Találós kérdés: melyik termék összetevői az alábbiak: aromák, vitaminok, tengeri só, stabilizátor (karragén, guargumi, xantángumi), trikálcium foszfát, rizs, kókusztej (kókuszkrém, víz), ivóvíz. Válasz: a manapság agyonreklámozott "paleo" táplálkozás egyik alapvető, életet hordozó és egészségesnek kikiáltott sztárjáról a kókusztejről van szó. Pontosabban: az egyik kókusztej termékről.

Miután nem tettem ki 18-as karikát a poszt elejére, nem folytatom a sort például a párizsi vagy virsli összetevőinek felsorolásával. Pontosítanék ismét: bizonyos virsli és bizonyos párizsik esetében, hiszen ezekből is van jó minőségű, jó alapanyagokból készült változat.

Egyébként a sokkal egészségesebbnek gondolt élelmiszerek összetevőinek megismerésével se mindig járunk jól, ugye jobb oda se nézni.  

Egyáltalán mi az, hogy "egészséges"? 

Korábban így szólt az alap elmélet: minél kevésbé legyen feldolgozott az élelmiszer, álljon a lehető legközelebb a természetes állapothoz. Részemről először a Testkontroll című, amúgy szerintem fontos könyv oldalain találkoztam ezen elvekkel még az első budapesti bioboltok megjelenése előtt (rémálom volt akkoriban ilyen drasztikus étkezési elveket vállalni, de én már akkor is főként az antitézisekben hittem).

Na jó, de közben eltelt egy-két, sok év és kiderült, hogy a teljes kiőrlésű tönkölybúza kenyértől ugyanúgy hízunk, mint a fehér kenyértől (ezt egyébként személyes tapasztalat alapján is tanúsíthatom), hiába "teljesebb" a búzaszem és ily módon áll közelebb eredeti mivoltához, ráadásul közben megtudtuk, hogy mégis a kalória számít, abban pedig még több is a kalória, áh szörnyétel az is. Később megláttam az összetevőit és hát egy világ dőlt össze bennem, annyi ilyen-olyan adalékanyagot tartalmazott. Azóta már nemcsak szörnyétel minden kenyérféle, hanem igazi ősellenség, hiszen a paleó jelenleg aktuális szent elmélet szerint minden kenyérféle maga a borzalom, rá se nézhetsz, uhh.

Ki mondja meg ezekről, hogy jó-e vagy rossz a szervezetnek. Már maga a kérdésfeltevés is közhely, egyik pillanatban még egészséges a kókusztej, kókuszzsír, kókuszez, kókuszaz meg kókuszvirágcukor, kókusztejszín, kókuszvíz és miegymás, aztán kiderül, hogy egy alattomos növényi zsírról van szó, amely abban a formájában, ahogy végül elénk kerül - kifinomult elveink szerint - egészen durvának mondható élelmiszeripari eljárásnak volt kitéve.

Azt mondják, hogy a zsír egészségtelen, és a sok hús is, főleg a disznó úgy, ahogy van, hát még a vörös húsok, és persze a só, jujj teljesen sómentesen kéne táplálkozni sokak szerint. De miért? Akkor vajon miért szokott rá az ember? Mert belevitte a rosszba egy haladó gondolkodású, manipulatív ősember társa? Később persze kiderül, hogy nem, mert mindez valójában egészséges, a só kell és a disznó is valójában fontos mindenfélét tartalmaz (ezen még dolgoznak), sokszor pedig a legdurvább vegetáriánusok is inkább vajat esznek, mint margarint, mert a margarin néhány éve az ördög szinonimája. Korábban ugye nem erről volt szó, azt sulykolták, hogy a margarin jó (kedvezőbb zsírsav összetétele miatt). De nem, mert azóta már rossz. A vaj pedig jó. Állítólag. 

Ilyen kijelentéseket azonban nem tehetünk.

A jó vaj jó, a rossz vaj rossz, a jól nevelt disznó jó, a rosszul táplált, szétgyógyszerezett disznó pedig rossz. Minden a felhasznált alapanyag függvénye.

Nemrég hallottam egy francia kisvárosról, ahol az átlagnál sokkal magasabb volt az életkor, kiderült, hogy az a közös az idős lakókban, hogy sokan kacsát tartanak és rengeteg kacsazsírt esznek, az pedig valamiért jót tesz nekik. Na, ezen meglepődött a Nemzeti Zsírellenes Liga. Persze lehet, hogy teljesen más miatt éltek tovább, mondjuk olyan volt a kútban a víz, hogy nem sok fluort tartalmazott. Vagy sok fluort. Vagy csak mert úgy tartotta kedvük.

Valójában semmit nem tudunk szerintem sem az élelmiszerek valódi élettani hatásairól sem az alapanyagok tulajdonságairól. Persze bután tapogatózunk, felállítunk téziseket, azokat aztán sorra megdöntjük, egyik hülyeségből futunk a másikba. A zöldség nem zöldség többé, a gyümölcs sem a régi már, főleg, amióta az agyon optimalizált, csúcsra járatott hatékony termesztés jegyében készül. Persze itt is lehetnek kivételek, de sajnos egyre kevesebb.

Én már a Szimpla Piac sztár biokertészetének se hiszek, ahol korábban még szívesen vettem a fonnyadt, ronda paradicsomot és paprikát, most meg már kicsírázott félholt lilahagymát hoznak csak ki az idióta pestieknek és a bámészkodó turistáknak és közben erőltetik a nemadunkszatryotmertvédjükakörnyezetet ideológiát, de minek, ilyenkor az ember két standdal odébbmegy, kunyerál egy zacskót kicsit szégyenekzve, majd visszaoldalog a szigorú környezetvédelmi szélmalomharcos nénihez, aki a kicsírázott hagymára azt mondja, hogy hát jó az, csak kicsírázott. Ja jó.

Kiragadott ideológiák, hipotézisek, ilyen-olyan trendek sorai befolyásolnak bennünket, fogyasztási szokásainkat. Persze ez nem baj, de néha kell tudni változtatni, eggyel továbbgondolni, nem leragadni, ez is egy fejlődési út. 

Ma például szemtanúja voltam a Corvinus egyetem, Élelmiszertudományi kar, Gabona és Iparinövény Technológiai Tanszékén (dejól hangzik, yess!), hogy készül a margarin. Jön a nagy leleplezés: semmivel nem rosszabb, mint jónéhány vajnak titulált ipari készítmény, egyszerűen ebben a kategóriában is vannak szintek: jó, közepes és rossz alapanyag, készülhet így is és úgy is, ahogy szinte minden élelmiszer. Kicsit farizeuskodásnak érzem, amikor valaki kizárólag vajat hajlandó fogyasztani, majd ráteszi boldogan a szójafehérje izolátumos párizsit vagy más felvágottat és elégedett, hogy ő egészségesen eszik mert nem eszik margarint.

A hidrogénezéstől való félelem is részben tudatlanságból származik, rengeteg élelmiszer készül hidrogénezéssel, a veszélyt egyébként is a részleges hidrogénezés okozza (amelynek során mesterséges telítetlen zsírsavak is keletkezhetnek - ezek a transzzsírok, amelyek aktuálisan tényleg bizonyítottan egészségtelenek), de ma már Magyarországon is kötelező feltüntetni az élelmiszerek címkéin az összetevő listában, hogy tartalmaznak-e részlegesen vagy teljesen hidrogénezett növényi olajat. Bár korábban a margarinokat tartották a transzzsírsavak, illetve a hidrogénezett növényi olajok fő forrásának, ez a helyzet az utóbbi évtizedben gyökeresen megváltozott. Ma már nem használnak alapanyagként hidrogénezett növényi olajat, az iparilag keményített zsírokat természetes alapanyagokkal, kókuszzsírral, pálmazsírral helyettesíti a kenhetőség biztosítására. (Forrás: Egészségkalauz)

Az élelmiszergyártók sem könnyítik meg a dolgunkat kiragadott szlogenjeikkel, a bifidus essensis, "70%-kal kevesebb telített zsírsavat tartalmaz", magas E-vitamin és még ilyen-olyan létező vagy nem létező vitamin tartalmakkal (biztos részben igazak ezek, de ki tudja valójában mit tud azokból hasznosítani az emberi szervezet).

És igen, lehet a kókusztej is rossz, amennyiben úgy gyártják: igénytelenül, ipari melléktermékekből, műanyagokból és a margarin pedig (kövezzenek meg) lehet jó, ha jó minőségű olajokból, kókuszzsírból, pálmazsírból stb. állítják össze, mellesleg teljesen hasonló elvek szerint, mint a vajat. Felesleges önmagunkat keretek és buta elméletek közé szorítanunk.

Úgyhogy arra jutottam, hogy nem hagyom magam. A saját legdurvább berögzült elméleteimmel szakítok és legfőképpen azért, mert be vannak rögzülve. Felül kell vizsgálni őket. 

A mai nap számomra legfontosabb mondata valójában a Corvinus tanárának nyitómondata volt: "sosem az élelmiszerrel van a baj, hanem a táplálkozással".

 Ja, és attól még a kókusztej is lehet jó, nemcsak a margarin.

A Kiskakukk Étterem pont úgy néz ki kívülről, hogy azonnal betérnék, ha 1. hosszú idő után hazalátogató távoli (szebb, jobb és boldogabb) országba szakadt magyar lennék 2. francia, New York-i, spanyol hipszter, érdeklődő, "igazi" helyeket kereső nyitott nemturista turista lennék.

Sötét lambéria, stílusos térelválasztók és bútorelemek, mélyen megvetett ágy és terített asztal, régi és közép régi borospalackok, súlyos hagyományok határozott ereje és lenyomata, igazi, jó  értelemben vett újlipótvárosi, polgári hangulatot, patinás vendéglő jelleget áraszt ez a hely. A Pozsonyi út, egy hangulatos, régi időket stílusosan idéző városrész díszkapuja is lehetne akár.

LehetNE, ha nem egy lerobbant múlt századi kakukkos óra lenne valójában, ami a néha kikerregő kakukk hamis hangján ver át mindenkit, régi időkből itt maradt hazug hangulatával csap be napról napra igen sok embert. 

Tulajdonképpen minden alkalommal, amikor elmegyek mellette helyettük is szégyenkezem. Jönnek ki az elegáns turistacsoportok fixen és folyamatosan, körülöttük csendes kérdőjelek, maguk sem tudják eldönteni, most ők jöttek rossz helyre, vagy egyszerűen ez csak egy ilyen ország: a látszat csal, a kellemes külső zord, igénytelen, lepusztult belsőt, nyolcvanas évek konyhát takar. 

Legutóbb két hete tettem ismét próbát, azelőtt 4 éve voltam ott, amikor egy döbbenetesen kiszárított hatalmas kacsasültet raktak elém, amelynek méretétől annyira megijedtem (tulajdonképpen kínos is volt, mert ez pont egy randi volt és kb. kétszer akkora volt az ételem, mint a pasié - és ugye a "á csak eszem egy kis kacsasültet némi lilakáposztával" image-t azonnal romba döntötte), hogy rögtön el is ment az étvágyam tőle, alig tudtam legyűrni, de igazából rendkívül kellemetlen, bután ormótlan és jellegtelen fogás volt.

Két héttel ezelőtt többen ültünk be, nem voltak nagy elvárásaink egyébként, én például egyszerűen csak nagyjából korrekt vacsorára számítottam, hiszen "ennyi ember nem tévedhet nap mint nap", ide folyton járnak a vendégek fáradhatatlanul, más helyek a lelküket is kiteszik, hogy igényes, jól átgondolt, kreatív ételeket tegyenek elénk, alig tudnak befutni és megmaradni, ez a Kiskakukk pedig tényleg egyszerűen vonzza magához az embereket, a legtöbben azt hiszik, azt mondják róla, hogy jó hely, (általában azok, akik nem is, vagy nagyon régen jártak ott), a többieknek pedig nincs hangjuk, mert vagy elnémította őket a döbbent csalódás vagy mert feladták azonnal. És nyilván van egy réteg, akinek fogalma sincs, hogy itt szinte minden nagyon rossz, mert nem is tudja mi a jó, csak a régi "bevált" helyekre jár.

Nemrég a fejembe vettem, hogy szeretnék egy jó hortobágyi palacsintát enni, tudom rémisztően hangzik az új idők kaprihabos, pácolt mogyoróhagymás közegében, de néha ilyen is van, legközelebb lehet, hogy egy jó ponty patkóért is már ölni tudnék, van ilyen, hogy az ember valami hagyományos, gyerekkorban megkedvelt ízre vágyik hirtelen (bár kiskoromban nem ettem soha pontypatkót, gyanús volt, mert a pontynak nincs is lába).

Gondoltam akkor ez az a hely, ahol rendelek egy ilyet, a levesekben nem bíztam, kacsát eszem ágában sem volt újra rendelni (még terveztem a héten enni), a többiek pedig kértek ezt-azt, gondoltam, hogy majd náluk kilesem a többi fogást is.

Zaklatott, de pörgős, lényegre törő pincér érkezik (én szeretem az ilyen típust), nem néz fel csak szélsebesen jegyzetel, nincs tétovázás, ha nem kérsz most azonnal, majd 40 perc múlva látod utoljára - most kaptál esélyt. 

Ennek jegyében mondjuk viszonylag hamar is szokott érkezni az étel, na itt nem ez történik, 30 perc múlva jön a "Hortobágyi" "Palacsinta". Amikor hozzáérek abban a pillanatban tudom, hogy ezt nemhogy megenni nem fogom, de talán még a kóstolt első falatot is kapásból megfelezem, a palacsintához érintve a villámat, kemény anyaghoz ütközik - ki van száradva a palacsinta tészta (tehát mikor előre lesütötték még arra se figyeltek, hogy úgy takarják le, csomagolják el, hogy ne száradjon ki). A benne lévő húsőrlemény minősíthetetlen, szintén száraz, összeállt förmedvény, az egész ízetlen, híg pörköltszósszal van leöntve. Na jó, a hortobágyi palacsinta nem egy gourmet fogás tudom, de itt direkt nem is azt akartam rendelni. Rögtön eltolom a tányért, a többiek kíváncsian megnézik, a legkritikusabb (irányomban) barátaim is egyetértenek: ez sajnos borzalmas. Közben a többiek is véleményt mondanak a saját választásaikról, gyakorlatilag mindegyik fogás igénytelen, rossz minőségű, érdektelen - "tökmindegy" konyhára valló borzadály. Ide úgyis mindig jönnek és kész.

Aznap egyébként is kicsit nehéz napom volt, de itt sikerült pokolivá tenni, mégis úgy jövök el, hogy én hibáztam: 1. betértem ide 2. hortobágyi palacsintát rendeltem.

A hely egyébként persze továbbra is kiváló, csak ne együnk semmit. 

Tényleg javasolnám, hogy merjünk betérni új helyekre is! 50% esély van rá, hogy jó, itt viszont nulla, ezt előre megígérhetem. A kakukk nem viccel csak hamisan üldögél a fészekben.

Feltörekvők, régi és új milliomosok, külföldről hazatelepült és itthon kikupálódott hipszterek, szociálisan aktívnak mutatkozni akaró, élhető városrészt kereső családok, szinglik és itt megragadt idősek, rendszerető házmesterek, lépcsőházi kiskirályok - ez Újlipótváros, azon belül pedig a Pozsonyi út. 

Ez itt Budapest Chuck Norris negyede, ahol küldetésed, hogy a házmester nyugalmát megtaláld, ahol inverz lomtalanítás zajlik: a lomok visznek le téged, nem pedig te őket, ha nem vigyázol.

Közel 6 év után itt hagyom a Pozsonyi utat, irány az új "Soho" - a hetedik kerület.

Méltó búcsúként vegyük át, miért is ne fájjon annyira a szívünk.

Pozsonyi út 2009 - 2015.

Á, nem fog hiányzoni, nagyobb a füstje, mint a lángja, hm.

- Ugyan, mit adott nekünk a Pozsonyi út?
- 6 éve a Sarki Fűszerest. Egyetlen helyként, ahova le tudtál járni minden reggel kávézni, mintha még Spanyolországban lettél volna.
- Na jó a Sarki Fűszerest, de azon kívül mit adott nekünk a Pozsonyi út?
- A Brióst, akik nem sokkal utána nyitottak és akikbe először beleköthettél.
- Na jó, de azóta megbékéltünk. Oké, a Sarki Fűszeresen és a Brióson kívül mit adott nekünk a Pozsonyi út?
- A Paninit.
- Ja igen, az jó alternatíva volt vasárnap, főleg ha nem zavar, hogy másfél óra alatt készül el egy rántotta.
- Már megint kötözködsz.
- Jól van tényleg túloztam.
- A Fromage-t, ahonnan aztán kitiltottak és amiből országos botrány lett.
- Ó, a Fromage.. azért mert Index címlap lett a sznob újlipótvárosi kávéhab mániás baszatlan kurva sztorija? Na Oda viszont tényleg nem mentem többé. Hogy hiányzik azóta is.. (no).
- Az Édesmindegy. Hát igen az Édesmindegyben egész jó volt a kávé és persze, hogy is feledhetném a majdnem ezer forintos "morzsa pitét", ami köztudomású, hogy az újrahasznosítás mintapéldája. De azért kedvelem őket is. (Attól még lehet jó...)
- Jókenyér! 
- Tényleg. "Meglepő módon" gyanakodva fogadtam őket, mikor még csak napi 3 ember járt oda akkor is már úgy szolgáltak ki, mintha 300 járna és pörgetni kéne futószalagon (a rutin). De aztán megszerettem őket, csak ott veszek kiflit, kenyeret. 2 éve egy komplett stáb dolgozik azon, hogy egyszer eltalálják a nekem megfelelő kávét (nem az ő hibájuk).
- Pavlov.
- Milyen kár értük (bezárt végül), nagyon bírtam azt a helyet - bár ők nem Pozsonyi út már, hanem a Hollán Ernő utca. Kis klubnak éreztem vasárnaponként, egyfajta lenyűgöző dekadencia uralta a terepet.
- Timmy Praline...
- Jimmy...? Nem tudom azóta se. Ott csak kétszer voltam, egyszer nem volt kávé, egyszer pedig tej, mondjuk ez az első vagy második napon volt.

- Madal Cafe.
- Ők azok, akiket mindig 100%-ig szerettem és viszont. De ők nem fognak hiányozni mert a világ végéről is visszajárok majd.

Aztán van néhány hely, ahová nem túl gyakran tévedek be és óva intek mindenkit: ilyen a Kiskakukk (nemrég én naiv barom rendeltem ott egy hortobágyi palacsintát, félreértés ne essék magamat okolom), valamint a távolról is rosszul kinéző, de amúgy új "Vén Duna" étterem. Ugyanakkor bizonyos fogásokért érdemes betérni a Pozsonyi Kisvendéglőbe, és hát ott az új cukiság a Donut Library, ahol meglepően nagy a zsíros cukrot műkönyvek társaságában fogyasztani kívánók hada. A Bécsi szelet Vendéglőbe egyszer betértem a vihar elől és szuper jófejek voltak, úgyhogy azóta kedvelem őket, egyébként szeretem a bécsi szeletüket is, elvárások nélkül kell fogadni. Nemrég nyílt a Delizia minőségi kekszeiről híres, de óriásmacaront is áruló üzlet, őket is kedvelem, de mire leírom ezeket a sorokat biztosan még 2 új hely nyílik, nehéz ezt a témát aktuálisan tartani. 

Szóval mit adott nekünk a Pozsonyi út? Hát, nagyon is sokat, úgyhogy hiányozni fog. De majd találok új helyeket.

Ki kellett jutnom mindenképpen a VinCE Budapestre. Próbáltam belépőjegyet szerezni, de már nem ment, kicsit későn kaptam észbe.

Várólista van, kihalásos alapon, majd szólnak - több szálat is izzítottam, általam legbefolyásosabbnak gondolt ismerősöket, akiket persze továbbra is annak gondolok, de még nekik sem sikerült. Nem megy, nincs jegy, még a kiállítók se juthatnak be csak úgy. Ott álltam csütörtök reggel belépő nélkül, másnap a Vincén két megbeszélt találkozóm volt. Végül egyre inkább jedi mesteremmé avanzsáló, rendkívül nagyra tartott ismerősöm azt mondta: "miért nem azt kérdezed, akit kell". Egyébként egész hamar kitaláltam, hogy magára gondol, szóval úgy tűnt valahogy lesz jegyem mégis, csak hinni kell benne. 

Péntek délelőtt 11-kor ott virítottam a Corinthia Hotel halljában, a bedrótozott biztonsági emberek között felszabadultan mászkáltam, persze a karszalagot még hírből sem ismerve, de vak hitben, hogy most már úgyis bejutok. Végülis meg nem nevezett segédeim (minek szégyenítsem őket) eljuttattak a bejáratig (legálisan, belépővel) és egyszer csak bent voltam az objektumban.

Bejutottam a Vincére! Huhh. Na jó, azért nem kell elájulni ez is csak egy kiállítás, a legtöbb kiállítót mindenhol látjuk amúgy is, de persze valamennyi a rendezvény filozófiája szerinti dűlőszelektált.

Legendás borok és borászok, koktélok, kávék, konyakok, pezsgők és champagne-ok, croissant, bonbon, macaron, csokoládé, zsíros kenyér, kolbász, tepertő, tészta mindenféle koncepcióba szedve és ekkor még igen szellősen, élhetően, befogadhatóan számomra is. (Mondjuk a hagymás-zsíros 5 centiméteres fél méteres kenyeret 2000 forintért nem értettem.)

Először a Boutiq Bar és a ZIB közös standjánál horgonyoztam le és mivel már dél elmúlt egy könnyed bevezető italt már el is fogadtam tőlük, majd tovább álltam és Zólyomi Zsolt parfümőrhöz siettem, akivel a megbeszélt interjúm volt.

Készségesen és kedvesen válaszolgatott, még az sem zökkentette ki, amikor a zsannamanna műfajban utazó mennyiség alapú magaslatokat képviselő népviseletes temperamentumos néni odalépett hozzánk és hatalmas tepertőtálat rakott oda nekünk szeretettel a finom luxusparfümökkel teli standra.

Hozzánk képest oldalt a Spájz a Szájban nagyszerű csapata ilyen-olyan párosításban tálalta az ízkombinációkat, passion fruitot keverve perverz gyönyörűséggel, csokoládékat többféle sóval és édesnek mondott, egyes (kissé korlátolt) prekoncepciók szerint nehezebben, szerintem amúgy kiválóan fogyasztható borokkal kínált. Ők lettek az egyik kedvenceim, ide rendszeresen visszatértem, ez volt szerintem a Vince egyik legérdekesebb "kreatív játszótere".

A kínálatot jelentős részben nem kóstoltam végig, hiszen nem terveztem atomrészegre inni magam ezen a kellemes péntek délutánon (tudom, nem kell mindent lenyelni, de köpködni még mindig nem szeretek, mármint szó szerint nem, amúgy néha muszáj).

Lenyűgözve néztem a szigorú, mindent látó biztonsági őröket, ide aztán se ki se be csak úgy, jegy nélkül, meg belógva, besettenkedési kísérletekről ne is beszéljünk. 

Az esti díjkiosztó gálára már csak az arisztokraták léphettek be, nekem nem volt A sárga karszalagom, maradt a második körös mentőcsónak és a fél9-kor történő határozott távozás, biztonsági őrök által kedvesen nyomatékosított és határozott irányítással, ami csak néha fordult enyhe kifelé taszigálásba.

Az általam mégiscsak megkóstolt borok mindenesetre kiválóak voltak, például a félesti félhomályban egy-két bordeaux-it is sikerült beszerezni, de voltak még ott komolyabb alkotások is, például Karner Gábor legújabb Kékfrankosához is lett szerencsém.

Kóstoltam az új macaron hős Chez Dodo macaronját (elég jó), Gianni olasz tésztáira bízva magam kaptam egy kis parajos, paradicsomszószos, parmezános masszív anyagot a gyomromba a sok sav mellé, majd a Miele standon főző Sanyitól is beszereztem vaslapon sült kakast, még éppen időben a teljes éhenhalás utolsó pillanatai előtt (de már a Chocofacture szintén életmentő gyömbéres bonbonja után). 

Összességében Vince maratonná fajult a péntek délutánom, de nem bántam meg - azt hiszem elindítom a jelentkezést a jövő évi rendezvényre, ugye fontos, hogy az ember időben megoldja, hogy bejusson.

Csak mondom, hogy ugye végül nem sikerült "adunk csak ne írjon róla VIP" jegyet szereznem, úgyhogy ezért is született meg ez az amúgy végtelen jóindulattal, szeretettel és lágyan megírt poszt. És persze azért, mert úgy éreztem meg kellett írnom, az más kérdés, hogy túl sok mondanivalóm nem volt, de most már mindegy, mert úgyis végigolvasták ezt a posztot.

Újlipótváros belterjes közegében, egészen pontosan a Pozsonyi úti üzletsoron óriási lehetőséget látnak a különböző gasztronómiai koncepciók. Egyre másra nyílnak az új helyek, arra építve, hogy itt erős - és persze fizetőképes - kereslet van minden különlegességre. Az utóbb időben körülbelül 5 új cukrászda, édességbolt, kekszbolt és hasonlók nyíltak, meg gyümölcslé bár...

Lassan és fokozatosan kezdett kibontakozni a Pozsonyi út és az Ipoly utca sarkán induló új étterem és kávézó, a Food Boutique is.

Sokan nem értették mi készül itt, csak a nagy készülődést látták, eleinte mérsékelt ütemben, majd 2014 vége felé hirtelen felgyorsulva. Fényes bútorok, elegáns dekoráció, kékes ünnepi fények, továbbá - elég bátornak tűnő - már első körben elkészülő terasszal kibővített étterem született.

Elsőre túl csili-vilinek tűnt a hely, így a semmiből kinőve, ezért egy ideig csak kerülgettem bizalmatlanul, de aztán nem volt más választásom, egy vasárnap délután valamit enni kellett, úgyhogy betértünk. 

Elsőre meglepődtem a kialakított, szokatlanul igényes belső designon, minden centiméter ki van találva, burkolatok, textúrák, tapéta, és hát a mosdók... ezt a helyet semmiképpen sem a spórolás jegyében húzták fel. Itt tényleg odafigyelés, igényesség árad mindenből. Az étterem összességében a - hülyén hangzik, de  - "válság" előtti időkre emlékeztet, amikor még mertek és akartak költeni a különböző helyekre, továbbá arra a gasztronómiában amúgy alapelvnek számító elmélettel mit sem törődik, hogy kezdjünk szerényen, ne költsünk sokat a külsőségekre, aztán majd meglátjuk.

Őszintén szólva nekem tetszik ez a bátorság.

Kicsit már unom, hogy mindenhol nyílik valami új étterem vagy cukrászda és olyan elképesztő ötletarzenállal tudnak végtelenül igénytelen és olcsó "minimál" koncepciót gyártani, hogy az embert tényleg pusztán az is le tudja nyűgözni (nem feltétlenül pozitív értelemben), hogy tényleg egy ikea 900 Ft-os széken kell elfogyasztani egy vendéglátóhelyen valami trendi "street food" ételt.

Hát ez nem ilyen hely.

Nemcsak a belsőépítészeti megoldásokban, de a személyzet terén is a teljességre törekvés érezhető, jól láthatóan ezen sem spóroltak. Szeretettel fogadnak, jönnek elénk azonnal, elveszik a kabátunkat - ezt amúgy pont annyira nem szeretem, de persze odaadom szívesen, kiveszek belőle minden értéket. Hamar megkapjuk az étlapot, egyedül a 6 felkiáltójellel jelzett "keresd a táblán!!!!!!" rész stílusa nem tetszik, amúgy változatos, fantáziadús, igényes ételsort láthatunk, néhány dologban pedig ugye a táblára kell hagyatkoznunk (ezt jelzik a sok felkiáltójellel, de amúgy egy felkiáltójellel is megérteném).

Mivel éppen halálosan megfázva két napja lázas állapotban vagyok kérek gyorsan egy teát, először borsmentát, de az kiderül, hogy elfogyott, sebaj kérek helyette hibiszkuszt, abból pedig az utolsó adagot sikerül megkapnom, semmilyen rossz érzést nem okoz nekem egyébként az ilyesmi, hiszen nem baj, ha folyamatosan szerzik be, frissen stb. bár azt hiszem teából nem olyan vészes, ha kicsit jobban feltankol egy vendéglátóhely. Cserében profi, szép kivitelben érkezik a tea és tényleg finom is, kapok hozzá kétféle cukrot, mézet, citromot és egy kis friss, érezhetően házi készítésű kekszet is, mindezt 450 Ft-ért, szerintem szuper korrekt ár. 

Ami az ételválasztást illeti kakas erőlevest kérek a napi leves felhozatalból, kérünk továbbá egy sóletet libacombbal, valamint én még egy körtés pitét desszertként. A levest előttem öntik a tányérba a zöldségekre és hát tényleg gyógyír nekem, nagyon finom, talán kicsit túl sós, de az én ízlésemnek pont jó.

A sólet meglehetősen kreatív tálalásban, cseréptányérban érkezik, a húsok tobzódnak benne, hozzáférni kicsit nehézkes, de összességében nagyon szép fogás, és mondjuk éhes biztos, hogy nem marad tőle az ember.

Na, de azt nem én eszem, hiszen nem vállalhatok be most ilyen nehéz ételeket, a leves után inkább megnézem a desszertet. 

Hamarosan megkapom azt is, itt is megadták a módját, különleges kis grillázsos édeskés mártást kapok a pite mellé, ha nem lennék ilyen beteg sokkal jobban élvezném, de így is öröm ránézni. 

A felszolgálók mérhetetlenül kedvesek és figyelmesek, én vagyok a szűk keresztmetszet - pedig még maradnánk, most viszont inkább kérjük viszonylag gyorsan a számlát (érzem, hogy megy fel megint a lázam).

Tényleg jó volt felülemelkedni saját magamon, az előítéleteken, jó volt ide betérni és őszintén szólva érdeklődve szemlélem vajon beválik-e a mai világban mindenképpen bátornak mondható koncepció.