Egymás közt vagyunk, lássuk be az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításra, szép magyar nevén OMÉKra elsősorban szórakozni megy az ember.

Habár a Hungexpo megközelítése tömegközlekedéssel vagy autóval a legkevésbé sem vicces, a parkolásért például kétezer forintot kérnek, ez ott teljesen normális, beletörődött mindenki. A kapuknál a beengedő hostessek még annak idején, a Bocuse d’Or esetében sem tudták, hol vannak, mit kell csinálni, egyáltalán mi ez az egész.
A beléptetésünk háromnegyed óránál nem tart tovább egy perccel sem, és már messziről köszönt is a “Rózsafánk”,

valamint a Kürcsi Őskalács stand, a falon a termékek háttere, eredete és egyben sikertörténete, a magyar vidék kíméletlen marketinggépezete máris bedarál.

Minden fesztivál oszlopos tagja, a Zsanna Manna és a King Marcipán itt szinte labdába se rúghat, bár próbálkozik a maga módján.
Van egy olyan érzésem, hogy kicsit túl szigorú a Kürtős Kalács eredetvédő lobbija, mert nagyon durván tombolnak a kürtőskalács-továbbgondolások, a “parázson sült kürtőskalács” ugye megint más megközelítési módot rejt. Nem firtatom a különbségeket, így mindenkinek jobb.
Átmenet nélkül vág pofán a Székely falat magát E-mentesnek (bármit is jelentsen ez) hirdető standja, mellette pedig folytatódik a haladó pálya: ördögpaprikás, hajdúsági toroskáposzta, csülkös káposzta, körmös pacal, kemencében sült csülök és a nagy nemzeti Hal Kampány apró begyűrűzéseként értelmezhetjük talán a haltepertő, a halbrassói és hát öö a hekk jelenlétét.

A gyrost kézműves lepénybent ígérő házikó újra megnyugtat bennünket a trendérzékeny magyar konyha jelenlétéről, mellette a sparheltben sült juhtúrós lepény (sparhelt sehol amúgy) teszi teljessé a választékot. A Kürtős Legenda “ünnepi” kürtőskalács és mézeskalács szív-standdal intünk átmenetileg búcsút a külső egységeknek, jöjjön a pavilon!

Az első pavilonban a francia újhullám mezőgazdasági témákra szintetizált Legyen Malacod Program sertéstartást népszerűsítő rajzai, mellette sajátos hangulatban egész kulturált kinézetű üzletemberek ülnek a piroslábasos muskátlis-műtulipános dekorációban. Azt hiszem, ebből az embertípusból csak egyre volt pénz, de hogy miért pont a malacstandra, azt nem tudom, mindenesetre ezután csak nagyon furcsa arcok jönnek majd szembe.
Nem tudom, direkt van-e, de én itt mindent félreolvasok. De a KOCA Csoki, a PULYA csoki vagy a Cégénydányád szavakat csak úgy a szemünk sarkából hogyan is olvashatnánk?
A SAGA standján nyers virsliket húztak pálcikára. Úgy tudtam eddig, hogy a virslit nem szokás nyersen enni. Ők tudják, itt nem félnek a NÉBIHtől, a NÉBIH fél tőlük. Ahogy elnézem, itt a szabályokat írják, és nem betartják.
A Tóalmási Húscsarnok kissé túlspilázott standján a leégett kolbászzsír újrafelhasználásában hisznek, nem akarnak mániákusan takarítani, mondom a NÉBIH innen úgyis el van tanácsolva, azok inkább a francia süteményfesztiválokra mennek – a helyükben én is odamennék.
Néhány standról egyszerűen csak nem tudom, hogy mi az. Mátrix oktatási központ van kiírva negyvenszer, de hogy mit tanítanak, azt nem tudni, persze igazságtalan vagyok, mert ott egy szlogen: “Mezőgazdaságban az élen!”, és beláthatjuk, hogy jobban hangzik, mint a jól bevált “több, mint mezőgazdaság” vagy a “mezőgazdaság felsőfokon” formulák.

Megmondom őszintén, fogalmam sincs, mit keresnek itt az amúgy egyetlen érdekességet jelentő Irán, Fülöp-szigetek, vagy a kissé túlreprezentált Japán kiállítói stand-komplexumok.
Tehát a hajdúsági, székely, kárpátaljai, valamint a kürtőskalács-hekk-sertészsír mátrixból idetévedő közönség esetleg hátha kipróbálja a sushit vagy az algát, esetleg két csülköskáposzta és rózsafánk között megkóstol egy kis vagyu marhát? Nem értem, tényleg. Ha jól érzékelem, ők sem értik pontosan, mit keresnek itt. Ez itt még csak a második nap, de már feladták jónéhányan.

A pavilon szélén is szomorúan árválkodó standok, bennük egy vagy két ember mobilozik, fel sem néznek a közeledtünkre, minden mindegy már. Egyébként az tényleg praktikus, amikor kijössz egy vásárra kiállítani, és a telefonod vagy a számítógéped nyomkodod egész idő alatt.
A trendi elnevezésű Nyúl Terméktanács standja is igazán hangulatos, ott is mobiloznak.

Mindenesetre Ági (szörp) ismét van, most már lime-menta, bodza-menta, citrus ízesítésekben főként, haladni kell a korral, a málnát szádra ne vedd.
Az Áldomás stand előtt csak tisztelettudóan elsétálok, véletlenül mégis meglátom az Organikus Natur Erő terméket, de nem merek megállni, érzem, hogy ehhez nem vagyok elég jó.
Visszatérek a japán részleghez, tényleg megszakad a szívem. Ha az úgynevezett gasztroelit inkább itt tömörülne, és nem egymás seggét nyalná a belterjes piacokon, de nézegetné inkább az eladni kívánó japán partnerek nyilvánvalóan kifogástalan kínálatát, talán lenne érdemi előrelépés az alapanyagok területén. Tessék, itt van, házhoz jön a normális alapanyag, ehelyett itt árválkodnak üresen ezek a standok. Felfoghatatlan.
Néha egy-két bátrabb néni vagy bácsi odamegy, és halált megvető bátorsággal betol egy kiscsónakban kínált algát, a nyers virsli már megedzette úgyis a gyomrukat.

A legborzalmasabb stand azonban a Kapj rá! kampány által felhúzott, halfogyasztást erőltető hatalmas és félelmetes installáció, benne épp fut az aktuálisan másfél embernek prezentáló sokkal jobb sorsra érdemes Felelős Gasztrohős egyik képviselőjének előadása. Dekorációként halfajtákat ismertetnek és népszerűsítenek, halhálók és halfogó eszközök szerettetik meg velünk a halakat, a túloldalon pedig óriási akváriumban szenved egy nagy csuka, a szeméből kiolvasom, hogy már csak egyetlen kívánsága maradt: fogják ki mégis inkább, és süssék meg azonnal, csak ne itt kelljen néznie a szemközti Földművelésügyi Minisztérium kiemelt, szélnek eresztett nemzeti kreativitással megalkotott standjait.
De nem elég a gigantikus akvárium, egy Kapj rá! konyhapultnál tovább nyúzzák a halfogyasztás-témát, tényleg olyan, mint amikor kiskorodban beléd tömik a finomfőzeléket vagy a répalevet (amelynél undorítóbb íz nem létezik a földön), itt viszont darált halból készült töltöttpaprikát osztogatnak. Közben érkezik az igazság, három határozott arc közül az egyik odaböki: “székely embernek ne kínálj halat, utoljára 1945-ben evett olyat az éhínség idején”.
Segítek az évek óta látható eredmény nélkül vért izzadó Hal Kampány stábnak: majd akkor esznek az emberek halat, ha lesz jó hal. A “Kapj rá!” hetvenféle tematikus prospektusától nem fognak az emberek halat enni. Esetleg alakulhat egy Büdös Hal Ellenőrző Hivatal, és büntessék meg, akár már itt az előtérben a fáradt olaj fölött bűzölgő hekket árusító önjelölt gasztroforradalmárokat, és meglesz a profit-oldal is.
Hogy valami jót is mondjak, hargitai stand fenyőrügy és feketeribizli szirupja nagyon jó, sőt itt vannak értelmezhető finomságok is, sajtok, som lekvár, nem messze innen a tök megmaradt elemeit hasznosító hidegen sajtolt tökmagolaj, tökmagliszt és tökmagpüré zero waste stand pedig a kedvencemmé válik.
Összességében tényleg egész sokat nevettem, de ugyanennyit sírtam is belül, a legtöbbet egyébként a távozáskor, a szokásos eszetlen dugóban, ami a Hungexpót minden egyes esemény előtt és után tökéletesen ellehetetleníti, és ezáltal nemhogy a japán-magyar, de a Budapest-vidék kapcsolatot sem erősíti.