Inkább a "kórház a város szélén", vagy "elmebaj a város szélén" hasonlattal tudnám átadni azt a szürreális élményt,  amelyben részem volt egy határmenti városka szélén Lengyelországból Csehország felé haladva egy ártalmatlannak induló vasárnap délutánon. Messziről csak egy gyámoltalanul álldogáló, leselejtezett, átfestetett repülőgép látszott, lehetett volna akár egy kiállítás vagy múzeum egy darabja, de nem, viszonylag hamar észrevettem a feliratot: restauracji, azaz étterem. Mivel ilyenkor szakmai kötelességemnek érzem, hogy a Gasztrobizarr olvasóinak teljes mélységében beszámolhassak a kalandról, az elhatározást tett követte: satufék, lekanyarodás és betértünk a repülő étterembe.

Szemléltethetném úgy is, hogy végy valamilyen komolyabb tudatmódosító szert, engedd szabadon a fantáziád majd építs fel tetszőleges szürreális elemekből egy éttermet. Így gyakorlatilag megkapod azt, ami itt a szemem elé tárult.

Kétes mosolyú kertitörpeszerű lény (szobor) fogad a bejáratnál, ilyenkor nem lehet tudni, ez egykoron élt-e és csak úgy kővé dermedt, esetleg valaki szeretettel és odafigyeléssel elkészítette nekünk. A háttérben hatalmas - fénykorát igen régen élő - valódi repülőgép tornyosul. Sajátosan van lefestve, itt már látszik, hogy kreatív hozzáállás és mérsékelten ügyes kezek befolyása alá került az egykori mélység és magasság ura, kicsit olyan érzés, mintha egy oroszlánt látnánk pórázon a kert hátsó végében. 

A látvány nem merül ki holmi dísztörpe sorozatokban, van itt mesterséges tavacska, tündérek, továbbá azokkal érdekes viszonyt kezdeményező kígyó, továbbá manók, jó nagy erdei gomba és műanyag lakói, egy-két beazonosíthatatlan állat, műhattyúk, néhány identitászavarral küzdő szellem és még sokan mások. 

A repülőgépbe lépcsőn kell felmenni, a bejárattal szemben pedig már a földi világ szerint átalakított mosdók fogadnak. Tovább lépve a gép belsejében utólag beszerelt asztalok állnak, kis terítő és műanyagvirágos asztali dísz - mindez tényszerűen egységes ízléssel - a székek viszont autentikusak, ha beleülsz már várod is, hogy felszállj.

A pult végében érdekesen szegényes kínálat - mi, a nyolcvanas években már öntudattal rendelkező emberek emlékezhetünk erre: fogalmazzunk úgy, hogy behatárolható mennyiségű készlet áll rendelkezésre. Amikor nem kell döntened a sokféle chips között, mert csak egyféle van, amikor nem kérdés, hogy mit iszol, mert kizárásos alapon azonnal eldől, továbbá az úgynevezett étlapon is maximum sült kolbászt választhatsz, már ha megérted miről van szó, mert angolul senki nem beszél - főleg nem a maximum 18 éves felszolgálólány, akit ki tudja miért száműztek ide, biztos rossz volt az iskolában, de nagyon. 

Lezajlik a kézzel-lábbal rendelés, majd viszonylag soká érkezik a sült kolbász és hát azt kell, hogy mondjam döbbenetes tálalásban, de tény, hogy ez is tökéletesen koherens a környezettel: szürreális, úgy, ahogy van.

Összességében egyébként nem rossz, érződik az odafigyelés, ráadásul a zöldség arzenál körülötte rendkívüli önmegvalósításra adott lehetőséget, rózsaformában faragott répacsík és társai.. hasonlóképpen fest, mint a műanyag tündérkert elemei. Minden egyben és összhangban van, ez itt a koncepció része. Egyébként tényleg finom, minden jó, mint a mesében.

Végezvén az étellel, fizetünk majd elköszönünk, távolodva pedig időnként azért hátrapillantok - vajon tényleg létezik-e ez a hely. De a legutolsó pillanatig sem tűnik el délibábként, esetleg közvetlenül távozásunk után, de arról már nem tudunk. 

Tetovált (vagy nem tetovált) hipsterek elmélyülten öntik körkörös mozdulattal a forró vizet a filterbe, majd csillogó tekintetek követik az ital útját a csészébe vagy papírpohárba, hogy aztán megkóstolhassuk a minden képzeletet felülmúló odafigyeléssel, sokadik (már nem tudom hányadik) érzék által vezérelt, hiánytalan szaktudással elkészített, kávétermésből kinyert csodát. 

A várva várt A film about coffee, a kávéfilm bemutatóján jó nagy tömeg zizeg a Lurdy Ház mozitermei alatt kialakított helyiségben. Nemcsak maga a film lesz fontos ma este, a Brewing People csapata a helyszínre hozta nekünk magát a fogyasztás érzését is, ne csak lássunk, de kóstoljunk is, fogadjuk magunkba teljes egészében a kávé szellemét.

Valamennyi igazán fontos, a speciality kávé kultúrát hirdető intézmény, műhely, szakember és érdeklődő itt van, összegyűltünk egy közös vetítésre, megadjuk a módját, tökéletes filmélmény vár ránk. 

A My Little Melbourne alapítói, az itthoni kávékultúra úttörő főszereplői Balázsi Dia és Balázsi Péter rövid beharangozójával párhuzamosan együtt köszönthetjük személyesen a Brewing People nagyszerű kezdeményezését és magát csapatot is.

Ezután elkezdődik a film.

A Film About Coffee - Trailer from Avocados and Coconuts on Vimeo.

Olyan képek és olyan hangulatok következnek, amelyet nem nagyon lehet, és talán nem is kell szavakkal leírni, a film weboldalán egyébként minimális összegért (5 dollár) bárki megnézheti. 

Beszippant, rabul ejt, elvarázsol és az ember maga is megdöbben (hát még én), hogy a legváratlanabb pillanatokban meghatódik. Nemcsak az ültetvények kemény és mégis számunkra különösen egzotikus világát bemutató képeken, vagy az őrült japán Bear Pond Espresso mániákus, lenyűgöző szavain "coffee is a drug",

de a világ legkomolyabb barista versenyein forgatott képeken is, ahol a baristák (és bevallom nekem ez tetszett a legjobban), nem magukba fordult kávés szakemberek, hanem showmanek, úgy beszélnek a kávéról, miközben készítik, hogy hirdetik az igét, rabul ejtenek szavaikkal, meggyőznek és átadják magát a fogyasztás értő szellemét is. 

A Direct Trade folyamat bemutatása, ahol mindenki innovatőr, az iparosított folyamatokat megtörve egy új világot teremtenek, az átláthatóság, a minőség útját, ahol nem feltétlenül a farmok teljes kizsákmányolása a cél, hanem az, hogy odafigyeléssel, szakértelemmel és megkockáztatom: szeretettel, szenvedéllyel foglalkozzanak az alapanyaggal a kávé feldolgozás minden pontján.

Átszellemült emberek, jó értelemben vett őrültek, csak tanulhatunk tőlük. Ezért kell és érdemes megnézni mindenkinek a filmet, hogy értse és átérezze a magasabb szférákban zajló fogyasztási kultúrát. Nemcsak New Yorkban, Tokióban, hanem Magyarországon is. 

Képek a Brewing People kávékóstoló rendezvényéről, a film magyarországi bemutatójának vetítése előtt:

Vendégposztunk szerzője a tehetségét mindenféle hülye gasztroblogokban elfecsérlő Tardos János - huzamosabb ideig New York-i magyar (vagy magyar New York-i) lakos, aki most megosztja veletek személyes élményeit a Cafe Dada, brooklyni magyar-francia étteremről.

Da, da

Amikor a nem egészen gyanútlan, ellenben gyanús turista Brooklynban Paul Auster házát keresi, azt nagyjából hiába teszi. De ha esetleg magyar az illető, hiábavaló fáradozásaiért némi kárpótlást azért mégiscsak kaphat: váratlanul rábukkan a Café Dada, magyar-francia étterem stílusos bejáratára.
Paul Auster, a híres regény- és novellaíró meg filmrendező a fáma szerint valóban a Prospect Parktól észak-nyugatra lakik, vagyis Brooklyn, esetleg egész New York legfelkapottabb részén, amolyan festői művésznegyedben, ahol manapság már csak aranyáron lehet lakást bérelni, netán venni. Viszont errefelé sétálgatni éppen úgy ingyenes szórakozás, mint mondjuk a legócskább bronxi sikátorok környékén, csak persze sokkal szórakoztatóbb.

Mindezzel együtt, amikor az utazó már kellőképp kifáradt, és a Hetedik Avenue-n végigbénáskodva eljut a Lincoln Place-ig, vagyis csaknem az utca végéig, jobbkéz felől belebotlik a Café Dadába. Ez valaha, talán nem is olyan régen, még patika lehetett, esetleg ruhabolt vagy valami más. (Megnéztem: ruhás cuccok, illetve inkább kiegészítők, nadrágtartók és övek árulódtak itt valaha, mintha a kínálatot direkt Simicskára szabták volna.) Az eredeti, napszítta, foncsorát vesztett cégtábla megmaradt, de azért az is világosan olvasható, hogy Café Dada. Be kell térni ide.

Meleg van, nemcsak Celsiusban vagy Fahrenheitben (itt mindkettőt értik), hanem vendégfogadási minőségben is, rádmosolyognak, mintha hülyék lennének (vagy te), de nem. Egyszerű palifogás az egész, valaha valaki kitalálta, hogy így könnyebben megragadnak a betérő pofák, nem fordulnak ki az ajtón, nem csak a vécét használják (na az is megér különben egy misét, majd mindjárt).

Belépsz, balra a presszógép, itt kizárólag Blue Bottle kávét főznek, a gép előtt vidám fiatalember, barista, minden nyelven ért, az előtte lévő pultban (jó, erre biztosan van gasztrobizarr szakszó), pedig flódniszerű sütik, talán ischler is, de nem emlékszem, valami torták talán meg croissant, pogácsa, minden francia és magyar, talán kicsit amerikaiasítva. Érdemes innen nassolni valamit, főleg reggel, de a fogyózó helybéliek délben úgyis csak egy sütire vagy egy szendvicsre ugranak be, ellenben sokan.

Ami engem illet, én inkább este mentem, megnézni Laci szakácsot, aki pici látványkonyhájában varázsol, tulképp bármit, amit kérsz tőle, csak legyen hozzá alapanyaga. Mivel az étlapon van „gulyas” én uborkasalátát rendeltem hozzá, de Laci örül, mert ő is kajanosztalgiás, és már tíz éve nem járt Szegeden, hogy egyen végre valami jót. (Akarom mondani, magyaroscht.)

Itt mindennek van magyar vagy francia neve, de a kaják természetesen helyi, a piacon sitty-sutty beszerezhető alapanyagokból készülnek, a hús színhús, cseppnyi zsiradék nélkül, hogyan csináljon így az ember fia zaftos pörköltet? Az én marhaperkeltem valójában steril, kb. nulla kalória, legalábbis ezt mesélik be maguknak a brooklyni őshonos kuncsaftok, persze azért nyelem, mint kacsa a nokedlit, ami a sztenderd köret hozzá. Jó, kicsit sápadt, megsózva sincs rendesen, de az uborkasali olyan, amilyet anyám csinált, vagy inkább a nagyanyám, talán még egy kis pirospaprikát is szórt rá Laci. (Az már más kérdés, hogy igazi zsíros tejfölt honnan a túróból vett volna, valami francia pótlékot löttyentett hozzá, de ezt évtizedekkel korábban, Párizsban megszokja az ember, már nem is fintorog mellé.)

Az adag kicsi és vérszegény, mégis felidéz valamit, aminek ugyanez a neve (na persze nem „gulyas”, ember nem enne itt gulyáslevest, a többiek meg egy életre hátat fordítanának a helynek). Ezen kívül van még paprikás csirke is, ugyanúgy halványsárga színben, de ízre ismerős, a köret meg a saláta lehet ugyanaz.

Ami az étlap francia részét illeti, van ratatouille, ezt valahogy jobban kedvelik a helyiek, bár asszem egy echte francia kicsit ezen is húzná a száját, akárcsak az olyan fellengzősen elnevezett dolgokon, mint hagymaleves, croissant, baguette, quiche (olyan kis sós tortaféle, mindegy), de végülis mindezek szinte megszólalásig hasonlítanak az eredetire, csak amikor megszólalok, akkor mondom, hogy azért tök más.
És végül ott a palacsinta, részben persze mindenféle norvég cuccal (lazac) meg amerikaival (mondjuk nutella) megtöltve, de ez a látványkonyha sztárja, és ha kéred, Laci megszórja kakaóporral, porcukorral, anyám se tenné különben. Mondjuk olyan túrókrém, ami otthon van, itt nem jár bele, de ha egy nappal hamarabb szólok, azért Laci beszerezné azt is, vagy legyártaná, esetleg Szegedről bekérné csomagban.

Ettől függetlenül ez itt a nagy szám (bár valójában minden ízletes és nem magyar gyomorral ehető), de tény, hogy még a brooklyni törzsközönség is palacsintát zabálni jön ide, és nem a falakon körbe-körbe kiállított francia meg magyar borokért. (Különben van Pick téliszalámi is, de azt minden közepesnél jobb lengyel vagy orosz hentesnél is lehet kapni, nem is szólva a flódniról, amelynek Brooklyn amolyan második otthona.)
De a palacsinta tényleg remek. Frissen készül (hogy a túróba másképp), sorban állnak érte, elsősorban a déli kuncsaftok, de este is rendelik előételnek meg desszertnek, sőt, az amerikai meg a magyar közönség mellett a franciák is elégedettek vele, mert (szerintem) jobb, mint bármiféle crêpe, amit Bretagne-ban képesek előállítani.
Ha már kellőképp befröccsöztünk vagy uram bocsá’ palackos sörökkel síkosítottuk a torkunk, kikéredzkedünk a vécére, ami nagyon vicces, legalábbis a férfi szekció. A falakon körbe-körbe régi Képes Sport-fotók, a hasznosult holtidőben a képaláírásokból megtudhatjuk, hogy Földi Imre súlyemelő milyen edzéstervvel készült az 1972-es müncheni olimpiára, de kissé rosszallóan lenéz ránk a falról Göröcs Titi is, miközben Albert Flórián és a többi csak flegmáskodik ott. Ha valakit vagy valamit kifelejtettem volna, mosom kezeimet.

(http://www.cafedadany.com/)

 Tardos János

Ez pedig a Gasztrobizarr szemszöge volt, mert hát ki tudja mi az igazság:

Örömmel hallottam, bár önmagában máris dadaista képtelenségnek tűnt, hogy Brooklyn kellős közepén létezik egy magyar-francia étterem, nem is akármilyen. A Cafe Dada kiváló kulturális felütést adva már az elnevezéssel kb. 2 éve nyílt meg és igencsak megdöbbenhet az arra járó New York-i magyar lakos, magyar borok, pezsgő, marhapörkölt, nokedli, palacsinta köszönti őt az otthon melegével az étlapon. Magyar turistáknak is ajánlott, egyrészt az avantgárd lázadó felfogás szellemében csak azért is támogassuk a külföldi magyarok bizniszét (ez ugye magyar fejjel gondolkodva teljes képtelenség, tehát már önmagában kiváló polgárpukkasztás téma) meg hát mégiscsak van azért abban valami egzotikus, hogyan tudja magát ott kint tökéletes módon közegbe helyezni a magyar gasztronómia néhány vívmánya. 

A hangulatos brooklyni kis étteremben ha nem vigyázunk azonnal ránk köszönnek magyarul és már kezdődhet is az otthonos rendelés. 

Hozzáteszem az elsők között kezdtek direct trade (Blue Bottle) kávé alapanyagot használni és szakértő barista főzi a kávénkat, hozzá francia pék és cukrászsüteményekből választhatunk: croissant, pain au chocolat, éclair és sokan mások. 

(Dada = dadaizmus: a gesztus fontos, nem a mű. Egyetlen dolog fontos, hogy ez a gesztus provokálja az úgynevezett jó ízlést, az erkölcsöt, a regulákat, a törvényt; éppen ezért a fő kifejezési eszközük a botrány.) 

Mivel én csak néhány hetet töltöttem New Yorkban természetesen nem kértem rögtön kiéhezve egy hatalmas marhapörköltet, sőt még magyar bort sem ittam, a francia oldalt viszont végigkóstoltam, mindenki ízlése és aktuális helyzete (emigráns vagy sem - én a bárcsak kategóriánál tartok még) szerint. Szóval én hagymalevest ettem, ami amúgy lehetett volna egy kicsit pirultabb és kevésbé főtt hagymaízű, de azért finom volt (ilyenkor szoktam a részemről mindenképpen dicséretnek számító: "meg bírtam enni" ártatlan kifejezést használni). Másodiknak lazacos szendvicset kértem, ami kifogástalan volt. 

Szóval nagynéném férje, aki évtizedek óta a New York-i társadalom aktív és megbecsült tagja ült velem az étteremben és ő belecsapott a lecsó... vagyis pörköltbe azonnal nagy örömmel és elégedettséggel. Lehet egyébként gulyást kapni, pogácsát, magyaros tálat (pick szalámi, fokhagymás vajjal stb.),

Nemcsak üzletileg, de gasztronómiai szempontból is nagyon okos dolognak tartottam, hogy a magyar ételek nem öncélúan, tömény kultúrsokkszerűen jelennek meg, hanem finoman, érzékletesen bármely New York-i számára befogadható módon vannak beépítve az étlapba: egy-két magyar fogás van csak elrejtve az amerikai ízlésnek biztonságos Croque Monsieur-k és csirkés szendvicsek közé.

Szóval malacfület meg kakashere pörköltet ne itt keressenek a kedves New York-i magyarok, ezeket talán valami más, kicsit jobban befutott  barbár nép konyhája tudja már nyújtani. Bár a kínai negyed szárított űrlényein edződve azt gondolom azért fel vannak készülve lelkileg mindenre, de mégiscsak elegánsabb negyedekben jobb lesz a finomságot, a brooklyni-újlipótvárosi jelleget tartani. 

("Szabályok elvetése, féktelen szabadság, önkényesség, véletlen-elv, a kalandos élet kedvelése, infantilizmus, spontaneitás: mind közrejátszik művészetük kifejlődésében. Az infantilizmus egy új művészi attitűd, melynek előzményei a szimbolizmusban is megtalálhatóak, ez pedig a gyermekkor spontaneitása, felhőtlensége, energiákat felszabadító eljárása." Mindenesetre megfontolandó életszemlélet...)

Cafe Dada 
French-Hungarian Café and Wine Bar
57 7th Ave Brooklyn, NY 11217 

Szerintem sokan egyetértenek azzal, hogy vannak úgynevezett elátkozott helyszínek. Bárki, bármilyen koncepcióval nyit az adott helyen éttermet, kávézót, szórakozóhelyet valahogy senki nem megy oda. Kívülről gyanakodva méregetik, majd valamilyen rejtélyes oknál fogva, szörnyű megérzéstől vezérelve messziről elkerülik. Senki nem tudja mindez miért történik Ezek a helyek lehetnének akár a legújabb, legőszintébb konyhák, bisztróhelyek vagy újhullámos kávézók, tanyasi csirkézők vagy street food vintage macaron kuckók, katlanok vagy kazánházak. Mégsem működnek, be sem indulnak és már el is véreznek.

Ugye ismerik az érzést? Senki, de senki nem tér be. Soha. Sajnáljuk is őket. Vajon miért döntöttek úgy, hogy pont ezt a helyiséget veszik ki? Tényleg nem láttták, hogy ide a kutya se járt soha előtte sem? Azt gondolták, hogy majd ők megváltják a hely szellemét, anélkül, hogy kihívták volna Gyurcsók urat, hogy a negatív sugárnyalábokat felszámolja? Nem, ezt soha nem lehet ilyen egyszerűen megúszni.

Ez volt az új Hand Burger, avagy Pozsonyi út 52. elődjeinek sorsa is. Amikor először találkoztam a helyszínnel - úgy 5 évvel ezelőtt - az akkor még újdonságnak számító Grissini (olasz reggelizőhely a Visegrádi utcában) kibővített változataként üzemelt, de már erős kompromisszumokkal. Sose felejtem el: frissen hazatelepülve Spanyolországból leugrottam egy kávéra, amelyben eleve nem volt sok köszönet (pedig akkor még nem is voltam olyan elviselhetetlenül igényes), kértem mellé valami péksüteményt, mire csendben eloldalgott a felszolgálónő, visszajött kicsit lapítva egy csomaggal végül elém tett néhány, a szomszédból áthozott fornetti készítményt. Amikor jeleztem finoman, hogy ezek sajnos ehetetlenek, értetlenül nézett rám, majd a minőség non plusz ultrájaként magasztaló hangsúllyal válaszolta: "pedig FORNETTI!"

Innentől kezdve inkább szemlélőként követtem az eseményeket. Csendben és szomorúan a hely bezárt, majd viszonylag sokáig állt üresen, később mozgolódás kezdődött. Jöttek-mentek a munkásemberek, szép lassan elvitték a régi barna bútorokat, amely folyamat csak akkor vált ijesztővé, amikor meghozták az újakat: hatalmas, borzasztó világoszöld garnitúrák érkeztek végtelen mennyiségben és elképesztően ízléstelen arculatot kezdett ölteni a hely, amelyet visszavonhatatlanul eluralt a zöld szín. Ezt az uralmat egyedül a sarokban álló, szintén óriási, de legalább ugyanennyire érthetetlen kinézetű hatalmas aranyszínű szobor törte meg, emelve ezzel a helyet egyértelműen a vállalhatatlan dimenzióba. 

Csendes értetlenséggel figyelte az egész Pozsonyi út, hogy miért volt szükség erre az átalakulásra, végül a hely maga adta meg a választ: azért, hogy egy éven át szenvedve lassan kimúljon az amúgy ötletesen "Z"-nek  (általunk Zöld Helynek) nevezett étterem és kávézó. Nem volt túl vidám végignézni a lassú kínlódást, majd újbóli szomorú halált hirdető "bérleti díj átadó" feliratot.

Sokáig ismét csend uralkodott az egykori Grissini, majd Zöld Hely szelleme helyén. 

Idén nyáron azonban megjelentek rajta színes kézfej matricák - és talán fenti, egyértelműen hosszúra és unalmasra nyújtott bevezetőm után érthető lehetett Újlipótváros ezen szakaszának újabb aggodalomhulláma: vajon mi készül itt, ki a következő merész vállalkozó "szellem"? Megjelentek a feliratok is "Hand Burger", kézfej, érted...

Nem mondom, hogy túl ütősnek gondoltuk volna a koncepciót, de azért vártuk, vajon mi növi ki magát itt a szomszédságban.

Egy bevállalós estén aztán megtettük. Elmentünk közösen kipróbálni és mivel a Gasztrobizarr szakmai kötelességének érzi, hogy a háza közelébe merészen költöző Hand Burger nevű helyet ne hagyja figyelmen kívül, beültünk szépen négyesben és rendeltünk mindannyian egy-egy hamburger menüt. 

Ketten a biztonságosnak ítélt klasszikus menüt kértük: simán hamburger, HB burgonyával, káposztasalátával. A merészebbek a "gombás rib eye" burgerrel eveztek azonnal vadabb vizekre.

Készséges és rendkívül kedves személyzet leste minden kívánságunkat, nem állítom, hogy ebben az élő közvetítésünket nem kifejezetten leplező (telefonnal) kamerázás nem játszhatott szerepet, bár szerintem egyébként is nagyon figyelmes kiszolgálásban részesültünk volna, ez egyszerűen érződött.

A hamburgerek szinte tökéletesek voltak, gyakorlatilag nem tudtunk kritikát megfogalmazni. Nyilván nem is ez volt a cél, de mindig van mihez mérni, muszáj független értékítéletet alkotni a magára valamit is adó gonosz gasztrobloggernek.

A HB burgonya egyébként Heston Blumenthal tökéletes burgányájának nevét takarja és valóban nagyon jó, a káposztasalátát kicsit hígnak ítéltük, de a hamburgerek arányai, a benne lévő hús állaga, szaftossága kiváló és egyéb alkotóelemei is összhangban voltak. 

A desszertnek kínált trendi ízesítésű gofrikért már nem igazán voltam oda, de ez már tényleg személyes ízlés kérdése, ami azt illeti - senki sem tökéletes - nem vagyok otthon gofri témában, utoljára talán a Jégbüfében ettem a Ferenciek terén és nem hagyott bennem mély nyomot (a ruhámon annál inkább, párdon). 

Részletes benyomásaink az alábbi helyszíni közvetítést rögzítő videókból kiderülnek, jó szórakozást hozzá!

Mi végül nagyszerűen éreztük magunkat, bátran ajánlom a helyet mindenkinek, családoknak, hamburger rajongóknak (sok igazán "trendi" helynél, jóval finomabb hamburgert kaphatunk itt),  próbáljuk meg életben tartani, sőt engedjük szárnyra kapni és mutassuk meg, hogy Gyurcsók nélkül is elvonulhatnak a negatív felhők, sőt mások is nyugodtan nyithatnak éttermet a Pozsonyi úton, annál is inkább mert egy normális sincsen (különösen vasárnap).

Annyit megígérhetek, hogy legalább két hétig nem írok a következő új helyről és szerintem ennek felbecsülhetetlen értékét szinte mindenki elismeri a mi kis utcánkban.  

ÉLŐ étteremkritika a helyszínről 

Az élő közvetítést az Angl.tv applikációnak köszönhettük.

Történelmi pillanatok, kövessétek figyelemmel a Gasztrobizarr második (ez volt az első) történelmi online, ÉLŐ, egyenes közvetítésű étteremkritikáját, ezúttal azonban tévén keresztül is.

Merész, meggondolatlan, sőt szinte pofátlan vállalkozás egy alig ismert kultúra, ország étkezési szokásairól vagy turistaként beszerezhető fogásairól átfogónak szánt posztokat írni.

Persze engem ez miért tartana vissza, úgyhogyl itt az ideje, hogy megosszam első gondolataimat a karibi térségben, ezen belül St. Martinon előforduló és általam kóstolt ételekről és italokról.

Történelmi és földrajzi áttekintést nem adnék, hiszen könnyen hozzájuthatunk a szükséges alapinformációkhoz, egyetlen könnyed támpont: St Martin egy nem túl nagy, de azért nem is nagyon kicsi sziget Közép-Amerikában, francia és holland részre oszlik közigazgatásilag.

A hollandot azért idézőjelbe tenném, mert ismereteim bár valóban felületesek, de a holland oldal szinte teljesen amerikai jellegű: tobzódhatunk a Dinerek, kamu Patisserie-k, útmenti Grill és Steak House-ok kínálatában, reggelire pedig kizárólag negyvenféle tojásos ételt rendelhetünk tojással vagy tojás nélkül (de abban is van valamennyi tojás, és némi spam..),

természetesen krumpli és bacon vagy egyéb kiegészítőkkel, babbal, ha jól viselkedünk még kaphatunk rá juharszirupot, Philadelphia krémsajtot vagy mogyoróvajat - na jó most már kicsit túloztam.

Az itteni kávéról összességében vagy jót, vagy semmit, váltsunk tehát témát.

Az út mentén, és ez némiképpen a francia oldalra is igaz ordítva hívogatnak a Live Lobster feliratok, ami ugye élő homárt jelent. Az ilyet hirdető éttermek oldalán vagy kellős közepén kisebb beton vagy kőkádakat láthatunk, ahol úszkálnak az elanyátlanodott homárok sorsukra várva, bár ők szerintem ezt nem is fogják fel, legalábbis nem látszik rajtuk, hogy aggodalmaskodnának, inkább olyan belassulva üldögélnek, mintha várnák az esti tévéműsort.

Rendeléstől függően egyet-kettőt kivesznek, előtte megkondítanak egy harangot is és kezdetét veszi a show: fogd meg a csápjánál, fényképezkedj vele, ő persze közben zokog (nem mutatja), úgy tűnik inkább semmit nem csinál, hagyja magát meghalni, a következő jobb élet reményében. Fél óra múlva érkezik elkészítve: 

 hatalmas szörnyet kapsz a tányérodra, amelyet boldogan borzongva fogyaszthatsz, már ha túl tudsz lépni az egész lény torz rovarszerűségén és meglátod benne a finom fehér rákhús ígéretét, komótosan kihúzogatva a csápjaiból, amit csak azért növesztett oda neked, hogy jóízűen zabálhass. A tányérodról látszólag nem fogyott semmi, de már végeztél is, egy jó tanács: ekkor ne fordítsd meg már az állatot, mert tényleg ijesztően ősi, sajnos én megfordítottam és 2 napig nem hagyott nyugalmat nekem a homár kilehelt lelke, arról nem is beszélve, hogy többé nem nagyon tudtam már rákhúst enni ezen szezonban. Igenis, létezik olyan, hogy rákhús telítődés szindróma. A homárt egyébként többféle szósszal tálalják, amelyekkel elveheted az ízét és helyette citrom, hagyma, fokhagyma, majonéz és egyéb ízeket érezhetsz.

Az éttermekben, mind a holland-amerikai, mind a turistákra szakosodott francia oldalon óvatosan kell bánni a side dishes (köretek) rendelésével, mert ha nem vigyázunk akár 6 féle (vegyes) köretet hoznak, babot, rizst, krumplit, tésztát, tényleg mindent odapakolnak, csak, hogy érezd, rendes adagot kapsz a pénzedért. Én az első rémisztő adag után már előre letisztáztam, hogy nem kérek 8 kiló köretet, legfeljebb salátát vagy valamilyen sült zöldséget (ebben egyébként általában nincs nagy fantázia), amelyet futó értetlenkedés után tiszteletben is tartanak.

Francia helyeken előételként rendszeresen szerepel a csiga, amelyet több változatban is kipróbáltam, fokhagymás vajban elsősorban, petrezselyemmel, egy helyen pedig gombaszósszal, ami nagyon jó összhangban volt a csigáva, kicsit olyan, mint amikor a nyúlhús mellé hoznak egy kis répa köretet.

Biztos ez is valami szentségtörés lesz, de én a mártásokat sem különösebben kedvelem, nem értem minek létezik egyáltalán, de persze tisztelem és magamban látom a hibát, vagy csak nem ettem még igazán jó mártást (de azért ettem).

Eleinte (még az élő homár feltrancsírozása előtti életemben) kétségbeesve kerestem azt a pillanatot, amikor önmagában ehettem mérhetetlen mennyiségben az adott rákot vagy kagylót, ez a pillanat elsőként a Marks' Place nevű helyen jött el, ahol legalább egy kiló kagylót tettek le elém egy nagy lábosban, fehérboros tejszínes szószban, a tejszín kevésbé kellett bele, de így is nagyon finom volt, a hagyma kellemesen karamellizálódott a szószban, és ha nem ettem volna degeszre magam a kagylóval, a szószt is az utolsó cseppig kiiszom olyan finom volt.

A többi helyen alapvetően túlgondolva, félreértésekbe torkollva kaptam a kívánt tengeri ételeket, még a Caribbean nevű francia helyen az egyik legfinomabb, ahol mindenfélével megrakva, kiegészítve, de ott volt egyben, szépen láthatóan a nagy garnélarák.

Még egy gondolatként ezzel kapcsolatban: shrimp leginkább utált formája számomra, amikor szinte főzve kapom, mellé amúgy a legnagyobb félreértés a cole slaw (káposzta saláta), de mégis ez így együtt szerepel. Ez sajnos pont az egyik legautentikusabb helyi étteremben történt (egy LOLO), ahol  én rendeltem bután (igen,ilyen is előfordul) mert amúgy finom füstölve sütött húsokat készítenek félbevágott olajoshordó alakú sütőkben. Általános tapasztalat, hogy tudni kell, mit hol kell enni. Például ne együnk sehol a szigeten TÉSZTÁT (ezt egy horrorisztikus módon szétfőzött, ordenáré adag tenger gyümölcseis linguine-n kellett megtapasztalnom, amelyet természetesen egy kanál után félretoltam - nem balhéztam, csak magamat ostoroztam csendben, khm..).

Fontos információ, nyilván mindenkinek egyértelmű,, nekem nem volt az (inkább az amerikai fogásokhoz kötődik): a golden brown, crispy és hasonlók általában bundázást takarnak, amelyre ezeknek az állatoknak (szerintem) nincs igazán szükségük (elég meleg van a szigeten), bár tény, hogy valószínűleg laktatóbbak, ha ez a szempont.

A három legnagyobb élmény a szigeten a Coconut Man kókuszvíz és nádcukor juice árus (közvetlenül a kókuszból szívószállal, valamint közvetlenül a nádcukorból sajtolva) - amely Marigot (francia oldal) piacteréhez közel található,

valamint a Dirty Sánchez Crew Bar, amelyet Szekfű Marcell (igen, magyar) koktélkészítő nagymester üzemeltet és első osztályú koktélokhoz juthatunk közvetlenül a tengerparton (Boardwalk), egyedüli veszélye azon túl, hogy nem fogunk emlékezni a hazaútra, hogy utána nem nagyon fogunk tudni máshol már koktélozni, mert azok értékelhetetlenné válnak.

Nagy kedvenceim voltak még az útszéli bódékban kínált érett mangó és egyéb gyümölcsök, amelyek hangsúlyozom igen távol állnak a szupermarketek "biztonságos" minőségétől (finomak és igaziak) csak bízni kell az ismeretlen bogyókat köpködő, lelazult nénikben.

Mi mindent együnk tehát a szigeten?

Utcán vagy zsúfolt főutcákon lévő éttermekben, füstös hordókban sült ételeket (sertésbordát, csirkét, halat, rákot, homárt) helyiektől vásárolva.
Lepukkantnak tűnő bódékban üldögélő néniktől vegyünk mangót, banánt, avokádót, ananászt és amit találunk.
A meddig napozzunk a tengerparton, hol reggelizzünk, hol vacsorázzunk kérdések okozta stresszt pedig vezessük le a Dirty Sanchezben, gyakorlatilag mindegy mit iszunk, mindenképpen finom lesz.

Javasolt helyek:

Mark's place - fontos: oldalast (rib) vagy kagylót (mussels) szabad csak enni
Sky is the limit LOLO restaurant - rib vagy más grillezett étel javasolt
Chesterfield - korrekt, finom reggeli
Dirty Sanchez Crew Bar - legjobb koktélok
Coconut Man - kókusz víz (coconut water), cukornád juice (cane sugar juice)