Milyen szép tud lenni, hogy kőbányán kőbányai úti kínai piacon eszed a legjobb pho levest az emeleten, és, hogy mennyire menő alapanyagokat lehet beszerezni csak bele kell fúrnod magad a kínai piac mélyébe. 

Ezen a téren még kezdőnek bizonyultam, de azt gondoltam a kőbányai piacon álló sokat bizonyított Wang mester konyhájával túl nagyot nem hibázhatok. Hát óriásit tévedtem.

Jéghideg az étterem, jól van, majd visszaveszem a kabátot, ezen ne akadjunk már fenn az elkényelmesedett mindenit neki. Röptében érkezik az étlappal a szemüveges-farmeros kínai pincér, kikérjük az ételt "ennyiiii?" igen, egy előétel és két főfogás nem elég? Kétféle teát kérnénk, de akkor meg "két kancsóóó??" kérdezi énekelve, vagyis furán intonálva, mire elszégyelljük magunkat, "nem, egy kancsó elég lesz"! És már érzem, hogy megnyugodott mindenki. 

Visszajön: és köret? Jó, legyen egy rizs. 

Körülbelül 38 perc eltelte után, és miután az utánunk érkező asztalnak kivitték az italokat, jelzem, hogy a teát megkaphatnánk-e. "Készül a meleg víz" - válaszolja. "Sajnos nincs meleg víz, elnézést". Semmi gond, bár nem teljesen értem, hogy mi tud készülni egy meleg vízen ennyi ideig. Főleg azért esne jól a tea, mert tényleg szét lehet fagyni az étteremben. Nemsokára megérkezik a tea, a felét ugyan melléönti, miközben kitölti a két csészébe, majd odabassza a csészém közvetlen közelébe, úgyhogy amikor odanyúlok pont megégetem magam, ez tanítani való volt.

Érkezik a tavaszi tekerecs körülbelül 40 perc után, a tizenöt évvel ezelőtti első tavaszi tekercsekre emlékeztet, kb. 3 x 1 cm-es nagyságú, komolyan ilyen pici tavaszi tekercset még soha nem láttam, az egész valahogy nagyon béna. Ha újabban egyes menő helyeken nem ettem volna nagyon finomakat, akkor talán még elhinném, hogy ez nem rossz. 

Az édes-savanyú sertésoldalast is lerakja, köret sehol, bár én nem igényelném, ő kérdezte, hogy kérünk-e. Megkóstolom, egyrészt kihűlt, másrészt száraz, rágós, ezt várnám a legkevésbé egy Wangnál. 

Kihozzák a sült zellert, ami unalmas, fantáziátlan, egy átlátszó lében tocsogó üres zellerből és 3 szelet piros kaliforniai paprikából és némi kesudióból áll. Semmilyen, de mondjuk nem kifejezetten rossz. 

Az ételeket már nagyrészt megesszük, amikor jön a rizs, mindegy még éppen mellé tudjuk társítani. Később érkezik egy újabb tál rizs, de leginkább azért, mert az előzőről elfelejtették, hogy kihozták-e, egyébként eddigre már szinte befejeztük mindkét fogást. Katasztrófa az egész.

A sertésoldalason egész végig morgolódom, megfordul a fejemben, hogy visszaküldöm, akkora csalódás, de már látom magam előtt az ál-értetlenséget, és nincs semmi kedvem a procedúrához.

Természetesen a számla teszi fel az íre a pontot, majdnem 7 ezer forintot fizetünk két elcseszett főfogásért és egy előételért, ami szintén nem volt jó.

Ritka az ilyen, hogy ilyen szintű összhangban borzalmas minden: a szerviz, minden egyes étel és végül az ár. 

Most az egyszer lehet, hogy megállja a helyét bármilyen áldozathibáztatás: minek mentél oda?

Tényleg, minek? 

Hát mert az Astoria környékén néhányszor elmentem mellette és megtetszett. Na, nem a helyszín, mert az szörnyű: "letisztult" fehér, világos hangulat (amit utálok, leginkább egy fogászati rendelő ugrik be az ilyen helyekről), béna kilencvenes évek elejei dekoráció. Egyéb módon meggyőztek: csirke, tradicionális fűszerezés, krumplisaláta, azt gondoltam, hogy jó. Meg hát a német minőségbe vetett vak bizalom, eleve nem csinálnak rosszat, bármi is legyen az, és ha már megalkották, ráadásul barbár országunkban is megjelennek, akkor talán ellenőrzik időnként. Hozzáteszem a Nordsee franchise első magyarországi üzlete ezt az elméletet már megcáfolta, a Westend alsó szintjén nyílt Nordsee ugyanis tragikusnak bizonyult a Bécsben megszokott minőséghez képest.

Azt mondják magukról:

„A Wienerwald 1955-ös müncheni alapítása óta egyet jelent a válogatott alapanyagok frissességével és minőségével. A grillezett csirkék hozzáadott zsír nélkül készülnek tradicionális, egyedi összeállítású fűszerkeverékek és pácok felhasználásával. A klasszikus panírozott csirkerészek kedvelői is megtalálják a nekik megfelelő ízharmóniákat. Most még finomabbak, mint valaha.”

Az üzlet üres, semmi nincs a pultban, néhány szánalmas saláta, káposztasaláta (értsd fehér káposzta feldarabolva), a bajor burgonyasaláta elfogyott, „petrezselymes burgonya van vagy hasáb”, két árva csirke forog a hátsó rudakon „az még 20-25 perc”... És miből állna, ha úgy tennétek fel a csirkéket, hogy folyamatosan legyen? Nem, ez nehéz. És mit lehet akkor választani? „Hát van rántott csirkecomb kétdarabos meg négydarabos.” Jó, akkor azt kérnék. Utólag már értem a néma fohászt felém, ahogy próbálja agyhullámokon keresztül az értésemre adni: "menekülj innen, nem lesz itt jó neked".. De nem veszem a jeleket.

"Az 5 perc kb." - mondja végül, rendben, mondom én. Az áron egy kicsit megütközöm: 1700 forint. Két darab csirkecomb és egy adag petrezselymes burgonya.

Leülök gyanakodva, vesztőhelyen érzem magam, de tudom, hogy végig kell csinálnom. Látom, ahogy hátraszólnak a konyhába, hirtelen ilyen Waczak szálló érzésem lesz a hangok hallatán, mikró hangja, érzem valahogy a színfalak mögötti szerencsétlenkedést, pont olyan, mintha itt mondjuk öt órája egy vendég se tért volna be és a szakács (?) pánikban van, hogy is adja ki a két rántott csirkecombot és a petrezselymes burgonyát.

Kihozzák az ételt, magamhoz ragadok egy műanyag villát. Bár minden jel az ellenkezőjére utal (tök üres a helyszín azóta is, ez ugye egy csirkés a Károly körúton), még mindig bízom abban, hogy végül nem lesz rossz.

A krumpli egy része hideg, a másik része megégeti a számat, ez a szerencsétlen ott hátul még megmikrózni sem tud egy ételt, hogy legalább egységes hőmérsékletű legyen.

A csirkecomb „tradícionális pác” fogalmam sincs mit takar, de először gyermekkorunk (egyébként kedvelt) ízvilága ugrik be, a híres bélszínrolóé, amit akár a vegánok is megirigyelhetnének, abban ugyanis szerintem semmi nem az volt, aminek látszott vagy hallatszott, és egészen biztos vagyok benne, hogy húst nem tartalmazott. Na, hát ezen a "válogatott" csirkecombon is "válogatott" műanyag ételízesítős panír van, a csirkét magát is valami rettenetes pácban gyötörhették órákon vagy akár napokon át.

Egy combot legyűrök, kell a junk food edzés mindig azt mondom, a következőbe először beletörik a műanyag villám, majd, amikor felvértezem magam egy újjal, akkor látom, hogy véres a belseje, jó, legalább nem növényi csirke, az tény, de ezen a ponton úgy döntök, hogy befejezem az evést.

Visszaviszem, teljesen nyugodt hangon tárom az eladó elé a problémát, a krumpli fele jéghideg a másik forró, a csirke pedig nyers, a krumplit még megértem (nem), előfordul és nem is nagy baj, de a csirke nyersen akár veszélyesnek is mondható. A vér közben szivárog ki, nem nagyon kell magyarázkodni, szerencsére nem is teszi.

Szóval vagy panaszkönyv, vagy az árát szeretném kérni vissza, az eladólány teljesen korrekt, szó nélkül visszaadja az árat, sűrűn elnézést kér, majd a fülem hallatára viszi hátra és vonja kérdőre a szakácsnak talán nem nevezhető balféket (tudom munkaerőhiány van, biztos keveset fizetnek), aki szerintem azóta sem érti mi történt ma, és vígan alkotja a mikró és a bélszínrolópanír fúziójából születő szörnyeket.

Azért a német tradíció felelősöknek (mondjuk a franchise szakembereinek) felhívnám a figyelmét egy gyors ellenőrzésre, mielőtt nagyobb baj lesz.

Kézműves borzalmak, fantáziátlan street food, buta vendéglőhelynevek, valaki álmát valóra váltó ehetetlen cukormázak - ezek voltak a tavalyi év legidegesítőbb trendjei sok más között.

Lássuk, idén mi mindent tudunk hozzátenni?

Multinacionális élelmiszeripari cégek erőltetett emberközelisége

(kometa.hu)
 

Óriási húsgyár reklám, egyenként simogatnak végig minden egyes sertést és rakják lágyan a sonkát a vákuumba, hozzák személyesen az asztalodra, a csomagoláson fatextúra és kockás abrosz, kréta felirattal... Ez a stílus többé már nem lehet a fiatal pár feltette az életét a sütizőre című sztori vagy az újhullámos lángosozó sajátja, új irányok után kell nézni. 

Most már a TESCO is vintage táblás-krétás, álkézírásos romantikába öltözött, méghozzá egész ízlésesen kivitelezve, félre tehát pecsétekkel és írógépbetűkkel a romkocsmákban, itt is újat kell kitalálni. 

Mindenmentes = műanyag

A legijesztőbb, amikor a túrógombócot, porcukros fánkot, vagy akár valami egészen egyértelműen bűnözésre kitalált süteményt is elkészítenek mindenmentes "paleo" és társai  verzióban, és boldogan tolja le a fogyni vágyó, hízni nem akaró áldozat ezeket a mindenféle egészen elképesztő műanyag összetevőkből, soha nem hallott növényi zsírokból alkotott szörnyszülötteket, és ízre még egészen jó is lehet akár, persze hatása már megkérdőjelezhető.

Ez a divat rövidesen remélhetőleg már tényleg ki fog pukkadni és hatalmas szégyen marad majd csak utána.

Vega-vegán étel túlkapások

Nem tudom megérteni, hogy miért sült kolbászt, hamburgert vagy hot-dogot kell imitálni a vegetáriánus sőt akár vegán fesztiválokon, megint csak egészen furcsa összetevőkből kikísérletezett látszatot árulva, miért nem lehet akkor már a húst nem tartalmazó alapanyagokkal valami érthető, az adott összetevő stílusjegyeihez jobban passzoló ételt kreálni. Ha hamburgert akarsz enni, akkor ne legyél vega, bocs. 

Smoothie-k aranyáron

Eleinte óvatosan szivárogtak be közénk, szerényen meghúzva magukat, azután önálló koncepciók épültek rá, ma pedig már az egyik legnagyobb lehúzó üzletágnak látom a 990 forintos narancsos-gyömbéres leveket, vagy a hasonló árkategóriájú spenót-répa-zeller-cékla miegymás kombinációkat, amelyek nemcsak nyilvánvalóan valamilyen egyéb tevékenység melléktermékei, de mindenképpen az egyik legtöbb mellékterméket előállító műfaj. Egyébként soha nem tetszett nekem ez gyümölcs/zöldség préselősdi, amikor (régen) egyszer vettem egy gyümölcscentrifugát, kipréseltem valamit benne és a cucc 90%-át utána kidobtam vagy megettem külön, továbbá szinte biztosan ezek nem bio alapanyagokból készülnek, tehát az egészséges jellegüket is megkérdőjelezem.  

Szerethető koncepciók, undok alapítókkal

Amikor heteken keresztül hirdetnek cuki, kedves és profi stílusban egy újonnan nyitó éttermet vagy eseményt, majd a tulajdonost/főszervezőt megpillantod a helyszínen, aki csak pattogni tud idegesen és a vendégeknek sem örül egyáltalán, azaz köszönőviszonyban nincs az ötlet és a stílus magával a kitaláló, alapító emberrel.

Gasztro véleményvezérek álbefolyása 

Valamiért sok újonnan induló hely azt hiszi, hogy ha meghív 10 gasztrobloggert, akkor már be is indul és beszélni kezdenek róla és sok egyéb feladatot megspórol magának.

Nem, ez nem ezen múlik. Ez csak úgy működik, ha magától odajön, felkelted az érdeklődését, de mondjuk akkor már valószínűleg eleve menő vagy. Hiába fizetsz bármennyit, nem jönnek többen attól, hogy kidob valaki, aki szerinted befolyásos egy posztot rólad. 

"Több, mint" szlogenek

A gasztronómiában, és mindenhol máshol valamiért képtelenek elfelejteni ezt az iszonyatos közhelyet, ezt az eleve értelem nélkül született borzalmas kifejezést. Amikor megláttuk, hogy a Bűvös Szakács új kiadványára képesek voltak ráírni: "több, mint szakácskönyv" akkor vett rajtunk erőt az igazi kétségbeesés.  

Szexizmus

Értjük, hogy sokak szerint néhány sonka cafat vagy tészta, esetleg csokoládédarabkák még sokkal szebben mutatnak, ha egy meztelen nőre helyezik őket és városszerte például a tésztával betakart nő képével borított furgont nézi mindenki "a séfek választása" felirattal,  de valaki gondolt esetleg arra, hogy vannak olyan férfi séfek vagy esetleg női séfek is, akiknek nem azonnal egy meztelen nő jut eszébe a sonkáról? Úgy gondolom, hogy ez a megoldás degradáló az egész szakmára és kb. mindenkire nézve, és érthetetlen, hogy évek óta ez ellen nem tiltakozik senki igazából a gasztro szakmából. Egy kulturált országban már rég leszedetnék és a forgalmazó szégyenkezve kérne elnézést nyilvánosan. 

És most jöjjön néhány olyan trend, ami viszont tetszik nekünk:

Nagymama, vidéki hagyományok menőség

Újra menők a sodrófás, otthonkás, csipketerítős nagymamák és kellékeik, ők hozzák vissza a hagyományos terméket, eljárásokat, módszereket, úgy, hogy ők is szereplők maradnak, tehát nem egy macskanadrágos húszéves vastagszemüveges hipszter gyúrja nekünk a kemencés lángost és a zsírosbödönös feltétet, hanem tényleg egy aranyos néni. Legyenek menők a nénik! 

 (kép forrása: http://www.ponderingdonkey.com/stuff/that-supermarket-woman/)

Klasszikusok megújítása

Egyre érdekesebb trend, a hagyományos magyar ételek technológiai vagy akár alapanyagszintű megújítása, csúnya szóval "újragondolása", ez nagyon jó ötleteket, koncepciókat szülhet, minél több ilyet szeretnénk még látni.

Régi éttermek, képzett pincérekkel újra divatba hozása

Időnként előfordul, hogy az ember valamiért egy olyan klasszikus étterembe is eljut, ahová amúgy esze ágába se lenne betérni, letűntnek érzi, réginek, szinte már cikinek, becsekkolni sincs kedve, de azért megeszi a jó kis húslevest, amit ott elé tesznek. És aztán meglepődik, mert minden flottul megy, nem flegma, szerencsétlen, képzetlen pincérek veszik körül, hanem váratlan odafigyelést és profi szervizt kap. Ilyenkor azért eszünkbe jut mennyivel jobb érzés, amikor nem valami kinyúlt pólós srác rakosgatja ügyetlenül eléd a tányérokat, minden létező etikettet szinte direkt elrontva.

 (kép forrása: http://intelligenttravel.nationalgeographic.com/2014/06/24/dublin-for-foodies/)

Ausztrálok…
Annyifélék lehetnek, szóval elképzelésem sincs, hogy milyen társaság érkezik hozzám ma este 7-kor egy újabb Eatwith vacsorára.
Egy kicsit nehezített a pálya, mert december 26., azaz karácsony van, az üzletek két napja zárva tartanak.

A didaktikus tudatalattim úgy döntött, itt az ideje, hogy megtanuljam a nokedli készítést, mert a paprikás csirkéhez rendszerint kínált csavart csőtésztát ezúttal elfelejtem megvenni. Pedig milyen jól kisilabizáltuk a sparos meglepően jófej eladóval, vagy árupakolóval, ezek már ugye eléggé egybemosódott tevékenységek, szóval ő mondta, hogy ez remekül passzol, ennél jobbat el sem tud képzelni, hagyjam a francba a nokedlit – na jó ezt már nem mondta, de gondolhatta simán.

Szóval nincs tészta.
A csirkéket mondjuk előre megvettem, az egyik adagnak a lejárati ideje egy kicsit kockázatos, nem baj, ha egyszer nemzetközi vendég mérgezési botrány lesz, akkor én legyek az, akiről szól. Nem, nem (csak vicc volt!), szó sem lehet ilyesmiről, a csirkéket időben sóoldatba áztatom, ezzel megállítva mindenféle szörnyű folyamatot, viszont annál nemesebb ízvilágot csempészve az amúgy nem túl bonyolult témába.

Mert ugye az alaplevet bevezetvén szintet léptem, de rájöttem, hogy a paprikás csirke az paprikás csirke marad mindörökké, túlzottan nem lehet fokozni az ízvilágot, ráadásul amióta követem a Bűvös Szakács sorozatot, az a gyanúm, hogy pirospaprika por használata valójában szörnyű bűn, leginkább a vegetához vagy a margarinhoz fogható, de mindenképpen csak nagyon indokolt esetben szabad használni.

Még mindig nincs tészta, tehát nokedlit kell készíteni.

Varga Gábor nokedli receptjére lelek, ami óriási hiba, egyrészt a recept pontos követése során készített massza nem megfelelő állagú, továbbá a recept egy váratlan pillanatában jön a „nokedli szaggató” használata, de tényleg, akkor már miért nem annyi csak a recept, hogy: „szaggassuk ki a nokedlit ízlés szerint".

Úgyhogy ezt soha többé, megpróbálom kijavítani a dolgot (még nagyobb hiba). Végül tetőtől talpig nokedli tésztásan, mindent összekenve, vágódeszkát, reszelőket, edényeket és szűrőket bevonva néhány szörnyszülöttet megalkotok, de egyébként ízre és állagra is jók, a formát majd legközelebb (azaz soha) tökéletesítjük.

Elkészítem a kőrözöttet is, ezügyben is van egy gyanúm, hogy idővel váltani kell, mert hiába mutatkoznak rendkívül nyitottnak a hozzám betérő kaliforniai, New York-i, bostoni, Melbourne-i külföldiek, azért a kőrözött háromnegyede megmarad, én pedig annyira azért nem szeretem, hogy ezt egyem egy hétig.

De ha egyszer ez autentikus, ezt esszük mi, nem? Hát. 

A hozzá kínált sárga, nekünk szintén autentikus paprikát is óvatosan adagolom, mert rendkívül gyanakodva néznek rá mindig, nekem szórakoztató ugyan, de nem akarom kínozni azért őket (csak kicsit).

A savanyú uborkát változó mértékben eszik meg, van akinek nagyon tetszik az illata, de az íze nem, mások meg imádják.

Kicsit csapongok, de tartom a fonalat, visszatérve a paprikás csirke témához, elkészítem, ahogy a nagy könyvben (az enyémben) meg van írva, ennél jobban szerintem tényleg nem lehet. Jó, Heston Blumenthalnak biztos lenne egy-két szava hozzá, leginkább, hogy hagyd már ezt a fuckin' paprikás csirkét és csinálj valami mást, amire 48 órán keresztül lehet készülni és kell hozzá 2 millió forint értékű felszerelés, valamint némi érzék, amelynek én egyértelműen híján vagyok.

Este 7, ilyenkor jön a bizonytalanság pillanata, hogy elfelejtették-e az egész vacsorát (volt már ilyen), csekkolom az emaileket, hogy lemondták-e menet közben (ilyen is volt), én pedig itt állok megterítve.  

Csengetnek, négyen érkeznek, visszafogott ötven körüli társaság, hoznak egy üveg Bock cabernet franc-t, jellemzően, ha bor, akkor Gere, Bock esetleg Juhász a választásuk, egyébként egyik sem rossz ilyen eseményre, de nálam azért rendszerint megismerik a valódi borokat is.

A szokásos kilátás-megtekintő kört kísérő "wow" sóhajtások bezsebelése után leülünk, töltök, kínálok, eszünk-iszunk, beszélgetünk, talán kicsit túl szerények a felpörgött amerikai csapatok után, de jófejek, és én pedig igenis értem az ausztrál beszédet, lelkileg eleve felkészültem rá, szóval reagálok, valamint folyékonyan fárasztom őket a sztorikkal, tetszik nekik minden, az egyikük különösen kedves, megdicsér rendszeresen, hogy milyen "lovely" az étel.

A csirke tálalásnál felfedezem, hogy a temérdek suttyó piros paprika kicsit sötétebbre váltott a kelleténél, megint egy rontási pont, így negyvenedszer elkészítve, nem kis teljesítmény, de tudom, hol volt a hiba, az alaplevem jó töményen került beolvasztásra és túl sűrű lett a csirkét körülvevő szaft.

Óvatosan a paprikával!

El kell gondolkodnom, hogy legközelebb inkább valami fúziós japán-magyar csirkét vagy hortobágyi palacsintát csinálok a magyar Heston Blumenthal (Molnár B. Tamás) módra.

A valóságtól való elszakadás megakadályozása érdekében szabadidőmben részt veszek a szálláskiadó innovatív platform körforgásban esetenként akár mint takarítónő, szóval egy kicsit éles váltás volt számomra, amikor a vegyszerektől enyhén szétmart kézzel elindultam a Zwack Exclusive borkóstolójára. 

Valahogy aznap hirtelen enni se volt időm igazán, 13 órára kérték az érkezést, szóval éhgyomorra ugyebár már tényleg a csak a haladók érkeznek, vizet is viszonylag rég ittam előtte, megkönnyebbülve fedezem fel érkezéskor a H2O feliratú zwack gömbüveget.

Leülök egy középső asztalhoz, "ennél jobb hely, tulajdonképpen nincs is" elismerő pillantások kíséretében.

Ornellaia olasz borokat kóstolunk, Gianni Annoni és Szittnyai Zalán showműsorával fűszerezve, és bár elkelne számomra egy-két (sok) támpont, de a borok javarészt önmagukért beszélnek.

"Az Ornellaia borászat a híres Toszkán borvidék nyugati részén, a Földközi tenger partjainál, Bolgheriben található. A bor készítéséhez kizárólag saját termesztésű Cabernet Sauvignon, Cabernet Franc és Merlot szőlőket használnak fel. A szőlőfürtöket bogyózással, majd a szemek kíméletes feltárásával készítik elő az erjesztésre. Az így kapott cefre egy részét fakádakban, másik részét acéltartályokban erjesztik. Az erjedés során a borász különös figyelmet szentel annak, hogy az erjedésben lévő must hőmérséklete ne emelkedjen 30°C fölé. A kierjedt fiatal bor 60%-a új francia tölgyfahordókba-, 40%-a pedig egy éves francia tölgyfahordókba kerül, s ezután következik a 18 hónapig tartó barrique érlelés. A borokat forgalmazás előtt még egy egy évig palackban érlelik. A különleges eljárással készült borok csak ezek után kerülnek a polcokra és az értő borbarátok asztalaira." (Zwack Webshop)

Ornellaia Le Volte 2015 kezdésnek erős, belecsapunk egyből durván, semmi finomkodó felvezetés. Vadul jegyzetelek: frissesség, kinyílik, szinte mentás erővel - kezdem meg az ilyen esetekben megengedett sokaknak taszító elvadult jelzők sorát. Meggy - mondják de én csak érzem, hogy fényes-selymes tölcséren csúszik tova a torkomra, köpni nem tudok, de nyelni igen. Fogaimon marad a nyoma, kis kellemes csípés, közben ragadós hatásúvá válik - jó értelemben - de lehet, hogy ezek csak a szájfényem maradványai. A végén esküszöm egy kis torma hatás is megjelenik. 

Haladunk tovább, Ornellaia le Serre Nuove 2014 - hús, hús, fűszer, kakukkfű, a torkom előtti vörös bársonyfüggöny felhúzódik és már zubog is tova, nemköpök.hu vagy hashtag, bármi, körülöttem szürcsölnek-köpnek, én pedig felszegett fejjel tűröm, ez így szakszerű tudom, hol vagyok én attól.

Tenuta San Guido Sassicaia 2014

Története van és lesz. Mentás - mondják, jessz! írom le, hiszen megmondtam én is, bár nem erre, de azt hittem furcsa asszociáció. Kakaó, aszaltszilva, elegáns tanninok, íze és teste teljesen más, jól bírja a kacsa és ő is a kacsát. Nálam pedig kezdődik az igazi tisztánlátás pillanata (továbbra sem köpök ugyebár, de a H2O feliratú üveget kinyitom és aktívan használom).

Ornellaia 2013

Mély rózsaillat áraszt el, mint amikor gyerekkoromban igazán mélyen megszagoltam egy rózsát, ami még nem volt leszakítva, egészen megdöbbentem, hogy milyen erős. Mondhatnám azt is, hogy "nincs kérdés", és amint ránézek a poharamra azt látom, hogy már nincs is benne semmi, a kisherceg kiitta, azt hitte az ő bolygóján vagyunk. 

Ha valakinek még a leírtakkal sem sikerült kedvét szegnem, itt körülnézhet és beszerezheti az említett tételeket, az ünnepekre "ennél jobb választás tulajdonképpen nincs is."