Kretz Balog László, az Egyenmeg alapítója másfél éve valamiért jó ötletnek tartotta, hogy indít egy ételkiszállító céget. Ennek felépítéséről, a nem várt nehézségekről, logisztikáról, a vendéglátós szakma legmélyebb bugyrairól kérdeztük. 

Mielőtt bármit kérdeznék, leszögezi: 

KL: - Nagyon rossz ötlet volt. Egyfolytában dolgozni kell.
GB: - Hogy érted?
KL: Hát, mindig rendelkezésre kell állni. Egész nap nyitva vagyunk, reggeltől estig, ünnepnapokon és minden nap, folyamatosan ott kell lenni, borzalmasan sok munka.

GB: Hogy jött egyáltalán ez az ötlet? Miért akartad megcsinálni?
KL: Véletlen volt. Ismertem valakit, aki mondta, hogy ez tök jó koncepció, utána pedig találtam hozzá egy helyszínt, és akkor láttam, hogy ez összeállhat. Volt egy nagyon szép excel, ami az első héten összeborult.
GB: Min?
KL: Mindenen.
GB: Nem volt elég rendelés?
KL: Az egyből volt, érdekes módon.

GB: Nem azt rendelték, amit gondoltatok? Milyen koncepciót akartál csinálni?
KL: Én először a jelenleg ismert KitchenBoxhoz hasonló koncepciót akartam megcsinálni. Ami ugye arról szól, hogy recepteket, alapanyagot adunk, és főzzék meg otthon. Körbejártam, és kijött, hogy túl nagy fa, végül lemondtam róla. Érdekes, hogy 1,5 év múlva szembe jött velem készen, de ez más sztori.

Aztán jött egy másik ötlet, hogy legyen egy jó étterem, ami egyszerű, de ár-érték arányban jól jön ki, és igazából semmi különös, azt kapja az ember, amit egy ételkiszállítótól vár, hogy ott van egy órán belül egy normális adag, viszonylag normális alapanyagokból, elérhető áron.

És mondjuk így, nincs átbaszva.

Azzal, hogy kevés/túl kicsi adag, rossz ízű, vagy gyenge minőségű. Korrekt ételeket igyekszünk kiszállítani, de fontos tudni, hogy azt nem várhatod el egy kiszállító cégtől, hogy olyan legyen, mintha beülnél valahová. Kicsit ki fog hűlni, a sült krumpli elázik, hiába tálalok ki jót és szépet, fél óra múlva egy robogóban rázkódva nem lesz ugyanaz.

A sült krumplival nem tudsz mit csinálni, bárhogy becsomagolhatod, nem lesz jó igazán, hiába jönnek a vendégek, hogy a sültkrumpli elázott. El fog ázni mindig. Ne rendeljetek sültkrumplit kiszállításra!

Eleinte szerettem volna, hogy legyen sokfajta leves, gondoltam az majd hozza a vendéget. Különleges levesekre gondoltunk, öt-hatfélére naponta, volt spanyol kolbászleves, gyömbéres kókuszos sárgarépakrém leves, mogyorós csirkeleves, egy csomó klassz, nem megszokott ízkombináció. De egyetlen ilyen különleges levest se rendeltek nálunk. Pedig tényleg jó volt, finom volt, utólag is köszi nyakleves.

GB: És ez szerinted miért volt?
KL: Fogalmam sincs. Mindenesetre láttuk, hogy ez nem kell, változtattunk és kiraktuk, hogy Jókai bableves, babgulyás, húsleves, tárkonyos csirkeragu leves. Azonnal elkezdték rendelni.

GB: Tudtad, hogy kik a vevőid?
KL: Ebben az üzletágban a lokáció meghatározza a közönséget. 12. kerület, 3-4 kilométeres sugarú körben tudunk szállítani, van, hogy kisebb területen, ha épp csak autós futárok vannak szolgálatban. Ez részben nem baj, mert leszűkíti, hogy kik tudnak tőlem rendelni, akármit kampányolok a meddő szórás relatíve kevés. Végigszórólapozom a postával és ennyi. Nagyon jól működik. Jobban működött, mint bármi eddig az interneten. Szórólapozás, hírlevél és a direkt megkeresések, ezek jó konverziót hoznak. Aki már rendelt, felhívod, hogy ízlett-e, kicsit megsimogatod, és tuti visszajön. Ha valamit elcseszünk, az kifejezetten jó apropó, ha megfelelően van kezelve, akkor is visszajön utána. Nem egyszer észrevettem, hogy minden szar volt neki, de nem kellett kifizetnie, törődtünk vele, végül törzsvendéggé vált.

A negatív dolgokat vissza lehet fordítani.

GB: Nem gondolod, ha mondjuk nem csak szórólapon hirdetnél, akkor megvennék a különleges leveseket is?
KL: Biztos, csak végesek az energiáim. A napi operatív teendő elviszi az időmet. Nincs külön marketingesem, egyedül csinálom ezt az egészet. Így is sokkal nagyobb, mint amire számítottam. Most már lassan tízen dolgoznak körülöttem naponta. Az itteni óriási konyha kapacitásának egyharmadát mi használjuk.

GB: Napi hány megrendelésed van?
KL: Napi 100-120 címet megcsinálunk most már és címenként 2-3 adagot viszünk ki. Ez elég szép teljesítménynek mondható, főleg, hogy ebédidőben jön a megrendelések nagy része. Tehát ez másfél-két órának a termése. De nyilván nem versenyezhetek még a Don Pepével.

GB: Mit gondolsz a magyar közönség ízléséről? Nehéz helyzetben, aki valami jót vagy új dolgot akar nekik adni?
KL: Nagyon nehéz helyzetben van. Itthon nem könnyen nyitnak az emberek az újdonságra.
Csak a régi hagyományos dolgok működnek. Főleg a klasszikus frissensültek váltak be, de még egy jó pizzát is nehéz eladni. Van akinek túl vékony a tésztája, van, akinek vastag. Kézzel nyújtjuk, tehát nehezen lesz szimmetrikus, az ügyfél pedig leméri, befotózza, majd reklamál, hogy ez csak 29 cm az egyik oldalán. Sok furcsa ember van, volt, aki 12 adag pörköltöt rendelt, de nokedlit nem, amit esküszöm macerásabb megfőzni.

GB: Annak idején, amikor a KitchenBoxot akartad megcsinálni, miért gondoltad, hogy jó ötlet?
KL: A magyarok szeretnek főzni, és egy ilyen szolgáltatás jó annak is, aki tud főzni, csak jól jönnek neki az új recept ötletek, és annak is, aki most tanul főzni, de arra is jó megoldás, ha valaki szeretne főzni, de nincs ideje vásárolni. Szóval szerintem egy nagyon klassz koncepció.
Végül azonban hiányzott a hogyan, így maradt a hagyományos ételkiszállítás. A lokáció, és, hogy ezt a helyet kedvező feltételekkel megtaláltam, valamint végül sikerült együttműködésre is jutni, valamennyire versenyképessé tette ezt az egészet. De mondtam neked, hogy olyan gyorsan beszippantott a középszerűség, hogy csak lestem. Az első három hónapban mindennel vívni kellett. Olyan slepp fordult itt meg nálam, drogos, strici, a futár kurvákat hozott ide este, lopás, csalás, hazugság hegyek, olyan szakácsok, hogy haza kellett küldeni, mert azt hittem belefordul az olajba, annyira készen volt. A megrendelések meg jönnek, te meg így állsz.

Az első félév az borzalom volt, maga a pokol.

GB: Mit lehet ilyenkor tenni?
KL: Ott álltam és senkit nem okolhattam, én akartam ezt csinálni, az én döntésem volt.

GB: Azt a modellt miért vetetted el, hogy alapanyagokat adj ki?
KL: Nem volt elég tudásom hozzá. Néhány külföldi mintát megnéztem, de nem volt igazából belső információm róla. Így nem lehet pénzt kérni rá valakitől, se elkezdeni. Amit aztán megvalósítottam, arról azért volt némi elképzelésem. Persze ezer dolgot másképp csinálnék most már. Vendéglátós tapasztalatom nem volt, bár főzni tudok és szeretek, tehát nem idegen a konyha. Vonz ez a műfaj, szeretem csinálni. 

GB: Nyitott vagy a gasztronómiai újdonságokra?
KL: Nem vagyok kifejezetten nyitott, de nem is zárkózom el. Tehát, ha szembejön valami, és ott vagyok, akkor szívesen kipróbálom, de nem veszem a nyakamba a várost, hogy kipróbáljak valami újat. Vannak jó helyek, ahová szeretek járni. Nehezen váltok, mindig ugyanoda járok, mindig ugyanazt a levest eszem, 10-ből 8-szor ugyanolyan, 2-szer nem, olyankor mondjuk tudom mi van, nem olyan az alapanyag, vagy más, nekik se megy mindig ugyanúgy.

Érdekes fejlemény, hogy néhány hónapja átvettem a KitchenBox üzemeltetését, nekem ugyanis megvan hozzá a teljes logisztikai háttér, és a sors különös fordulata, hogy mivel ez egy startup ők pont azt a profi vendéglátós hátteret és kapacitást nem tudják biztosítani hozzá, ami itt végülis elég jól kiépült az elmúlt másfél évben. Persze ott is küzdünk, mert ott meg az új piacot kell megtalálni, azokat az embereket, akik az ilyen szintű újdonságra nyitottak mégis. Itt nem válthatunk, ezt kell megcsinálni. És az nem létezik, hogy nem megy, mert amerikában több, mint száz ilyen cég van, nyugat-európai országokban is már alakulnak egyre másra az ilyen kezdeményezések. De elég nehéz lássuk be. Ráadásul teljesen más motiváció rejlik a rendelés mögött, mint a saját üzletem esetében, a KitchenBox ugyanis pont azoknak szól, akik nem kész ételeket szeretnének, hanem maguk akarják megfőzni. 

GB: Mi az, amit biztos, hogy nagyon máshogy csinálnál, ha újrakezdenéd?
KL: Nem csinálnék csak kiszállításos helyet, hanem étteremmel vegyes szolgáltatást indítanék.

GB: Ez nem nehezíti inkább? Hiszen akkor sok más paraméter is bejön.
KL: Szerintem könnyíti. Jónéhány költség az éttermi vendéglátásban nincs, ami a kiszállításban folyamatosan ott van. És egyébként is, teljesen más érzés, ha van egy éttermed, ahová be tudsz ülni, találkozol a saját helyszíneden a vendégeiddel. Jelenleg ez a formátum inkább egy jófajta ételgyár, a környezetszennyezésről nem is beszélve (a csomagolások miatt). Most már kezdek azért otthonosan mozogni ebben a műfajban. A problémák jönnek persze nap, mint nap, de az ember elkezdi rutinnal kezelni. Ha késünk, akkor késünk, nem kapok idegbajt, más is késik biztos. Elázott a sült krumpli, vagy sós volt, vagy nem volt elég sós, nem volt kedves a futár, stb. Pozitív visszajelzés is jön néha, de a hibákat inkább visszajelzik.

GB: Próbálsz azért újdonságot vinni a napi kínálatba, vagy már nem erőlködsz?
KL: Persze, most volt egy sikeres akciónk, jött a Márton-nap, gondoltam meglovagolom. Csináltunk - egyébként nagyon finom - libacombot és mindenkinek ízlett, nagyon sokat eladtunk belőle. Nem kerestünk ugyan a libákon semmit, mivel mást is rendeltek mellé, úgy már elégedettek lehettünk. Szeretnék majd még ilyet nyúlra vagy halászlevet, ugye most jön a karácsonyi időszak. Szezonálisan érdemes ilyen dolgokat kipróbálni. Leginkább azonban a teljesen egyszerű és szokványos menümet szeretném nagyon jól csinálni. Ha valaki megtisztel azzal, hogy kiválasztotta az én szolgáltatásomat a többi 180 lehetőség közül, akkor én szeretném, ha jól érezné magát, és jót kapna tőlem. Másfél év után nem vagyunk veszteségesek, de még sokat kell dolgozni. Most már jobban tudok tárgyalni egy húsossal, mert tudom, hogy havi szinten kétmilliót költünk húsra.

GB: Ami miatt jól tudod csinálni az azért van, mert minimalizálva vannak egyéb költségek.
KL: Minden minimalizálva van, erősen minimalizálva. Fillér szinten fogni kell, először minden eltűnt, megromlott, ezekre nem tudtam figyelni eleinte.

GB: Mennyire igényel ez folyamatos jelenlétet?
KL: Ez benne a legnehezebb, hogy folyamatos jelenlétet igényel, és a szó legszorosabb értelmében. Az emberekre folyamatosan figyelni kell és ha nincs egy meghosszabbított kezed, aki nem csak egy alkalmazott, aki végzi a dolgát, hanem egy olyan valaki, aki tényleg sajátjának érzi az egészet és valahogy olyan nevelést kapott vagy olyan a hozzáállása, hogy neki is fontos és át tudja venn. Nagyon nehéz ilyen embert találni, aki magáévá tudja tenni a tulajdonosi szemléletet, úgy, hogy nem tulajdonos.

És ez nem pénz kérdése, nem attól függ, ez az egész tényleg egyfajta hozzáállás. Nem én vagyok az egyetlen, aki sír a munkaerőhiány miatt, és nem is az a fő nehézség, hogy egyáltalán valakit találni, hanem nehéz igazán jót találni. Az egész munka felértékelődött, másfél éve is más fizetések voltak, mint most. Most már tisztességes bérért dolgoznak a szakácsok, de kőkemény munkát végeznek, megérdemlik. A futár ugyanígy, 12 órát megy a városban, szétfagy, szétázik, keresse meg, én is azt mondom, csak mellette azért köszönjön a vendégnek, kívánjon jó étvágyat, a szakács meg olyan ételt adjon ki, amit jó kibontani. Volt olyan futár, akinél látszott, hogy teljesen mindegy volt, mit gondolnak utána róla. Nekem ez nem mindegy. Ha én küzdök nap, mint nap, akkor tegye oda magát oda más is, aki nekem dolgozik.

GB: mit üzensz azokkal, akik ehhez hasonlót szeretne csinálni?
KL: Egyszer elmentünk egy ismerősömhöz, hogy segítsen kicsit néhány praktikával, amikor ezt elkezdtük csinálni. Azt mondta: „Ezt kezdétek el? Teljesen hülyék vagytok." Én akkor csak röhögtem, de most már értem.

Tényleg, aki ezt elkezdi, az nem normális.

De van még valami. Amikor rendelnek tőlünk és van, hogy én magam is kiszállítok személyesen, és a belvárosban valahol felmegyek valami csoda fejlesztő céghez, belépek egy ilyen közösségi térbe, ahol éppen csocsóznak meg billiárdoznak vagy videojátékoznak, néha sóhajtok egyet, lehet, hogy inkább azt kéne csinálni. Ráadásul én egy hasonló helyről jövök, szóval nem teljesen ismeretlen azért számomra ez a létforma. És ilyenkor megfordul az is a fejemben, hogy micsoda különbség van abban az élettérben, amiben ők vannak, és amiben én mozgok. Tudom, hogy azt is nehéz csinálni, de azért nagyon más. Szerintem tízből kilenc ember azonnal elhúzna innen, ha meglátná mit kell itt csinálni és mennyir kemény meló ez, nap mint nap.

Életemben először főztem alaplevet. Jó, most erre sokan már görgetnek is tovább, nagy ügy, nekem mindig van a fagyasztóban blabla... de most nem erről van szó. Engem nem kergettek otthon az asztal körül alaplével teli kondérral, bár a vegetát nagyon korán betiltottam anyukám nagy bánatára, ez olyan ösztönszerűen jött nekem, hogy az nem jó, mert műíz és nem kell.

Az utóbbi időben a progresszív szakácsoknál és receptkönyveknél már olyan természetességgel írják az összetevők közé, hogy alaplé, mint azt, hogy 3 fej vöröshagyma. Korábban, minden egyes receptnél, ahol megláttam, hogy alaplé már nyüszítettem is fel, jól van, akkor a zellerfőzelék receptje meg legyen ez: végy egy adag sűrített zellerfőzeléket, majd hígítsd fel.

Ha recept, akkor olyan recept legyen, amiben nem alapléből adjuk hozzá az ízeket, hanem magából az összetevőkből jön össze - gondoltam morgolódva, de magunk közt szólva valójában csak lustaságomat akartam leplezni és a szörnyű vétek súlyát enyhíteni, hogy végül inkább vizet adtam hozzá, vagy több hagymát tettem bele, vagy csak úgy koncentráltam és mormoltam, hogy nem kell ebbe alaplé, jó lesz ez így is. 

Na, de amikor az ember olyan élethelyzetbe kerül, hogy hetente kell paprikás csirkét csinálni nagy mennyiségben és érzi, hogy mindegyik esetben bizonytalan kimenetelű, hogy végül hígnak érzi-e a szaftot vagy sem, előbb-utóbb tényleg eljön az elhatározás. 

Emlékeztem, hogy az egyik régebbi Gordon Ramsay szakácskönyvemben van több alaplé recept is, világos és sötét csirke alaplé, halalaplé, zöldség alaplé, na akárhányszor megláttam ezt a részt jött a szokásos nyafogás: persze, majd negyvenféle alaplevet tartok a hűtőmben! Még a műanyag dobozok is, amelyekben tárolhatnám,  több pénzbe kerülnek, mintha egyszerűen csak lemennék a Beszállóba és ennék egy jót, ennyit az alaplevetekről! 

Az éveken át tartó hárítás és mérgelődési körök után megszületett a döntés, most akkor tessék, itt az alázat, csinálok egy alaplevet. Azt tudtam, hogy sötétet szeretnék, mert az biztos, hogy ezerszer finomabb lesz, lévén sütni kell a csontokat és nem főzni. 

Lássuk a receptet!

Csirke alaplé

Forrás: Gordon Ramsay, Négy évszak ízekben (A chef for all seasons)

3 kg nyers csirke farhátat vagy csontot először 200 fokra előmelegített sütőben 20 percig pirítjuk, közben gyakran forgatjuk. A zsírt leöntjük róla .

(Ha világos alaplevet szeretnénk, akkor hagyjuk ki a sütési folyamatot és a nyers csirkefarhátat is tegyük a fazékba a következőkben leírtak szerint).

Nagyméretű fazékba tesszük, felöntjük bő 5 liter vízzel, és hozzáadunk 3 negyedekre vágott hagymát, 2 karikákra vágott sárgarépát, 4 szál karikákra vágott szárzellert, 1 kis fej fokhagymát (vízszintesen félbevágva), 1 nagy szál friss kakukkfüvet és 1 evőkanál tengeri sót. Lassan felforraljuk, gyakran leszedjük a habját. 5 percig forraljuk, majd kis lángon gyöngyöztetve főzzük 3-4 órát. Hagyjuk kihűlni és leülepedni. Nedves konyhai gézzel kibélelünk egy tésztaszűrőt, és az alaplét lassan átszűrjük. Hagyjuk kihűlni, majd a hűtőszekrénybe tesszük - 3 napig eláll, mélyhűtőben 3 hónapig.

Jelenleg, mint tudjuk Budapesten még az is kihívás, hogy friss kakukkfüvet szerezzen az ember, a zöldségesre még a cserepes menta is rárohad állítása szerint, de persze az is lehet, hogy - velem ellentétben - mindenki nagyon ügyes és nem döglik meg egy perc alatt minden fűszernövénye (amúgy van egy bazsalikomom, ami érthetetlen okoknál fogva hónapok óta tartja magát). 

A másik problémám az volt, hogy például igazi szárzellert hol kapok, tehát nem az import ipari zacskós zellert, aminek nincs semmi íze, hanem valódit. Tudom, szombaton a Római piacon, de nekem pénteken kellett főznöm. Mindegy végül kisebb-nagyobb kompromisszumokkal megoldottam mindent, hazaértem, bevágtam a csontokat a sütőbe, felvágtam a zöldségeket és gyöngyöztettem órákon keresztül. Tulajdonképpen minden egyszerűen ment, tökéletes lett a végeredmény (A konyhai gézről most nem szeretnék beszélni.)

A képen látható lila hagymán és a rozmaringon, kérem, ne akadjunk fenn, kreativitás is van a világon.

Na most az ugye járulékos probléma, hogy - hacsak nincs az embernek több százezer forintos szagelszívó berendezése -  az alaplé főzés utáni éjszakát mindenképpen a szobákba beszivárgó légnemű csirkealaplében tölti, ez van, valamit valamiért, a csirke lelke is megérdemel egy éjszakányi hálát. 

Mondanom sem kell, hogy euforikus állapotban ettük ezúttal a paprikás csirkét, olyan finom lett azáltal, hogy alaplével hígítottam és nem vízzel (eddig se volt rossz azért!), a másnapi zsályás cukkinifőzelékről nem is beszélve, amely receptnek természetesen része volt az alaplé én pedig nagyképűen fütyörészve kanalaztam bele, és csak az billentett ki egy kicsit, hogy a recept részeként forró serpenyőbe dobott előzőleg citromlébe áztatott cukkinikockák egy méteres lángra lobbantak, de ezt majd legközelebb orvosoljuk, a fejlődés nem megy egyik napról a másikra.

Lehet, hogy mert nem forgattam meg előtte alaplében? Na, majd legközelebb!

Sajnos, tényleg létezik olyan, hogy elátkozott helyszín. A Le Poulet, - ha jól hallottam francia kulináris hatás alatt szerveződött - új sült csirkés hely, vagyis rotisserie egy ilyen helyen nyitott nemrég nagy bátran a Pozsonyi úton. 

Attól tartok soha nem fogom elfelejteni az előtte hosszasan ott készülő Vén Duna nevű, egészen szürreálisan nyomasztó hangulatú éttermet, ahol jó ideig egy embert se láttam ebédelni vagy vacsorázni, legszívesebben induláskor bekopogtam volna és odasúgtam volna, hogy "ne erőltessétek, nem fog menni". Nem tudom pontosan egy vagy másfél évig erőltették, aztán bezárt. Nem lepődtem meg. 

Bevallom, most is van egy ilyen érzésem, hacsak nem változtat sürgősen a koncepció nagyon sok részletén a Le Poulet. A téma maga kiváló, úgy látom az ott dolgozók elhivatottságával és kedvességével sincs probléma, továbbá a kóstolt ételeknek sem volt semmi bajuk, sőt kifejezetten finomak voltak.

A helyszínnel azt hiszem egyelőre nem lehet mit tenni, pár hónap, míg lekerül az előző átok, tény, hogy az akasztókötélre emlékeztető designosnak szánt lámpák, valamint a falra szerelt faládák, fémvödrös műnövények és fém IKEA öntözőkancsó nem segít az átok leszedésében. 

Azonban az, hogy a csirkesütőben kettő darab csirke árválkodik a költséghatékonyság jegyében, a pult szürreálisan szomorú ürességtől kong, egyszerűen az egész helyen az üresség érződik, ez így nem lesz jó. 

Tény, hogy nem kapta fel a környék egyből, nincs különösebb hype, talán baj, talán nem baj. Ettől függetlenül lehet építkezni tudatosan, ha már ráköltöttek gondolom nem kevés pénzt a helyre, akkor ezt a beruházást érdemes folytatni azzal, hogy a pultot telerakjuk látványosan ételekkel (nem baj, ha egy része kukába kerül egy ideig, vagy vannak jótékonysági lehetőségek is), hogy aki bemegy, az egyen minél többféle ételt és aki benéz az pedig akarjon bemenni. Jelenleg ugyanis különösen nagy elszántság kell - mint amilyen az enyém volt - hogy bemenjek erre a kívülről eléggé szomorúnak tűnő helyre.

A legnyomasztóbb egyébként a hátsó polcokon álldogáló Sió gyümölcslevek és a kiegészítő "üdítőválaszték", tényleg, mint egy vasútállomás büféjében.

De most jöjjön a jó oldal. 

Előételnek rillette-t ettem tárkonnyal, nagyon finom volt., bár szerintem feleslegesen van krémesre turbózva a rillette, az önmagában is valószínűleg finom lenne, a friss tárkony rajta nagyszerűen passzolt. A húsleves otthonos ízeket idéz, édeskés, szintén otthonos megszokott módon túlfőtt sárga és fehérrépák, a leves maga is finom, bár nem különösebben mély ízű.
Ezt lehetett kihozni ebből.

Egy fél sült csirkét kérek zsályával, tormás burgonyapürével. Nagyon finom minden, jól esik, jól van megsütve, szaftos, érződik, hogy jó minőségű a csirke maga, a krumplipüré és a torma is nagyon jó párosítás.

Mivel - fogalmam sincs miért - bankkártyával nem lehet fizetni, emiatt minden második vendég zavarba kerül, én is. Nem panaszkodom az ár-érték arányra, bár nem mondható olcsónak a hely, sőt, de ha az ember két főre itthagy közel nyolcezer forintot, akkor szerintem kényelmesebb mindenkinek, ha nem csak készpénzzel lehet fizetni.

Innen üzenem a helynek, nagyon kelletek és drukkolok nektek, de muszáj javítani néhány apróságon, különben nem fog menni. A francia csirkének le kell tudni térnie a "vén dunai" útról.

A Mitiszol fesztivál első percében ki vagyok billentve, amikor a korlátolt agyam szerint borkóstoláshoz elképzelt talpas pohár helyett kapok egy nem talpast. Felvállalva tudatlanságomat vissza is kérdezek, hogy ez milyen pohár, és már-már hozzátenném, hogy deéntalpaspoharaaatakarook, viszont nagyon kedvesen megnyugtatnak, hogy tulajdonképpen ez is egy borospohár. Amúgy én az a fajta a nyomasztó alak vagyok, aki műanyag- vagy vizespohárból, sőt még bögréből sem képes bort inni, meg akinek a fazékból finomabb a paprikás krumpli, szóval igenis számít, miből eszik és iszik.

Végső soron hamar túllépek ezen a kérdésen, meggyőztek.

Előrántom az okostelefonom jegyzettömbjét és hatalmas tudatosságot mímelve, majd ennek köszönhetően egész sikeresen alkalmazva is, nekilátok a kóstolásnak. 

Elsőként Wetzer pultjához lépek, "ez lesz a nyitó borom" - kezdem, mintegy hangsúlyt adva a tételnek, a borászt ez nem különösebben hatja meg, de készségesen kitölti a 2015-ös kékfrankos indító adagot. Erős kezdés, komplex, kicsit kellemesen csíp is, az alkoholt is érzem benne, de csak amennyire szükséges. Tudatosságom jeleként ki is öntöm a többit, jöhet a következő mutatvány, Pinot Noir 2016, elsőre számomra barátságtalan és zöldes hatás, de nem egyszerű ez a világ, tudom. Közben társaság érkezik a borászhoz, akiknek megörül, jó látni, hogy tud ilyen jókedvű is lenni. Továbblépek, megköszönve a kellemes indítást. 

A Weninger pincészet éppen kereskedelmi jellegű tárgyalásban van, így az üres pohárral tolakodó vendégek igyekeznek visszafogott nyomatékkal jelezni, hogy hát izé, egy kicsit megkóstolhatjuk-e az itt lévő tételeket. Mielőtt a jövő évre vonatkozó teljes disztribuciót letárgyalják, hozzájutok a Hochacker osztrák kékfrankoshoz, na, ez egészen kiváló, könnyen iható, barátságos, ne várjunk tőlem nagy szavakat, ez még csak a ráhangolódás. 

Weingut Eymann következik, először egy Riesling Extra brut habzóbort kóstolok, amelyben finoman érződik a szőlő savanykássága, majd jöhet a Riesling Classic, amely aranyló zuhatagként hatol át a torkomon, fejemen, ereimen, csillogó és mégis vagány.

A mellettünk lévő pultnál indul az ittas férfihumor: 
“A rozé a legjobb
A Rozi vagy a rozé?”

Később a miniszoknyáról beszélgetnek, mindenkiben kinyit valamit az ilyen kellemes és minőségi borozás.

Wassman felé somfordálok, amúgy simán labdába rúghatok erre, mert az én nevem meg Weinstock eredetileg (legalábbis a nagyapámé), de az ilyen információkat amúgy is csak már nagyon sok tétel után szoktam - általában kéretlenül - közölni. Szóval, itt kapok egy portugieser rozé nyers pezsgőt, tényleg buja egy tétel, nem csodálom, hogy beindította az előző csapatot.
- Jó napot, fehérbora van? - kérdezi egy vendég.
- Rozé pezsgő, az majdnem fehér - válaszolja rutinnal a borász.

Az óvatosság jegyében elmondom, hogy most nem kóstolnám végig az összeset, de még egy valamit még kipróbálnék: rám néz, majd magabiztosan ad egy kis cabernet franc 2014-et, úgy érzem hirtelen túl nagyot ugrottam, de nem baj, nincs itt semmi kijelölt sor, lehet nyugodtan ugrálni. A nyomatékosság hangsúlyt ad a bornak, mintha kiolvasta volna a szemeimből, hogy a cabernet franc úgy általában a kedvenc szőlőfajtám. 

Von Beőthy következik, 2013-as szürkebaráttal indulunk, savak, nem magas az alkohol, azt mondja így nagyon nehéz elkészíteni, ezzel dolgozik a legtöbbet. 

Ezután jöhet az ígéretes nevű Glamour, Chenin blanc nevű szőlőfajta, az országban egyedül ő csinálja, benne se volt a fajtajegyzékben, mondja.  

Három elittasodott vendég érkezik újfent, bekérdeznek:

- a “Glamour az cuvée?” 
- Nem, csak a jegyzékben - válaszolja von Beőthy. 
- Héjjon áztatott? - kérdezik ordítva.
- Nem, akkor vörös lenne. - válaszol kedvesen.
Közben még hallom a "beltartalom!" kiáltásokat, meg, hogy "az a baj, hogy annyira lejáratták már a szürkebarátot!". végül megkóstolják a chenon blanc-t:
- Chenon blanc... áh Dél-Afrika!
- Nem, ez Franciaorszag.

Szecskő Tamáshoz érkezem, óriási papírrepülők társaságában álldogálnak a borok, kezdjük a Zöldveltelinivel, nem mondom, hogy barátságos, nagyon karakteres, egres ugrik be, és valahogy olyan jó értelemben vett zsírosság, hirtelen telítődöm is, ez a bor maga a teljesség, nem is fér el mellé sokminden más, akár haza is mehetnék most. Nagyon komplex, kicsit olyan érzésem támad, mintha valami nagyon finom tepertőből bekajáltam volna hirtelen, de lehet, hogy ez a pár tétel is már kicsit sok volt, amit eddig fogyasztottam. Jöhet a Pinot Gris, gyöngyök, kristály, barátságosabb jóval, mint az előző, gyönyörű borok.

“- egy turcsit szeretnék koscsizni - 
- köszcsi” - hallom hirtelen.

Tudom, hogy csak poén volt, de minden poénnak van alapja. 
A turanra még én is visszajövök, ígérem, de azt hiszem most eszem egy falatot.

Örülök, hogy nem csak egyféle, sőt nagyon komoly és nagyon sokféle ételek közül lehet választani, ráadásul önmagában is megállná a helyét mindegyik koncepció. 

Mielőtt elindulnék azonban, úgy érzem, hogy még belefér a Szászi birtok.
2017 Ottonel muskotályát kapom, hát öö, a muskotállyal borzasztó előítéleteim és ellenérzéseim vannak, teljesen szubjektív tudom. Rettenetesnek érzem az illatát (saját korlátok stb.), de inkább a kihívás pozitív oldalára koncentrálok. Ízre is marad a kihívás, de elmarad végül a muskotályhoz képzeletben várt primitív hatás - nagyon ki kell lépni megint a komfortzónámból, a tudatosság cseppet sem oldódik, sőt, pechemre minél többet iszom, annál jobban és pontosabban érzem a borokat, ez mondjuk közismert tény (még mielőtt kigolyóztam volna magam a borszakmából).

Itt egyébként különösen figyelnek arra, hogy megfelelő hőmérsékleten kínálják a borokat, máshol azért kint marad egy-egy fehérboros palack a pulton. 

Szentgyörgyhegyi olaszrizlinggel fojtom le végül az előző tételt és haladok tovább.
Egészen mézes illat kezd megjelenni útközben a magammal hozott olaszrizlingből.

Strekov pultnál kínálnak tovább, ahol a Créme#1, szlovák nemesítésű italt kóstolom, igen sárgás minden itt, “amúgy minden info a palackon van” - hallom, bennem erre érlelődik egy válasz, amiből újra konstatálom, hogy egy kis pihenő és néhány falat tényleg nem ártana most már. Zöldfűszerek kavalkádja omlik ki a borból, majd leginkább a kapornál állapodik meg, olyan pontosan érzem, hogy szinte büszke vagyok magamra (távol álljon tőlem az ilyesmi). 
Tramini-jellegű. Devin (Dévény) - teszi hozzá. 

A Somlói Apátsági pince pultja mellett elhaladva indulok a büféhez, itt a pufi mellényes fotósok áthatolhatatlan akadályt képeznek előttem, meglepetésemre a borász észrevesz és kapok is azonnal a 2015-ös furmintból, és bár a furmint botrányt jóval korábban, 2012-ben sikerült kirobbantani tudatlan és megalapozatlannak ítélt véleményemmel, most így hirtelen megint nincsenek szalonképes asszociációim, holott azóta igenis megbarátkoztam a szőlőfajtával, sőt aktív vásárlója is vagyok. 

Óriási ívet teszek az ételek felé, mert különben jön az újabb botrány, de tessék most meg itt van egy jópofa impulzus, ezt mégis meg kell nézni,  

Kékhegy - ellenőrzött ökológiai birtok, 
"Ami úrrá tesz" 2016 cserszegi fűszeres-traminijéről a régi osztálykirándulások jutnak eszembe, de inkább pozitívan. A bor elnevezését most nem firtatom. Kapok egy zöldveltelinit útravalóként, ami igencsak zöld, de az a helyzet, hogy még csak egy éves, és majd csak egy év múlva lesz ideális, na majd akkor újrapróbáljuk. Az osztálykirándulás asszociáció kiegészül az első környezetismeret órával, amikor kinyitottam a csodálatos és színes tankönyvet és megcsapott a finom, azóta is imádott nyomdafesték illata a fényes papíron. 

A Szob - malomkert pultjánál a választék húsos vagy sajtos tál, az enyhén tántorgó vendégek türelmesen álldogálnak, a túlterhelt csapat igyekszik felvenni a ritmust, maradok a sajt tálnál, nagyon jó választás volt és hozzá még inkább az útba eső Barta pince aszúja, amit először meggondolatlanságnak érzek magamtól, de később rájövök, hogy csodálatos összhangot teremtettem vele a sajtokkal. 

Most már csak néhány tételre marad időm, Ráspi pultjánál dé ja vu érzésem van, itt mindig ez megy, amint nő jelenik meg a pultjánál, repkednek az óriástréfák. Most az Electus 2012 ("erectus" teszi hozzá) nyitja épp, minden más elfogyott, kékfrankos még van. Kezd elharapózni a buli, körülöttem is ordítanak. “Gyere, akkor magömléssel kezdjük a szexet”, majd utána a "de ezt dekantálni kéne" felvetésre jön, hogy "a szájában dekantálja". 

És akkor meglátom a Póstát, nem tarthatom magamban életem egyik legjobb borélményét jónéhány éve már, a híres cabernet franc vakteszt, de szomorúság, hogy itt most az aktuális cabernet franc elfogyott, és csak merlot 2013 van, de ez is finom és vad, savas és csíp viccesen. 

Ugrok párat, és ahová nem férek oda, ott már nem erőlködöm, akikre még kíváncsi vagyok az mindenképpen a Csobánci Bormanufaktúra. Kékfrankos 2013-at kóstolok, tartály minta, elsőre selymes és érdekes, szerintem jó ötlet lesz palackozni. Van valami furcsa íz is, amit nem tudok beazonosítani, de hallom közben, hogy "meszes", "mint, amikor egy felújított házba bemész", igaza van, bár nagyokat szürcsöl, hogy nem tudom én ezt megszokni sajnos. Ezután jön a Borostyán, nem tehetek róla valami jó illatú kézmosó folyadék ugrik be, de a gyantás lesz a jó szó, meg az, hogy illó, meg az is, hogy az nem baj egyáltalán. "Nem akarok szürkebarátot, mert az kommersz" - hallom még, meg, hogy kései szüret.

Távozóban újra a büfésor felé veszem az irányt, kirendelek mindent, amire kíváncsi voltam még, még ha csak kóstolás erejéig is, az Élő bolygó farm, Pipacs pékség, Házikó, egyébként nagyon ötletes, gyönyörű pultokkal jöttek és finom minden.  

Nagyon jó rendezvény volt, okosan felépített, nagyon jó minőségű ételekkel és italokkal, rég éreztem ennyire jól magam egy boros eseményen (höhö). 

- Van nálad pók?

- Tessék?

- Van pók a lakásban? 

- Nincs - hazudom, de gondolkodom közben, mennyi ideig lehet ezt a látszatot fenntartani. Felelősséget mégsem vállalhatok a környék összes pókjáért... volt is takarítás mostanában...  - De miért?

- Úgy értjük, hogy valami nagy pók dekoráció vagy ilyesmi...

- Ja, az tényleg nincs. 

Oké, belép megkönnyebbülve a francia család, anyuka, apuka és két kislány (egy nagyobb és egy kilencéves körüli). 

- Gyertek, megmutatom a kilátást! - ettől mindig oldódik a hangulat, úgy is mondhatnám jó értelemben lesokkolódik mindenki. 

Szerencsére most is működik, tágra nyílt szemmel néznek ki a balkonon, jó látni, úgy érzem, mintha valami Disneyland portás lennék. 

Hát akkor, fáradjunk a konyhába, ha ti is úgy gondoljátok. Amúgy csak az apuka beszél angolul, de franciául is megértetjük magunkat. 

Vörösborral indítunk, azzal kínálom őket. Az előétel körözött, lilahagyma, sárga paprika, kovászos veknivel, mindent szépen elmondok, mi honnan való, hogy kell enni, mit tartalmaz.  

Ez itt már az ötödik vagy hatodik igazi Vizeat vacsorám, ez a foglalás most az applikáción keresztül jött. Dél-Franciaországból érkeztek a vendégeim. Az apuka meglepte ezzel a családot, tehát a többiek azt hitték, hogy ma étterembe mennek, ehelyett hozzám jöttek. 

Jó étvággyal megeszik az előételt, aranyosak és jófejek, a gyömbérszörp kicsit túl erős a kilencéves kislánynak, de gyorsan higitjuk.

Jöhet a paprikáscsirke, azt hiszem most sikerült a legjobban. A múltkor ugyanis kicsit (de csak szerintem) túlhigítottam, most külön figyeltem erre. Tésztát is főztem mellé, tudom, most sokan a fejüket fogják, hogy nem nokedlit adok, de ez itt nemcsak pók-, hanem nokedlimentes övezet, erről most inkább nem beszélnék (semmi titok: valójában soha nem készítettem nokedlit és félek tőle).

Jöhet a tejföl prezentálása, kérem ez olyan, mint a crème fraîche, vagyis nem teljesen, mert savanyúbb, meg ilyenek, de simán bevállalják, persze csak óvatosan. Egyébként volt, aki nem vállalta be, hogy paprikás szaftos húsra tejfölt tegyen. 

Szerencsére ízlik nekik ez is, elfogy gyorsan, beszélgetünk-eszünk-iszunk. 

Elkezdem a palacsintát sütni, ez mindig frissen készül, ami nem szerencsés a szag szempontjából, de ugye lakásba érkezve ilyesmivel számolni kell, nemcsak a pókkal. 

Közben a zene kicsit elfajul, mert ilyen magyar elektro-swinget tettem be, de átvált magától cigányzenére, nevetnek, hogy most komolyan ilyen zenéket hallgatok-e, mire mondom, hogy hát én magamtól (többek között) a konyhában Serge Gainsbourgot hallgatok, de mégsem tehetek be francia vendégeimnek Serge Gainsbourgot.

Dehogynem! - vágják rá boldogan, imádják, a házukban Gainsbourg plakátok vannak, úgyhogy egy hullámhosszon haladunk tovább és ekkor jön a legédesebb pillanat, hirtelen eszembe jut: ja és még Brigitte Bardot egyik számát is szoktam hallgatni, mondjuk úgy kétszázszor eddig, a kislány pedig elkezdi énekelni a La Madrague-t, igen, ez az a szám! - mondom. És akkor el is énekli franciául, közben megy a szám alatta, hát vannak az ember életében meseszerű pillanatok, nekem ez az. 

Itt ülök (állok) a konyhámban, és van egy ilyen modern izé (a Vizeat) platform, aminek a segítségével hozzám transzportálódik egy francia család, és ezt a számot éneklik itt.... nekem, velem. Hihetetlen.

Megesszük a palacsintát, a túrót is elfogadják, nevetünk az édes túró fogalmán, ami egyébként közel sem annyira megrázó nekik, mint hisszük róluk, de azért a kardamomos baracklekváros is jól fogy.

Szerencsére egy pók se jött elő, a vacsora jól sikerült.

Kaptam sok csillagot, szivecskét, jó élményt és már egyre rutinosabb vagyok, továbbra is I LOVE YOU VIZEAT! 

Sur la plage abandonnée
Coquillages et crustacés
Qui l'eût cru déplore la perte de l'été
Qui depuis s'en est allé
On a rangé les vacances
Dans des valises en carton
Et c'est triste quand on pense à la saison
Du soleil et des chansons
Pourtant je sais bien l'année prochaine
Tout refleurira nous reviendrons
Mais en attendant je suis en peine
De quitter la mer et ma maison
Le mistral va s'habituer
A courir sans les voiliers
Et c'est dans ma chevelure ébouriffée
Qu'il va le plus me manquer
Le soleil mon grand copain
Ne me brûlera que de loin
Croyant que nous sommes ensemble un peu fâchés
D'être tous deux séparés
Le train m'emmènera vers l'automne
Retrouver la ville sous la pluie
Mon chagrin ne sera pour personne
Je le garderai comme un ami
Mais aux premiers jours d'été
Tous les ennuis oubliés
Nous reviendrons faire la fête aux crustacés
De la plage ensoleillée
De la plage ensoleillée
De la plage ensoleillée

Brigitte Bardot - La Madrague