nem menő", de valahogy nem akarja ezt a macaron tudomásul venni.

Kérdés még, hogy meddig tart? Meddig lehet zsúfolásig telt Macaron Napot tartani? Tényleg csak egy divathullámról beszélünk, vagy egyszerűen az történt, hogy bekerült – mégpedig elsöprő erővel – a köztudatba és a népszerűsége töretlen lesz, újabb és újabb önkifejezési formává válik, egy névjeggyé, amit a profi cukrászok minden évben mindig máshogy akarnak majd megmutatni. Párizsban és New Yorkban mindenesetre nem úgy tűnik, hogy alábbhagyott volna a lelkesedés. Persze mondhatjuk, hogy ott máshogy gondolkodnak az emberek.
Újítók azonban mindig lesznek és érdemes őket követni, az ellenállók és kritikusok is mindig kellenek, hiszen anélkül meg túl könnyen menne és akkor mindenki újítani akarna.
Az pedig milyen unalmas lenne már, nem?

Minden a magyar Macaron Napról itt.

Egy pohár tej tiszta fej.

A tej élet, erő, egészség.

Tudom, hogy ezekkel a kijelentésekkel sokan vitatkoznának, maradjunk annyiban, hogy mindenkinek megvan a saját elmélete a tejről. Sokak szerint meg se bírjuk emészteni a tejet, meg mit akarunk mi a tehéntől, az a tej a borjúnak van szánva, nem a mohó, élősködő embernek. A tej erjesztett változatai pedig egyenesen mérgek az emberi szervezet számára (mármint bizonyos felfogások szerint), beleértve az olykor rajongásig imádott sajtokat, joghurtokat, kefírt, vajat.

Ettől függetlenül sokan mégis szeretik, vagyis szeretnék a tejet, tejtermékeket és a költséghatékonyság vérszívó elvei szerint működő, mennyiségorientált, eliparosodott világunkban örülnek, ha minőségi termékhez jutnak. A kézműves szót letiltottam egyébként az életem hátralévő részében alkalmazott szavak listájáról, esetleg egyszer, életem egy nagy kiugrási lehetőségeként megélt új zélandi birkafarmon ismét megemlítem, úgyse fogják érteni (bár ki tudja).

Megmondom őszintén sose értettem a Cserpes hisztériát. Persze megvolt annak idején nekem is az élmény, ilyen nagyobb műanyag"pohár", tálkában (se nem pohár, se nem tálka, jó a Müller már előjött ilyen alakzattal korábban, ami egyébként nagyon hasznos, mert úgy érzed többet kapsz), tényleg finom joghurthoz juthattunk. Mondjuk én joghurtként sosem tudtam nézni rá, az alján lévő édes erdei gyümölcs, málna vagy meggylekvár külön-külön, de összességében is inkább egy desszert élményét adta. Joghurtnak túl masszívnak éreztem mindig is, sűrűségét és állagát tekintve gyakran még most is inkább a panna cotta jut eszembe róla. De mondom, nem volt vele semmi bajom, vettem is időnként.

Aztán megütötték a fülemet a hangok (...), akarom mondani ismerőseim rajongása: "jaj Cserpes", "úristen, de finom a Cserpes", "én csak Cserpes joghurtot veszek". Jó, hát ezzel se volt semmi bajom, mindenki azt vesz, amit akar. Néhány évvel később, még mindig nem különösebben ráfeszülve a Cserpes sztorira félszemmel észrevettem, hogy ez a Cserpes milyen jól nyomja, már ott van minden közértben, benzinkútnál, pékségben (ja persze hát a Lipóti! érteed, az nagyon finooom... Nem. Lehet, hogy valamikor finom volt, de már nem az).

Később hallottam valami botrányt, hogy a nagyrabecsült, szinte már elképesztő szellemi és erkölcsi magaslatokba emelt Cserpes hírnevén is esett egy kis csorba, a híres kézműves (bocs itt még muszáj volt leírni) ember valami adalékanyagot mégiscsak használt a sajtokban. Na de vissza az egész, minden ember esendő, a nagyravágyó gonosz kígyó szelleme (az nem tudom mi, de mindegy) őt is megkörnyékezte.

Az élet megy tovább, kiküszöböltük a csorbát. Cserpes ismét hat, alkot, gyarapít. Létrehozott tejbár hálózatot, ahol mindig sorbanállnak az emberek, a túróstáska egyébként remek, a szendvicsek hatékonyan vannak összeállítva, a szörp és a limonádé ihatatlan, a kakaó és a tej viszont biztos nagyon finom, Cserpes népszerűsége töretlen. A hely édes és aranyos, tele van iskolás fiatalokkal és "jobb, mint a Meki" jelszavakat skandáló felnőttekkel, gyűrik le szakadatlanul a pogácsákat (az mégiscsak magyar).

A Cserpes termékekhez való viszonyom akkor fordult át a (nemlétező) tudatalattimból egyfajta kérdőjelbe oltott rémületté, amikor elolvastam Cserpes István Heti Válasznak adott interjúját. Egy része tetszett, a végén azonban kis híján sokkot kaptam a következő mondatokat olvasva:

"Ez erős lesz, de azért kimondom: az a feladatunk, hogy etessük a nemzetet - nem középiskolás fokon. A tejivó csak előfutára a gasztrós törekvéseinknek. Néhány év múlva Magyarország legnagyobb felvásárlói leszünk húsban, csirkében, zöldségben, gyümölcsben. Aztán egy központi „ételgyárban” mindent konyhakészre dolgozunk, és frissiben kiszállítjuk az éttermeinkbe. Nem hagyom tovább mérgezni az országot!"

Első reakcióm a mostanság divatos: "ööö". A második pedig az, hogy engem ne etessen legyen szives. Elismerem, hogy sokszor túl kritikus és bizonyos tekintetben anarchista vagyok, de nem szeretnék olyan nemzethez tartozni, amelyiknek megmondják melyik vályúhoz menjen és meghatározzák milyen tápot egyen. Persze én is tudom, hogy négy láb jó és két láb rossz, nem is ezt vitatom, viszont a felülről szabályozott táplálkozási törekvések megijesztenek (megjegyzem még megnyugodhatok).

A tejesember dolga, hogy tejet, joghurtot vagy sajtot vehessünk tőle. Az nem, hogy felvásároljon mindent és azután ő mondja meg mit és hogyan együnk. A "nem hagyom tovább mérgezni az országot!" kirohanásának talán van is alapja, én is azt vallom, hogy gyakorlatilag 90%ban élelmiszeripari hulladékból kinyert, túltermesztett, túltenyésztett borzalmakat eszünk, mert főként ezekhez jutunk hozzá a közértekben.

Ma olvastam egy jót: a centralizált erőtér a káosz melegágya (HVG). De nemcsak erről van szó.

A népnevelés a gasztronómia esetében sem egy jó stratégia, legyen továbbra is alternatíva. Egyenlő esélyek és egyenlő arányú kínálat (belföldi és külföldi egyaránt, hiszen csak úgy tudjuk mihez mérni a kiváló magyar termékeket, valamint perverz örömmel előnyben részesíteni a piros, fehér, zöld csomagolású Erős Pistát és Gulyáskrémet, valamint a remek párizert, ha van miből választani). A gasztroanalfabétának tartott állampolgárok megnevelése ("nem középiskolás fokon"), a ne gondolkodj, csináld azt, amit mondunk pedig nem igazán előremutató, és semmiképpen sem hosszú távú, valós megoldás a problémára.

Biztosan nagyon ambicionáló lehet, hogy Cserpes úr jelenleg benne van a bizalmi körben és felőlem nyugodtan terjesztheti az igét a saját rajongói és vevői között, néha még én is figyelni fogok rá. Sőt, szívesen eszem a kezéből, de továbbra is csak óvatosan, a kerítés túloldaláról.

Nyakunkon az újév, meg kell tudnunk, hol lehet Budapesten rendes főzeléket enni.

Először is, mit értünk azalatt, hogy "rendes"? Mit értünk azalatt, hogy főzelék? Egyáltalán mi az, hogy mi az?

Persze, nem szétfőzött, agyongyalázott zöldségeket, hanem az alapanyagot tiszteletben tartó, annak tulajdonságaira alapozott, értelemmel és odafigyeléssel elkészített ételt szeretnék enni, amikor főzeléket szeretnék enni. A neve mondjuk elég hülye, mert végülis akkor minden étel főzelék, hiszen megfőztük, kivéve, hogy ha sütöttük vagy szuvidáltuk vagy pároltuk vagy blansíroztuk vagy flambíroztuk esetleg konfitáltuk.

Természetesen olyan főzeléket szeretnék enni, amiben nem áll meg a fakanál, nincs benne fél kiló liszt állagdúsító, volumennövelő tétel.

Vagy mégsem? Esetleg az óvodai vagy általános iskolai menza ízeit vágyjuk ilyenkor? Nehéz kérdés, hiszen itthon a főzelék alatt mindenki mást ért.

A vegyesköret biztonságában létező magyar vendég jobb helyeken már szarvasgombás steaket kér vagy eszik, túlbonyolított húsokat és céklarizottót meg sonkabundában sült izéket. De főzeléket soha. Néha salátát már választhatunk, persze azt is korlátozott választékban. Jó meg persze Pho is van már minden magára valamit is adó étteremben.

Hol vannak a főzelékek?

Hát a kórházakban, a rutinháztartásokban, az iskolákban, az óvodában, az irodai menzákon. Így az ünnepek táján tehát inkább ne álmodozzunk ilyesmiről, ott a virsli az miért nem jó?

Holnap meg jöhet a lencsefőzelék, azzal elleszünk megint egy évig, amíg nem csinál valaki végre egy Főzelék Napot.

Amikor 2 hete New Yorkban jártam, egyik nem titkolt, határozott uticélom volt Dominique Ansel péksége, ahonnan a híres Cronut legenda útjára kelt, vagy fogalmazzunk pontosabban: kontrollálatlanul elszabadult. Ahogy az lenni szokott a nagyvilágban, ki-ki saját lehetőségei szerint megpróbálta reprodukálni a sikert, a hosszú tömött sorokat, a folyamatos pénzcsörgést hozó csodát: a croissant fánk egyveleget.

Gasztronómiai értelemben gyakorlatilag egy megfejthetetlen képlettel állunk szemben, nem hasonlítanám a macaron őrülethez. A macaronnak van egy nyilvánvaló receptje, kérdés a szaktudás, odafigyelés és a megfelelő alapanyag. Itt nem erről van szó: a Cronut fogalom, elnevezés és egyben recept nagyon komolyan védett, ugyanakkor olyan trükkös, hogy szinte garantáltan hányingert okozó borzadály lesz a végeredmény, ha valaki nincs a titkos eljárás birtokában. Feltételezem, ha a recept (képlet) nem ilyen okosan lett volna kitalálva, akkor senki nem ismerné Dominique Ansel cukrászdáját, mindenhol ott lenne: tessék cronut kész, mi is tudunk, fene se emlékszik honnan jött az "ihlet".

A Spring Street és a 6th Ave. kereszteződéséhez közel található cukrászda tulajdonképpen egy teljesen átlagos hely. Bevallom különleges hangulatú szellemi műhelynek képzeltem, ahol porcukorral leszórt arany croissant alakú trónon ül Domnique Ansel, a francia (! már félig térdreesve minden New York-i) pék, és varázspálcájával üt egyet a gyártósoron elégördülő donut-croissantok mindegyikére, majd szivárványszínű csillámfelhőben lényegül át a sima levelestésztásfánk és lesz belőle híres #CRONUT.

Ehhez képest egy egyszerű, kissé lepattant francia pékséget találtam, nem is voltak túl sokan, a pörgős ázsiai eladók pedig "elfelejtettek" volna visszaadni 10 dollárból, ha nem vagyok egy rámenős dög és kérem számon fennhangon előadott hunglish kiejtésemmel (valójában rendkívül félénken, szinte összezavarodva magamat okolva kérdeztem, hogy esetleg nem felejtett-e el visszaadni).

Mivel a Cronut "a rendkívüli népszerűség következtében" már régen elfogyott, természetesen nem jutottam hozzá, amikor rákérdeztem azt mondták, hogy reggel 6-tól 7-ig lenne csak esélyem.

Mivel ezen időintervallum kívül esik a számomra felfogható tér és idő dimenzión (legalábbis croissant zabálás céljából) le is tettem a "New Yorkban oly népszerű Cronut" megkóstolásáról. A cukrászdában azért mindent lefotóztam, ami cronut, a cseppet sem közhelyes "Keep calm it and cronut on" és a "Postcards. Better than instagram" táblákat. Hát itt a kreatívitás tobzódik egyébként.

Ahogy ültem ott a tökéletesen ihatatlan kávémmal, kicsit emésztettem ezt a cronut cirkuszt, valahogy olyan érzés volt, mint amikor benézünk Óz függönye mögé és ott meglátjuk a kis embert, amint hétköznapi módon irányítja a csodáknak tűnő eseményeket. A Cronut, legyen az jó vagy rossz alapvetően tényleg csak egy - mellesleg elképesztően ügyes - marketingfogásnak tűnik.

Amihez pedig itthon "cronut" néven hozzájutunk, javaslom ne nevezzük cronutnak. Nem csak azért, mert a név tényleg szigorúan védett, áh ne keseregjünk ilyeneken, hogy ki ölt meg kit. Egyszerűen azért, mert fogalmunk sincs milyen a cronut, addig, amíg valaki nem hoz közvetlenül New Yorkból (a bejegyzett recept alapján készülő) legfeljebb 2 órája sült változatot, vagy amíg mi magunk oda nem megyünk reggel 6-ra D. Anselhez. Addig pedig csak csodáljuk töretlenül, tisztes távolból a kozmopolita ínyencségeket.

Tudatlanul, rosszindulatúan viszont nem érdemes gyalázni sem az eleinte talán esetlen itthoni próbálkozásokat. Legyen ez országunk legnagyobb problémája, hogy van még mit javítani az első magyarországi cronut (crofánk) próbálkozásokon.