A Boook kiadó Mesék a konyhából című új könyvének jóvoltából megoldódik gyermekkorom két legnagyobb dilemmája: mi a franc az a tarhonya, illetve, hogy kell érteni azt, hogy pongyolában sült zöldség? (Az én koromban ugyan "alma pongyolában" formában létezett ez a fogalom, de azt pont ugyanúgy nem értettem.)

A felelős szülőknek tehát érdemes beszerezniük ezt a könyvet, hiszen kinek jó az, ha úgy nő fel a gyermeke, hogy nincs tisztában a tarhonya eredetével.

Ezért aztán kedves gyerekek mi felnőttek szeretnénk mindannyian, ha "boldogan főzőcskéző" felnőttekké válnátok. Az "öreg konyhaszekrény csorba sarkán innen, a frissen faragott krumplihéj-buckákon túl" megmutatják Nektek a sok-sok titkot. Például megtanulhatjátok, hogyan készül a "gyümölcssaláta mézzel és dióval", na kitaláljátok mi kell bele? Hát persze, hogy gyümölcs, méz és dió.

És, ahogy a bevezetőben ígértem megtudhatjátok, hol terem a tarhonya. Na jó, lelövöm a poént, ha valakinek nincs kedve végigolvasni, nehogy tévhitben maradjon: sehol, az csak egy tésztaféle.

A könyvben nincsenek nyakatekert, bonyolult receptek, csak egyszerű, gyorsan elkészíthető ételek játékos, szórakoztató formában.

A könyv kétségtelen haszna, hogy eloszlatja azokat a félreértéseket, amelyeknek némelyike még akár felnőtt korban is kísérthet bennünket. Valljuk be magunknak szép csendben: mikor döbbentünk rá arra, hogy a tarhonya nem egy gabonaféle? Elhittük-e azt, hogy a tóban látható halakat viszontláthatjuk a tányérunkon? Na jó, mi még elhittük, de a mai gyerekek lehet, hogy már nem hinnék el, hogy az a téglatest tényleg a tóban úszkált valaha. Miért volt sokaknak olyan félelmetes a spenót, amikor az egy finom étel is lehet? Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Elárulom erre a könyvben sem kapunk sajnos választ.

Az ételek körüli ősi zavarnak most véget vethetünk ezzel a könyvvel. A mi gyermekeink bizony tisztában lesznek az alapkérdésekkel, még azt is megtudják a könyvből, hogy mi az, hogy pangasiusfilé.

Sőt jól megtréfálhatjuk őket, ahogy lelkesen olvassák fel nekünk a receptet és, amikor már szinte magabiztos fölénnyel diktálják a sok megismert zöldséget és gyümölcsöt, biztosan elakadnak majd az "aquadella" olvasásánál és akkor visszanyerjük tarhonyacsorbította tekintélyünket.

El tudják képzelni milyen önfeledt pillanatokat élhetünk át, ahogy versenyzünk ki fut el hamarabb a kifröccsenő olaj elől?

Most már csak ennyit kívánok mindenkinek: "Itt a csákány, itt a lapát, jó szerencsét, jó tarhonyát".

Boook Kiadó: Hécz Attila - Bereznay Tamás - Csikós Viktória: Mesék a konyhából

Viszonylag régen volt utoljára olyan élményem, hogy a legutolsó centiméter ruhadarabom és porcikám is tömény füstszaggal lett volna átivódva, amikor egy esti programból hazatérek. Félreértés ne essék nem ez a legnagyobb problémám, de akkor is elgondolkodásra késztet az, miért kell, hogy ez még mindig így legyen?

Nem kerültem tudatosan eddig a füstös helyeket és nem is frusztrálódom a dohányzás kérdésén. Elviselem, nem is hozok ezzel túl nagy áldozatot, ha nem így lenne, úgysem bírnám sokáig. 

Zavaró azonban, hogy egy szórakozóhely nem tudja normális színvonalon szabályozni a szellőztetést, és hogy végül mégiscsak fullasztó, bántóan füstös lesz az este. Persze lehet ezt is úgy felfogni, hogy ezzel számoljon az ember.

Most azonban megutáltam és undorítónak tartom a füstben úszó helyeket, mert nemcsak a szemünket csípi, de minden rajtunk lévő holmi büdös és gusztustalan lesz végül. Ezért érdemes például a most már egyre másra nyíló borbárok valamelyikébe menni, ahol érthető okokból tilos a dohányzás, ahol képesek betartani és betartatni azt, hogy ne dohányozzon egyfolytában mindenki, ha másért nem legalább azért, mert annyira zavaró a füst, hogy még aki amúgy normális mennyiséget szív vagy ritkán dohányzik, az is kénytelen láncdohányzásba menekülni.

Tudtommal "Magyarországon jövő év januárjától minden zárt légterű helyen tilos lesz a dohányzás; munkahelyen, éttermekben és kocsmákban. Csak szabad levegőn, illetve a bejárat előtt lehet rágyújtani". Eddig, bevallom, nem foglalkoztatott ez a kérdés, a tegnapi napon azonban telítődtem a fullasztó füsttel, és nem is egészségügyi megfontolásból tartom fontosnak, hanem azért, hogy az a néhány óra szórakozás, amit felnőtt emberek adott esetben "megengedhetnek" maguknak, ne hordozzon önmagában ennyi negatívumot, legyen, amennyire csak lehet, jó élmény, maradjunk a szórakozóhelyekkel jó viszonyban. Mivel úgyis elkerülhetetlen, minél később legyen teljesen elegünk az egész műfajból, addig is legalább, ha mástól nem, ettől nőjön a GDP.

Végül az Origo cikkéből egy részlet:

"A nemzetközi példák szerint a dohányzás zárt köztereken való betiltása nem csak a passzív, az aktív dohányosokra is pozitívan hat. Az utóbbi csoport ugyanis a tiltás hatására erőteljes lökést kap a leszokáshoz, a tiltást bevezető országokban mindenütt csökkent a dohányosok aránya.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfrissebb adatai szerint a világ lakosságának csupán 7,4 százaléka él olyan országban, ahol életbe léptettek a dohányzást korlátozó jogszabályokat. Az első ilyen állam 1998-ban Kalifornia volt, amelyet Ausztrália és számos európai ország (Írország, Nagy-Britannia, Olaszország, Németország) követett. Az egészségügyi statisztikák szerint a törvényeknek mind az aktív, mind a passzív dohányosokra előnyös hatása van.

A WHO adatai szerint ugyanis a passzív dohányosok dohányfüstnek való általános kitettsége azokban az országokban, ahol a zárt közhelyeken betiltották a dohányzást, átlagosan 60 százalékkal csökkent, a bárokban, éttermekben pedig csaknem 90 százalékkal kevesebb dohányfüstöt kell beszívniuk."

Igazából ez a poszt csak egy rövid állásfoglalás azzal a céllal, hogy ha tehetjük, szokjunk le a "szükséges rossz" kényszerelviseléséről és ne szívjuk a másik tüdejéből kifújt kátrányt, csak mert ezt szoktuk meg és egyben felhívnám a figyelmet arra, hogy akadnak most már kulturált helyek is a városban szép számmal, csak egy kicsit körül kell nézni és esetleg nyitottnak lenni az újra.

"Guest coming back to see you because of a skill you don't even know you have".

A Boutiq Bárban háromszor jártam életemben, először nem a koktélok, csak egy buli miatt mentem, de már akkor feltűntek az átlagosnál jóval igényesebb italok és nem utolsósorban a szórakoztató stílusú mixerek. Másodszor már egy konkrét rendezvényükre tértem be (nyári záróparty), ahol már átgondoltabban kóstoltam az italokat és figyeltem a pult mögött állók mozdulatait. Jobb ide tudatosan érkezni, különben meglepetésként érhet bennünket a szinte befogadhatatlan hosszúságú és sokrétű itallap, valamint az igényes, értékes választék.

Aki erre nem készül fel lelkileg, össze is zavarodhat hirtelen, majd bénultan ül esetleg percekig, egészen addig, amíg a pult mögött álló nyakkendős mixerek valamelyike fel nem szabadítja őt, például egy könnyű itallal. Az ilyen helyeken általában rábízom magam a bármixerre, bártenderre, bárchefre, remélem nem hagytam ki egyik szintet sem, nem tudom éppen kivel van dolgom. Nem, mintha én a "mojitós-margaritás" vonalhoz sorolnám magam, mert értékelem az átgondolt, érdekes koktélokat, viszont egyelőre nem ismerem őket igazán. Amúgy pedig örülök, ha a mixer rám tudja/akarja és képes szabni az adott koktélt.

Lássuk be, Budapesten nem volt egyszerű kikupálódni ilyen téren. Barcelonában és Mallorcán kóstoltam olyan mojitot, amelyet nehéz volt feledni és ami elindított bennem egyfajta tiszteletet a koktélok irányában, ma már ez megdönthetetlen, az egyik legnehezebb műfajnak tartom, ahol a variációk, az alapanyag minősége az elkészítés és a felszolgálás módja és sokrétűsége olyan végtelen számú faktorból tevődik össze, amely talán az ételek világát is felülmúlja.

Ha már az ember elkezd nyitottságot és érdeklődést mutatni a koktélok iránt, akkor olyan helyet kell keresnie, ahol nagy eséllyel megtalálja, amit vár, és ahol pont az ilyen vendégekre vágynak.

Tavaly már megihletett engem a téma, amikor a molekuláris koktélok világáról írtam, akkor Los Péter és Kusztos Tamás profizmusa ihletett meg és tudom, hogy a Mignon Bárba is nyugodtan mehetek, ha jó koktélt akarok írni.

Idén pedig végre felfedeztem magamnak a Boutiq Bárt.

Talán nem túlzok, ha kijelentem: a Boutiq Bar Magyarország egyik legmenőbb és szakmai értelemben véve talán legprofesszionálisabb koktélbárja, ők azok, akik az "utat mutatják", tanfolyamokat is szerveznek és különböző rendezvényekkel vonják be a fogyasztót és a koktélok iránt érdeklődőket.

Nemcsak ők készítik a legjobb italokat, hanem bizonyítják nap, mint nap, hogy van értelme a kitartásnak, van egy ilyen út is, amit kell tudnunk értékelni, továbbá úttörőként oktatva szórakoztatnak, ismereteket, nyitottságot adnak át, próbálnak belénk ültetni. Legújabb rendezvénysorozatuk az egyébként nagyon jól hangzó Stranger in da Night, amelynek jelentőségét nem tudom eléggé hangsúlyozni:  kinyitja a világot, nekünk. Ha kinyílik a világ, akkor fogjuk tudni igazán értékelni azt, hogy milyen szellemiség van az egész mögött. Az esemény lényege, hogy Európa legjobb koktélbárjaiból hozza el a kreatív koktélkészítés mestereit, ha jól tudom havi rendszerességgel.

Volt alkalmam részt venni az egyik bemutatón, ahol Spaniard Bernabeu tényleg szórakoztató prezentációját élvezhettük, viszonylag nagy számú érdeklődővel egybegyűlve.

Délután 1 óra, Nagy Zoltán a Boutiq Bar vezetője könnyed stílusában, minden mozdulatából áradó profizmussal és igényességgel vezeti fel a prezentációt és egyben oldja a közönséget. Spaniard a "spanyol-angol" sztármixer, aki most éppen Koppenhágából érkezett, mindenkit megkér, hogy húzzon egy kártyalapot és, amennyit ér a kártya, annyi tulajdonságot mondjon magáról. Így szórakozva, erőlködés nélkül megismerjük egymást, még oldottabbá válik a hangulat, pedig még nem is ittunk semmit.

Spaniard jelenleg a Hotel 27 bárjának bartendere, mely magas színvonalú molekuláris gasztronomiájáról híres. Spaniard hosszú éveken át törekedett a tökéletességre "a sprezzatura-ra". Ezt nem tudom hirtelen, hogy fordítani: lazaság? észrevétlen profizmus? 

Spaniard az alábbi koktélokat készítette le előadása végén:

Hogan knows best (Pineapple infused with Vanilla, Vodka, lime, brown sugar, Orange curacao, Pineapple juice) - ez volt az egyik legfinomabb koktél, amit kóstoltam (talán egész életemben, ez egyébként nem feltétlenül olyan magasztos dolog, mert nem kóstoltam olyan sokféle koktélt még).
Gammel Negroni (Gammel Dansk, Punt e Mes, Campari)

Havana 86 (Havana 7yrs, Lime, gomme, white chocolate foam)
Victor Deluxe (Tequila, Aperol, lemon, agave mix, Ginger beer)

Sea - men (Rum infused with coconut flakes, milk, chocolate syrup)
The Sour truth (TBT Sloeberry blue gin, Apricot brandy, lemon, organic maple syrup)
Bird's cake (Grey Goodse, cucumber, cloudberry jam, salt, lime, brown sugar)
Hamzterz (Dijon Mustard, Wray and Nephew, Lime, Honey)

A lényeget tekintve, ezek az alkalmak egyedülálló lehetőséget adnak számunkra, hogy megismerjük egy kicsit jobban a koktélok világát. Egy igazán izgalmas, színes és élettel teli világ bontakozik ki ugyanis, amit kár lenne kihagyni az életünkből, én legalábbis biztosan nem fogom. 

A Veszprém megyében található Megyer 18 lakosával az ország egyik legkisebb faluja. Szervezőereje, kreativitása, életrevaló lakossága azonban azt mutatja, hogy ez egy igazi, jó értelemben vett feltörekvő, európai kis falu.

Akár el is tűnhettek volna a többi szellemfalu süllyesztőjében, ők azonban úgy döntöttek, hogy rajta maradnak a térképen. Olyannyira, hogy megismertetik magukat az egész országgal, példaértékű önfejlesztéssel és a lehetőségek profi és hatékony felhasználásával elindultak a fejlődés útján. 

Mint minden valamire való faluban itt is nagy gourmanok élnek, akik értenek ahhoz, amit termelnek, termesztenek, tenyésztenek. Így aztán szerveztek egy nagy disznóvágást, ahová meghívták a szókimondó, kíméletlen értékítélettel bíró pesti népeket is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy amennyiben tetszett ott náluk, hírüket vigyük a nagyvilágban. 

így került a Gasztrobizarr is képbe, mint közismerten nagy népszerűséggel és véleményvezér státusszal bíró, továbbá szerény szerzőiről híressé és egyben hírhedtté vált blog.

A Megyerre érkező társaság egyébként nem akárhogyan lett összeválogatva: az igényes turizmus és az országban amúgy kevésbé megszokott stílusos szállodák képviseletében a Nomád Hotel és a Rosinante Szálloda csapata volt a meghívottak között, továbbá a Vidéki Élet stábja, a jó helyeket kutató és bemutató Hungarian Provence, valamint a nemrég nyílt trendi, pesti étterem a Pesti Disznó tagjai, Bereznay Tamás vezetésével. Jelenlétével emelte az esemény fényét Bolyki János, egri borász is.

Bolyki János 

Paór Anikó (Rosinante) és Pajer Kristóf (Megyer)

Sárközi Zsolt (alpolgármester, Megyer) és Gál Zsolt (séf, Rosinante)

A Pesti Disznó csapata 

A Pesti Disznó és Balogh Bari (Nomád Hotel)

Pajer Kristóf, aki egyébként Megyer polgármestere, továbbá az egész esemény fő szervezője fogadott bennünket és vezetett körbe. Nem mintha kétségem lett volna, de azonnal jól látható volt, hogy a kis falu, igazán igényes, európai színvonalú szállással tudja fogadni vendégeit. A faluból árad a barátságos hangulat, valamint látszik, hogy folyamatos fejlődésben, építkezésben van, érződik, hogy szeretnének igényes és maradandó élményt nyújtani (ami egyébként sikerült is).  

Mi, mint elfoglalt pesti emberek a disznóvértől amúgy nem félve, továbbá nem állatvédelmi okokból, igazából a disznóvágás érdemi részéről lemaradva érkeztünk meg. Nem nézhettük a boldog szemlélő beavatott kíváncsiságával a malac kergetését és haláltusáját, igazán sajnáltam. Amikor befutottunk már békésen főttek, amiknek főniük kellett, a vér elfolyt, a csontok lecsupaszítva hevertek itt-ott, továbbá a nagy hús és belsőséghegyeket avatott szakemberek vágták, darálták irigylésre méltó profizmussal és gyorsasággal. 

A séfek csapata szorgalmasan töltötte a kolbászt és kreatív ötleteikkel dobták fel a vidéki disznóvágás hétköznapi hangulatát, nevezetesen: indiai fűszerezésű kolbászt készítettek, a fűszerek, mint később megtudtuk (és ezt a fűszeres zacskók egyébként egyértelműen bizonyították is) egyenesen Goáról származtak. A hangulat tehát kellőképpen bizarrá fokozódott ezen a ponton.

Az ebéd orja leves és toroskáposzta elkészült, kiegészítésképpen érkezett egy desszert a Rosinante séfjétől Gál Zsolttól: a somlói galuska alapokon nyugvó, de amúgy több más tartalmas összetevővel is gazdagított, spontán kreatív alkotás esetemben plusz kétezer kalória bevitelét eredményezte (nem bírtam ugyanis abbahagyni), nagyon finom volt. A receptet beszerezzük és közzétesszük ígérem.  

Az est és a köd leszálltával útra keltünk, nagyon jó volt látni, hogy mennyire jól tud működni, amikor egy falu nem túl nagy számú lakossága összefog és értelmesen, tartalmasan tölti az időt, gazdag, igényes programokat képes kínálni, ezzel - nem kell hozzá nagy jóstehetség, csak logikus következtetés - egészen biztosan képes lesz önmagát a legnagyobbak és legismertebbek közé juttatni, ahová az ember örömmel tér vissza és biztos lehet abban, hogy a legjobbat fogja kapni.

Megyer honlapja

Boros Regina fotói

Paór Anikó fotói

A nagy megyeri blogvágás 

A nagy szívekkel teli legkisebb település

Még a legelvetemültebb "azért eszem, hogy éljek" gondolkodású, két lábbal a földön járó, az ételek körüli misztikumot sznob handabandának tartó ember is tisztában van azzal, hogy ha Olaszország területére lép nem tudja elkerülni az evés okozta "élmény" érzését.

Hát még, ha valakik úgy mennek oda, hogy "na most csak jót fogunk enni végre", és ezzel az enyhe lelki nyomással végigterrorizálják Észak-Olaszország vendéglátóipari egységeit.

Mi az utóbbit választottuk és nekivágtunk autóval Olaszországnak egy szeptember végi szakmai kirándulás keretében. Bolognát céloztuk meg, a tervezett programok tekintetében alapvetően a "sodródás" és "spontaneitás" módszerét választva.

Ennek megfelelően fokozott elvárásokkal léptük át a szlovén-olasz határt, ahol nem csak az ehetetlen szendvicsektől, de a szürke kelet-európai prérivel együtt járó, mindenhol alapértelmezett wifitől is búcsút mondtunk.

Az első olasz benzinkútnál persze azonnal beverekedtük magunkat az étkező részlegbe és máris lecsaptunk a focaccia és a bufala szendvicsekre, természetesen mellé érkezett az első olasz kávé: eszpresszó vagy capuccino. A parkoló és egy szemetes között némán álldogálva élveztük a - és ez innentől kezdve szinte minden helyen igaz - friss és egyszerű ételeket.

Viszonylag hamar megérkeztünk úticélunkhoz: Bolognába. Külvárosnak nem mondanám, de nem is a központban található a szállásunk, ahol lepakolunk, enyhén szólva furcsa szállásadóinknak bemutatkozunk, majd elindulunk valami ennivaló után. A lelkünkre kötik, hogy ne számítsunk semmire: szombat este van, minden zárva, ennél inkább már csak holnap, azaz vasárnap lesz zárva minden.

Első jó tanács: ne szombaton vagy vasárnap érkezzünk Olaszországba, hacsak nem pakoltunk a szokásos magyar útravalók egyikét: egybe fasírtot és/vagy sült csirkét, amelyeknek fő sajátossága, hogy még Budapesten a dugóban araszolva elkezdjük enni. A fasírt azért jó útravaló Fábry Sándor szavaival élve: "mert erős illata van és legalább azonnal szétesik".

Mindegy, a házigazdák óvó szavai ellenére elindulunk a környéken, és nem messze, a Piazza dell'Unità közelében azonnal nyitva találunk egy helyet: Ristorante Singapore, amúgy kívülről jónak tűnik, dehát azért mégse egy szingapúri étteremben kezdjünk már első olaszországi esténken. Nem sokkal később megtaláljuk a környék legegyszerűbb éttermét: Ristorante Pizzeria La Vela ez az első konkrét ajánlatom, ha valaki erre jár, mindeképpen térjen be, egyszerűségében felülmúlhatatlan, ár-érték arány megdönthetetlen, gördülékeny, kedves kiszolgálás, semmi körülményeskedés, autentikus és minden finom (legalábbis, amiket kipróbáltunk).

Elsőre egyébként könnyű elveszni a menü kínálta választék rengetegében, mi kevésbé érthetjük az első fogás, második fogás közötti logikai különbséget. Én azt szürtem le tapasztalatként, hogy a lényeg, hogy minél egyszerűbb ételt kérjünk, úgyhogy én például egy tál vongole (kagyló)-t fogyasztottam, ami a létező legegyszerűbb formában érkezett: olívaolaj, petrezselyem, citrom, fokhagyma, gondolom fehérbor és kész, ebben kicsit megfőzve. Ezen kívül pizzát rendeltünk, ami szintén jó választásnak bizonyult. A pizzáról azt kell tudni, mielőtt valakit mélységes csalódás ér, hogy vékony és ropogós a tésztája, kevés feltét, természetes ízek és egyszerűség dominál, és ez így jó. Ez a jó pizza ugye, és nem akkor jó, ha minél több és többféle feltét van rajta.

Nem terveztem részletesen kifejteni a kint töltött napok valamennyi étkezését, inkább kiemelem a maradandó élményt nyújtó helyeket, amelyek (talán) hasznosak lehetnek mások számára is. Ígérem nem lesz tele negatív élményekkel: egy kerülendő helyet azonban mindenképpen leírnék, amelybe egyből belefutottunk az első napon Bolognában: Settechiese Cafè a belváros szívében a Piazza S. Stephano-n. Persze ha valaki szereti az undok, lassú, ügyetlen felszolgálással párosuló drága és rossz ételeket, az nyugodtan kipróbálhatja. Elrettentésképpen: 5 EUR-ért számoltak fel 2 dl üdítőt, nyilvánvalóan átverés, dehát a boldog tudatlanságban nézelődő, jóindulatú (igen, én..) turistának csak órákkal később esik le, hogy na, az azért nem lehetett annyi.

Viszont kárpótolt néhány nappal később a bolognai Mercato delle Erbe piac, ahol nemcsak az elképesztő kínálatot, de a piac melletti kávézót (Bar Mercato) is nagyon élveztük.

Bolognaban egyébként, ha nincs az embernek konkrét helyismerete, vagy néhány biztos tippje sokkal könnyebb rossz helyre beülnie, mint jó helyre. Így futottunk bele néhány cukrászda esetében meglepően rossz élménybe, ahol az amúgy fantasztikusan szép sütemény nutella krémet takart "fűrészporköntösben". Szintén fenntartásokkal érdemes kezelni a sok turistáknak szánt "gasztroboltot", ahol főként áltradícionális designba bujtatott szemetet árulnak.

A harmadik napon kicsit távolabb merészkedtünk a bolognai bázistól, Modenába indultunk. Megérkezvén kifogtunk egy nagyon jó reggelizőhelyet tehát a második, nagyon ajánlott hely: Caffè Forno Market 365, ez a "minden nagyon finom, nagyon jó fejek" hely prototípusa, nevét onnan kapta, hogy az év minden napján nyitva van (szökőévekben nem tudom mit csinálnak). Szintén kellemes volt Modena főterén a Caffé Concerto (Caffé Concerto FS), bár itt csak egy-egy kávét fogyasztottunk, viszont a kávézó nagyon hangulatos és nem utolsósorban - az, amúgy Olaszországban, mint minden más mediterrán országban kiszámíthatatlan időintervallumban tartott - szieszta alatt is nyitva van. 

Modenában elvárható ugye, hogy egy balzsamecet boltba elnézzen az ember, sajnos a 6 órán át tartó szieszta alatt csak egy ilyet találtunk, azonban onnan is az eladó "madame, no photo" hisztérikus kiáltásával hamar kiüldözött bennünket.

Modenában az egyik legérdekesebb hely Giuseppe Giusti híres boltja és kávézója. Tudjuk, hogy minden helynek és márkának szüksége van legendára, de állítólag Giusti 1598-ban alapította az első balzsamecet készítő műhelyet.

Következő állomásunk Parma volt, ahol a szieszta ellenére elképesztő gasztro boltokra bukkantunk. A Strada Giuseppe Garibaldi elején található két komoly sajt és sonkaboltot nem lehet nem észrevenni, a falakon különböző érlelésű prosciuttok, sajtok, a polcokon halkonzervek, aszalt paradicsomok, gyümölcsmustárok, tészták nagy választékban az eladók pedig jókedvűen invitálnak befelé, amennyiben pedig betérünk: kedvesek, viccesek és az se zavarja őket, ha fotózunk de az sem, ha nem veszel semmit, bár ezt nem próbáltam ki, mert itt nem lehet nem venni semmit.

Mint tudjuk Parma leginkább a Parmigiano Reggiano sajt (parmezán), a Prosciutto de Parma (pármai sonka) "hazája" legalábbis gasztronómia tekintetében, de a Tortelli d'erbetta tészta ételt is innen származtatják. Itt található továbbá a Barilla és a Parmalat nagyszerű multinacionális cégek főhadiszállása is.

Az olasz városok hangulatával kicsit telítődve (tudom nagyképűen hangzik 3 nap után) elmentünk egy kicsit nyugalmasabb terepre Comacchio nevű halászfaluba (városba?), amelyet szintén elhelyeztem a toplistámon, mint feltétlenül meglátogatandó helyszínt. Itt a kedvenc helyünk az Il Pizzicante lett, egy véletlenül felfedezett gourmet bolt és "borbár", ahol Alberto, a tulajdonos és showman szórakoztatott bennünket egész este és ugyan nem itt terveztünk vacsorázni, de 3 körben hozott kóstolót a legfinomabb sonkáiból.

Végül ugyanitt - sonkakóstoló ide vagy oda - a Trattoria del Borgo-ban vacsoráztunk (Alberto ajánlotta), ahol a fantasztikus étel & undok felszolgáló speciális olasz kombinációt ismerhettük meg. Pizza helyett érdemes valamilyen halételt enni ezen a vidéken, hiszen elképesztő gazdagságú hal és tengeri állat választék van.

Sajnos a közelgő angolna fesztivált ki kellett hagynunk, bár őszintén szólva én még nem vagyok az angolna elkötelezett híve, biztosan azért, mert még nem ettem, de úgy ránézésre egyelőre nem szimpatikus. Az étteremben egyébként rizottót kagylóval és pánírozott tengeri cuccokat ettünk, tintahalkarikákat, polipot ilyesmit, de a panírt ne úgy képzeljük, ahogy azzal itthon találkozunk, hanem csodálatos könnyű lisztben megforgatott és kisütött, friss tengeri állatokkal. Egyébként ezután muszáj volt visszamenni Albertohoz, hogy egy kicsit ismét lelazuljunk.

Ezután a várva várt Firenzébe vezetett utunk, itt azonban nehezen tudok helyet ajánlani, mert a tervezettnél hamarabb menekülőre fogtuk. A Trattoria Nerone Pizzeria Ristorante étteremben ebédeltünk, az étel nagyon finom volt (semmi sallang, pizzát és tésztát ettünk), a különleges, sehová nem sorolható enteriőr azért mégis megér egy zarándok utat. A teraszon ültünk, időnként azonban bementünk az étterembe is, és nem lehetett nem észrevenni a furcsa, eklektikus belső teret, amelynek befogadása után mindannyian úgy jöttünk ki, hogy "... nem tudok mit mondani, erre nem találok szavakat".

Közbevetném, hogy Firenze kisebb, nyugodtabb utcáin gondolkodtam először a mortadella népszerűségén, de nem tudtam rájönni, én úgy látom, hogy ez egy nagy parizer zsírdarabokkal, vagy más kiegészítővel, de kérem nyugodtan cáfoljanak meg.

Firenzéről vagy jót vagy semmit, (ezt nem tudom ki mondta) ezért én ezen a ponton el is hallgatok.

A nagy kaland ezután jött és ezzel véget is ér - lassan kisregény hosszúságúra nyúló - beszámolóm. Kinéztünk egy ígéretes kis falut: San Gimignanot. (Mint összességében láthatjuk, amennyiben az itt elhelyezett linkekre bárki is rákattintott: az olaszok nem állnak honlapkészítésben a helyzet magaslatán, kénytelen leszek kiköltözni - csak ezért.)

Mivel ez itt egy gasztroblog, nem érzem hivatottnak magam arra, hogy kifejtsem azt az elméletemet, hogy egy amúgy jóravaló falut a turizmus, mint tömegipar szépen lassan hogyan rombol le, a boltokban leledző éhes hiénák pedig hogyan falják fel az évszázados örökséget, a hagyományokat és a hely hangulatát. San Gimignanoban leginkább a fulladás érzése maradt meg: egymás hegyén hátán szuvenyír boltok, mérhetetlen mennyiségű turista, a boltokban mindenhol óriási betükkel "non toccare/ don't touch", továbbá a másik kedvencem: egy jóravaló sonka és sajtboltban, "this is not a winebar this is wine tasting", amikor rákérdeztem az eladó hölgy zavartan nevetgélve kifejti, hogy hát mert folyton leragadnak ott a turisták és ahelyett, hogy csak kóstolnának odacövekelnek, berúgnak és ott iszogatnak. A mocskos, rohadt turista!

San Gimignanoban található a "világ legjobb fagyizója" a Pluripremiata Gelateria Artigiana legalábbis, ami a 2006-2009-es éveket illeti. A káosz hatalmas: a turistákat vágómarhákként kezelve terelgetik, semmi rendszer, mindenki értetlenül tolong, az eladó lányok pedig percenként kapnak idegösszeroppanást. A fagyik egyébként finomak, de fel kell készülni a cirkuszra.

A városka mellett azonban végre megtaláltuk a világ egyik legjobb helyét, ez pedig a Pietrafitta La Fattoria (azaz: farm) a XV. század végén egy firenzei család épített ide egy hatalmas villát, amely azóta kiegészült több további épülettel, és itt működik egy borászat is, 300 hektár szőlővel. A borok két ritka szőlőfajtából a San Gimignano-i Vernaccia és a Chianti Colli Senesi-ből készülnek. Mit tudtam tenni, be is szereztem egy üveggel.

Összességében tehát tanulságos, jó élményekkel gazdagodtunk, Olaszország tényleg jó hely, de - és figyeljünk az itt következő bölcsességre - érdemes felkészülten érkezni, mert különben elnyomnak az öntudatos pincérek és a húsevő növényként funkcionáló ajándékboltok. Résen kell lenni, hogy észrevegyük a sok don't touch felirattól a békés, csendes, szellemes, igazán értékes helyeket. És persze "magas erre felé a gasztro kultúra"... ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.