Különös rendezvényre készülnek a Nyugati tér mellett lévő Eiffel téren a nU Bisztróban. Bár az étterem egyik nagy áldozata lett az egy hónappal ezelőtti hatalmas viharnak, elárasztotta a víz, most romjaikból szedik össze magukat, hogy szeptember 17-én, csütörtök este a semmiből New Yorkba, Brooklynba repítsenek bennünket, ha csak egy estére is.

Sokan még biztosan nem kóstoltunk olyan ízeket és alapanyagokat, amelyeket Kiss Mariann New Yorkban élő séf hozott el, csak nekünk, csak most - és adja át jó szívvel a kint megszerzett tudásával fűszerezett fogásokat. Elképesztően érdekes este vár ránk tehát. Ennek kapcsán kérdeztem Kiss Mariannt, mikor jelenik meg következő nagylemeze... ja nem, szóval, hogy mi mindenre számíthatunk ezen az estén.

Interjú Kiss Mariann-nal

- Miért csinálsz New York-vacsoraestet Budapesten?
- Kint élek az Egyesült Államokban, imádom a nemzetközi konyhát, a karibi konyhát, volt szerencsém jó néhány helyre eljutni, és ezért gondoltam, hogy ha jövök haza, itthon leszek egy ideig, csináljunk egy ilyen karibi hangulatú estet, hiszen a New York-i éjszakában megtalálható a jamaicai, Puerto Rico-i konyhák világa. Mivel ilyen nincs itthon, én pedig meg tudtam tanulni a helyiektől, gondoltam hazahozom, dacolva az alapanyag-beszerzés nehézségeivel.

- Hogy szerezted be az alapanyagokat?
- Sok mindent kintről hoztam. Becsempésztük.

- Ezek közül sokat itthon nem is lehet kapni.
- Azt csináltuk, hogy kimentünk Bécsbe a Naschmarktra, és ott bevásároltunk. Ami Magyarországon például egyáltalán nincs, az a mexikói oregánó, ez szárított változatban kellett, persze jó lett volna frissen is, de az képtelenség, úgyhogy Bécsben találtunk egy óriási fűszeresnél, és még egy pár fűszerborsot is kint szereztünk be.

- Magyarországon is kaptál azért pár különleges alapanyagot?
- Egészen jól fel vagyunk szerelkezve, én meglepődtem, hogy lehet kapni azért itthon is sok mindent. Az Ázsia Bt.-ben, a Kőbányai úton, a „kínai negyedben” is sokat találtam. Angolul mennyivel jobban hangzik a China Town… Mondjuk egy ilyen klasszikus jamaicai jerky seasoning, az itthon nincs, de semmi baj, mert az alapanyagok ismeretében fogtuk és összeállítottuk. Ezért is volt fontos, hogy pont olyan bors vagy fűszer legyen, ami onnan származik.

- New Yorkban a magyar konzulátuson dolgoztál jó ideig. Elsősorban magyaros kajákat készítettél, vagy nemzetközi konyhát vittetek? Igazából az érdekelne, hol szereztél ilyen típusú autentikus tapasztalatot, hogy ezeket ilyen jól össze tudod rakni?
- Magyarost is főztem és fúzióst is. Igazából én nem ragaszkodom a magyaros ételekhez. Mint látod, szeretek nemzetközi alapanyagokkal főzni, tradíciókkal megismerkedni. Amikor volt szabadidőm, akkor próbáltam új dolgokat felfedezni. És mivel én olyan ember vagyok, aki mindenkivel kedves és beszélget, ezért igyekeztem úgy irányítani a beszélgetést egy étteremben, ami nekem szimpatikus volt, hogy próbáltam felvenni a kapcsolatot azzal a séffel, amelyik éppen tetszett, mivel én egy elég nyitott világban élek, mint New York. Meg is osztották velem, amit tudni szerettem volna.

- Pozitívan fogadták? Nem féltették a titkot?
- Nem, nincs ott ilyesmi. Nincs titok, mert ha valami jó, az jó, azt szívesen továbbadják, legfeljebb hozzáadnak még valamit, hogy még jobb legyen. Elvenni nem lehet belőle, csak hozzáadni. Itthon viszont mindenki félti a maga kis titkát.

- Érzed a különbséget?
- Ó, persze. Amit minden nap elmondok: szomorúak vagyunk, búsulunk, pedig én sokkal többet dolgozom kint, mint itthon. Heti hét napból hatot dolgozom, és 10-16 órákat minden nap. Azért itthon megnézném, hogy ki dolgozik ennyit. Az én embereim kint a spanyolok vagy a peruiak, azok összeverekednek azért, hogy dolgozhassanak, itthon pedig nincs munkaerő.

- Kicsit talán az is lehet, hogy kint New Yorkban sokkal jobban oda kell tenni magad, nem?
- Nézd, ott is ugyanúgy zárnak és nyitnak az üzletek. Pont ezt meséltem ma Andrisnak (Sipos András, a nU Bisztró fő séfje), hogy kint, ha nyit valaki egy üzletet vagy éttermet, azt először kicsiben kezdi, nagyon piciben. Most lett felkapott az a szó, hogy „street”, „street food”.

- Hogy érzed, itthon mennyire képes a közönség érteni és értékelni, amit csütörtökön a nU Bisztróban kínáltok?
- Sokan érdeklődtek, és többen felhívtak, ez meg hogy fog kinézni; meg miért ilyen, hogy találtam ki, tehát az első kérdés az volt, ami a tiéd, hogy milyen indíttatásból csinálom ezt?
Azért, mert ez nincs itthon. Ezeket tanították meg nekem kint azok az emberek, akik ezekben az országokban születtek, ott élnek és séfek. És még rakhatnék hozzájuk rengetegfélét és minden nap adhatnám, mert kimeríthetetlenek a világ tradicionális ételei. Most mondhatnám, hogy ilyen nekünk a szegedi vagy a bajai halászlé, bármit mondhatok: töltött káposzta. Náluk ugyanez, minden országnak van vagy tízféle étele, ami baromi jó.

- Te is tanítottál nekik olyat, ami magyar?
- Persze. Például a hortobágyi húsos palacsintát. Egy mexikói barátom csinált nekem egy empanadast, de tomatillóból, zöld paradicsom mártással és sajttal töltve. Én csináltam egy húsos változatot: pirospaprikás lett, ő pedig egy zöld változatot, ugye a tomatillót, a zöld paradicsomot lesütik, és csinálnak belőle egy pürét. És ami mindkettőnknél ugyanaz volt, na mi? A tejföl. Tehát ő a mexikói változatot ugyanúgy fejezte be, ahogy mi szoktuk. Én egy paprika-alapot használtam, ő egy paradicsomost, az övé zöld lett, az enyém piros. Tehát mindegyikben találunk valami magunknak valót. A perui gomba, az hasonló, mint nálunk a csiperke. Minden összefügg. Isten úgy teremtette a földet, hogy minden mindennel összefügg.

- A csütörtöki fogások közül melyik a legérdekesebb számodra?
- Nekem mindegyik érdekes. Ami a legnagyobb kihívást okozta, az a Puerto Ricó-iak húsos étele, a chuleta con can. Ennek az a jellegzetessége, hogy több részből kell kivágni, és ezt itthon nem igazán értették meg a hentesek, hogy én miért szeretnék egy gerincből kivágott hosszú karajt bőrrel meg mindenféle hasaaljával. Nekem ez kőkemény fejfájást okozott. Végül úgy döntöttem, hogy akkor rendelek egy fél disznót, és odamentem az én hentes barátomhoz, mondtam, hogy Péter így szeretném, megmutatom. Úgyhogy a rendezvényre ő fogja kivágni a húst.

A csirke is érdekes lesz, kint a smokerben fog elkészülni.

Tényleg lesz mindenből vegetáriánus változat is?
- Igen, sőt az ételek jelentős része gluténmentes (nem az összes) és laktózmentes. Nekem is vannak ilyen érzékeny barátaim, és nemcsak a húsevőkre és halevőkre gondoltunk. Én is glutén- és laktózérzékeny vagyok, ezért nyilván erre figyelek, hogy ehessenek egy jót ők is.

- Mik a további személyes terveid?
- Közel két hónapja itthon vagyok családi és egyéb okok miatt, már nagyon vágyom vissza, a munka is vár, a család is vár, minden vár. Amikor hazajöttem, kezdtem a Gourmet Fesztivállal (egyébként az nagyon nagy csalódás volt, azt hozzátenném), aztán jött a Hamburger Fesztivál, ami viszont nagyon tetszett. Mindig csinálok valamit.
Kint tanácsadóként dolgozom jelenleg három étteremben. Ha kimegyek, két éttermet fogunk megnyitni, az egyik Miamiban, a másik Las Vegasban lesz. Engem Miami érdekel jobban. És nyílik még egy étterem, egy nagyon pici bisztró: az én koncepcióm alapján olasz-amerikai srácok csinálják. Ez ilyen európai fúziós jellegű étterem lesz, New Yorkban. Már várják, hogy visszamenjek, de ott sem kapkodnak, ahogy itthon sem.
 

nUYork est a NU Bisztróban - Az esemény facebook oldala  (még lehet jelentkezni, szeptember 17 előtt)

A sikeres vendéglátóhely arra szakosodott, hogy az oda betérő lényeket igényeik és vérmérsékletük szerint ellássa, kielégítse, visszatérésre késztesse. Keményen dolgozik nap mint nap, odafigyel, alkalmazkodik, új dolgokkal és állandó jó színvonallal ébreszt bizalmat önmaga iránt. Bármikor betérsz vendégként ugyanazt kapod (jó értelemben), nem csalódsz soha.

Az ilyen helyek, amennyiben egyre látogatottabbak lesznek, visszatérő vendégekkel büszkélkedhetnek, napi szinten visszacsatolást kapnak, hogy jó munkát végeznek, érdemes a sok energiabefektetés. És persze a sok-sok türelem.

Mert vendég sokféle van, és ahhoz, hogy a nagy többségüknek megfeleljen sokféleképpen kell kezelni őket. Minél jobb úton haladsz és minél sikeresebb vagy, annál magabiztosabban alakíthatsz ki persze standardeket: mit lehet mit nem, hiszen nálad vannak, sőt egy idő után - ha már túl sokan vannak - tovább szigoríthatod a rendet, nem baj, ha páran most már lemorzsolódnak emiatt. Nem kell, hogy alázatos légy, lehetsz szigorú is akár (sok vendég szereti is és szívesen alkalmazkodik), elvárhatod nyugodtan a tiszteletet.

De mit tegyünk, ha mégis betér az úgynevezett idióta barom, az őrült, rosszindulatú vendég. Nem véletlenül jött, hiszen jól akarja érezni magát (titkon), de valahogy mégis olyan negatív a kisugárzása. Kötözködik, nem jó neki semmi elsőre. Nem tudod akárhová leültetni, nem marad nyugton, rákérdez mindenre, és egyáltalán nem tudod vele a már jól bevált viselkedésformát alkalmazni. A szigor, a rend ráerőltetése olaj a tűzre. Persze már rég kivágnád, ha csak magatok lennétek, na de ott a többi törzsvendég, hatalmas baráti társasággal, meg a többiek a személyzetről nem is beszélve, meg hát a fenének kell a botrány, hátha elmegy mielőbb.

Mi a teendő? Jó kérdés.
Mély levegő, értsük meg a helyzetet. Az őrült vendég nem biztos, hogy azért jött hozzád, hogy bántson. Még az is lehet (50%), hogy valójában nyugalmat keres és nálad tervezte végre megtalálni. Ha tovább bosszantjátok egymást, nem lesz jó vége.
Jobb, ha ilyenkor sokkal nagyobb barátságot tanusítasz, váratlan szimpátiát, persze nem gúnyosan, hanem őszintén. Ő más, mint a többi, kezeld te is másként. Ettől vagy más, ettől vagy több, mint a többi. És egyszercsak felenged, elmosolyodik és barátságából tízszer annyi erőt merítesz, mint másokéból, persze meglepő, de ő mégiscsak más. És ezért lesz érdemes továbbcsinálni, mert mindig érzed, hogy van mit fejlődni, van mit továbblépni, az egységes megoldások pedig soha nem lesznek jók mindenkinek. Te viszont támadhatatlan leszel.

Ezt nevezik profizmusnak.

Az őrült vendég pedig lehet, hogy pont a te titkos próbatételre hívó jótevőd, akinek utána talán tudtodon kívül is sokat köszönhetsz majd.

Minél undokabb annál nagyobb odafigyelést igényel. És ha képes vagy rá, akkor bármire képes vagy.

Amikor megérkezett hozzám a kezdőknek szánt hatalmas, amúgy 1 napos léböjtkúra csomag először nem hittem a szememnek. Ez most egy hétre van, vagy 3 napra, vagy mi? 6 darab hatalmas, na jó félliteres flakon benne színes zöldség vagy gyümölcs és egyéb levek. Azon túl, hogy a csomag színes, nagyon jól néz ki, jó a design, és nagyon tartalmasnak is tűnik - nem értem, hogy miért és hogyan - de valahogy árad belőle a gondoskodás, a figyelmesség és szeretet.

Kezdjük az elején.

JUMP. Most ezt nem arra mondom, hogy belevágok körülményeskedő bevezetés (szokásos) után a léböjtkúra értékelés témába, hanem arra, hogy kibontom NyilasMisi csomagom első darabját. Benne alma, spenót, kiwi, uborka, brokkoli. Khm. Na, szóval nem állítom, hogy minden egyes eleme és úgy együtt az egész borzasztó étvágygerjesztően hatna rám, de én, aki a Taubenkobel 2 Michelin csillagos étterem teljes zöldséglé arzenálját végigittam lévén akkor éppen nem fogyasztottunk alkoholt (nyugi, csak autóvezetés okán, nem, nem én vezettem - nem kell a gúnyos kacaj) szóval én igenis hiszek az érdekes kombinációkban, úgyhogy a kezdeti mérsékelt lelkesedést a kísérletező kedv váltja fel és belekóstolok. Hát egy ízbomba az tény, minden van benne, ősi erő, friss, ropogós zöld élet, azt hiszem ez tényleg kicsit olyan érzés, mintha felébredtem volna a dzsungel mélyén és egy inda segítségével átugranék a következő faágra, így is történik, legyűröm pillanatok alatt a fél liter levet, teljes jóllakottságot érzek, mondjuk reggel nem is kell sokkal több.

Egészen sokáig eszembe se jut semmiféle éhség vagy evésigény, de aztán egyszercsak úgy érzem most már ennél üresebb nem is lehetne a gyomrom. Még akkor se, ha nem ettem volna, ittam volna semmit előtte, hát még egy ilyen spenót ugrókötéllel. 

Jöhet a következő. DANCE. Alma, ananász, menta, citrom. Én nem tudom, hogy vannak vele, de engem ezek a nevek már eleve feldobnak. Szóval táncra kér a következő szép sárga koktélos flakonom, beadom a derekam, meghajolok és megkóstolom, megkönnyebbülök, hogy ebben nincsenek komolykodó zöldségszereplők, ezek a sárga összetevők nekem most pont jók, inspirál, rendkívül finom - hamar túlvagyok rajta. És már megint órákig se szomjas, se éhes nem vagyok - ez egyszerűen hihetetlen. Valahogy olyan teljessséget érzek és mégis nagyon könnyű minden.

Tulajdonképpen kicsit túl soká jut eszembe, hogy akkor most ebédidő jön, szóval jöhet az egyik főszereplő: PLAY. Igen, ez egy kicsit munkásabb lesz: római saláta, alma, zeller, uborka, menta, kelkáposzta, jajj. Őszintén szólva ennek a fogásnak rendkívül nehezen állok neki, nevetnek is körülöttem, olyan másfél órán keresztül játszom a zöldes lével mire nekiállok. Viszont a zeller olyan hatást ad, mintha most tényleg ebédelnék, egy finom levest, egy nyári könnyű salátát - úgyhogy végül araszolva, de végigjátszom ezt a szettet is. 

Mondanom sem kell, hogy a következő SMILE etűdöt újra könnyen játszom végig: narancs, alma, ananász, kurkuma, répa - ízre fantasztikus, könnyed, játékos, tényleg csak egy kellemes kis érzés és már újra fedezve van mindenféle étel és italigénye az embernek újabb órákra. 

Ez a fantasztikus ebben az egész sorozatban, hogy egész nap, mindvégig ismétlem teljességet érzek, egyszerűen semmi hiányérzet nincs bennem: szomjas sem vagyok és éhes sem. Bevallom csináltam én már végig gyümölcsnapokat, léböjtkúrákat, mindent, az egyiknek például Spanyolországban az lett a vége, hogy délután felé elkezdtem hányni (elnézést), de aztán hamar rájöttem, hogy arrafelé olyan elképesztő vegyszermennyiséget fogyaszthattam el az úgynevezett "gyümölcsökkel" együtt, amellyel csoda, hogy egyáltalán túléltem, egyfajta másnaposságot éreztem akkor, borzasztó volt. Szóval szenvedtem éppen eleget a témában. 

Persze nem kellenek a nagy szavak, nem kell a nagy rákészülés és elhatározás, egyszerűen csak bele kell vágni, olyan mértékű luxust, belső kényeztetést ad a szervezetnek és az emésztőrendszernek, amelyet mindenki megérdemel és meg kell, hogy tudjon engedni magának. 

Még hátravan két fogás, utolsó előtti: LOVE. Szerintem ez nagyon okos, így a vége előtt ilyen érzelmekkel segíteni a böjtölő önkéntest. Bár megint kicsit nehezen gyűröm le, sajnos azon borzasztó ízlésű, beszűkült hülyékhez tartozom, akik valamiért nem igazán kedvelik a nyers céklalé ízét - nem tehetek róla, ahogy sok ehhez hasonló, génjeimbe tagozódott ízlésbeli korlátoltságomról sem. A zeller sem könnyít a helyzeten, de az erőteljes (és szerencsére imádott) gyömbér már igen. 

Az utolsó kisebb flakont vártam a legjobban: HUG. Kesutej, vanília, fahéj. Egy kedves mackó képében kíván jóéjt az egészség és a kedvesség.

Nem igazán szoktam és nem is szeretek így ömlengeni valamiről (továbbá, mint tudjuk nem is áll valami jól), de szerintem ez az egész összeállítás zseniális. Luxus persze, de most komolyan, ennyit nem érdemelhetünk meg? Akkor adjuk ajándékba, de csak annak, akit tényleg nagyon szeretünk.

További információ, ár és rendelés

Persze eleve mínuszról indul az a hely nálam, amelyet mindenféle előzmény nélkül azonnal "a legjobbnak" állítanak be különböző szubjektív, vagy magukat kéretlen értékítélet alkotására szakosított portálok.

Ezért aztán egyre növekvő ellenszenvvel figyeltem az új - hát mérhetetlen fantáziára utaló nevű - balatoni strandbüfé körüli felhajtást. Neked Főztem. Persze, legyünk egyszerűek és közvetlenek, valamint személyesek is egyben meg szeretetreméltóak és egyszerűek, ja ez már volt. Bevallom nekem ez az izzadságszagú egyszerűsködés a legtöbb új vendéglátóhely esetében egyre fárasztóbb és unalmasabb.

Már majdnem külön megtettem egy utat azért, hogy kipróbáljam a Neked Főztem büféjét, végül mégiscsak véletlenül jártam arra, egy gyors, maximum 3 percre tehető strandolás után, lévén nem igazán bírom az ilyen népstrandokat, ahol különböző korú, de mindenképpen nagyon idős nénik szegezik rád merev tekintetüket, benne filozófiai mélységű, kínzó kérdésekkel (kivel vagy és vajon miért, honnan jössz, hová mész, mit csinálsz, mivégre vagyunk ezen a földön és hasonlók), levetkőzöl, bemész, a Balaton vízén úszkáló egész napos naptej, napolaj napozás előtti, utáni, melletti készítmények ragadnak végérvényesen a bőrödbe.

Szóval az itt eltöltött 3 perc után esett útba ez a Neked Terem, Desszert izéé na, szóva Neked Főztem nevű új hely, úgyhogy gondoltam kipróbálom. A napi leves tűnt legszimpatikusabbnak (barackos), éppen nem áll senki a hely előtt. Ettől függetlenül nem igazán tűnt úgy, hogy észre akarnak venni. Jól van, nem rohanunk vártam még néhány percet, majd egyre kérdőbb tekintettel és persze akaratlanul is mínuszba csúszó türelem barométerrel, de valahogy csak nem érdekelte őket, hogy ott állunk.

Még azóta is ott állunk, ha meg nem haltunk. De inkább eljöttünk.
Ha a Neked Főztem észrevett volna, az én mesém is tovább tartott volna, de lehet, hogy így végül mindenkinek jobb lett, főleg Neked, azaz nekem.

Mondjuk attól még lehet jó, és elnézést, hogy ha bárki azt hitte ebben a melegben, hogy ez a poszt majd szól valamiről.

Bécsbe indulunk, születésnapom van és dög meleg, ahogy annak idején állítólag, amikor megláttam a napvilágot. 

A határ mellett elkap bennünket egy kis eső, de amint kitesszük a lábunkat az országból mindjárt érzek valami fura megkönnyebbülést, így megy ez mostanában. Ha Bécsig kell ezért menni, akkor legyen. Az okát persze nem tudom (és valószínűleg nem is akarom) megmondani - mármint ennek a sajátos megkönnyebbülésnek - én ezt bevallom mindig is éreztem, hogy lemegy rólam valami teher, más a levegő, szabadabban mozognak a részecskék, könnyebben forog a szélmalmok kereke meg ilyenek. 

A szinte teljesen értelmetlen, de mindenképpen céltalan bevezetést végre abbahagyván a lényeget tekintve tehát megérkezünk Bécsbe, egyenesen a Naschmarktra vesszük az irányt, ahol hatalmas szerencsével találunk is egy parkolóhelyet a piac mellett közvetlenül, persze akkor még mit sem sejtve arról, hogy pár óra múlva precíz, osztrák módra kiállított büntetőcédulával ellátva látjuk viszont az autót, hiszen ott csak reggel 9-ig szokás álldogálni, gondolom azt is csak azért, hogy ki tudják pakolni az árut. Mindegy, mi elfoglaljuk, harmincvalahány euró ide vagy oda, szerintem a parkolás is annyi lett volna. 

Bécs azt kell, hogy mondjam meglehetősen üresnek tűnik első ránézésre, lehet, hogy részben azért, mert Budapest meg borzasztóan zsúfolt  mostanában, konkrétan telt ház van, legalábbis, ami a Király utca - Dob utca tengelyt illeti. Még azt tudom felhozni indokként, hogy elmentek az osztrákok nyaralni viszonylag nagy számban, konkrétan mindenki, persze illene, hogy legyen néhány turista, egy kettő talán van is, de sok nem az biztos. 

A piac azért elég rendesen tele van, el is indulunk felfedező útra a mit sem csökkenő melegben, nézünk jobbra és balra, óriási zöldség és gyümölcs választék, még mindig vannak olyan gyümölcsök, amelyek nálunk nyomokban sem lelhető fel, az articsóka a világ legtermészetesebb módján sorakozik eredeti állapotában, persze a közel 4 eurós árat azért sokallom, hogy aztán rávágjam a serpenyőre és kis olívaolajjal és fokhagymával megsüssem, még az se biztos, hogy teljesen ízlene, bár a spanyoloknál annak idején azért szerettem. Különben is a megpucolás az horror, óradíjamat tekintve sehogy se jön ki nyereségesen (a fellengzősnek tűnő hipszter szöveg csak vicc).

Elképesztő mennyiségű keleti fűszerbolt és édesség, baklava, miegymás sorakozik, szinte ipari méretekben, a kedvem mondjuk akkor megy el tőle, amikor még vegetát is találok két őrölt kömény és currys zacskó között. 

Az ázsiai kis éttermekben viszont nagyon hiszek itt a Naschmarkton, úgyhogy végül az egyikbe be is ülünk és igazán kiváló sushi tálat rendelek, végtelenül kedves kiszolgálókkal (őket nem rendeltem csak jöttek maguktól), akiknek mintegy véletlenül elsütjük, hogy szülinapom van, erre hoznak 4 pohár pezsgőt, pedig akár viccelhettünk is volna.

Megnyugszom, mert találok macaron boltot is, sajtbolt, éttermek egymás hegyén hátán, na de inkább tovább is állunk, mert dolgunk van: a nemrég nyílt budapesti gyökerű á Table bécsi kirendeltségét a Petit Dej-t fogjuk megnézni, ami egy reggelizőhely, pékség, cukrászda a bécsi rózsadomb aljában, kerthelyiséggel, elképesztő igényességgel berendezett üzlethelyiségben.

A stílus számomra eklektikus, francia, retro, franciaretro és retrofrancia, valamint vintage és műfa, meg mű műanyag, és régitűzhelyutánzat, és sokféle francia süteményeskönyv köztük ne_lopd_el Pierre Hermé könyve,

ami mégiscsak ad egy alap felütést, hangulatot, tudd, hol a helyed érzést. Aztán kiderül, hogy csak egy műveletlen, ízlés nélküli tuskó vagyok, mert ezt az egész helyet a földkerekség legmenőbb enteriőr designerei tervezték, akik a világon a legeslegeslegmenőbbek, annyira menők, hogy én azt felfogni sem tudom, nemhogy megérteni. 

Ennek tudatában kiülünk a kertbe, ahol a márvány hatású műmárvány asztal teszi teljessé a képet, rendelek egy jegeskávét vagy, amit annak szánnak majd és érkezik tényszerűen egy olyan frappé, ami talán életemben az eddigi legfinomabb, állagra, textúrára, illatra és ízre mindenre, szóval nagyon jó (ennyi fért mai szakmai étel kritika rovatunkba, de talán nem is baj). A sütemények, a kenyerek, a macaronok de minden a francia szaktudás és igényesség jegyében sorakoznak és az osztrákok lassan osonnak is be a kertbe, óvatosan megközelítve az új objektumot, persze be nem mennének a cukrászdába, úgy kell őket beterelni, mert tényleg be kell, hiszen azt látni kell, ami bent van, olyat még ők sem kapnak akárhol.

A felszolgálók magyarok, örömmel üdvözölnek és érdekes élmény itt Bécs közepén magyarul diskurálni, közben ülni a könnyed, nyugati környezetben, ahol kapható Gorenje mikró meg Milka csoki is végre, ja... igen az most már nálunk is, de akkor is, ez itt más.

Ami miatt viszont mindenképpen megéri ide ellátogatni, az a Petit Dej melletti park. Ilyet még nem látott senki, mert a bejáratnál ugyan kissé erőltetett, osztrák rendezettség és fegyelem, sok-sok mit nem szabad tábla fogad, belül azonban a természet olyan szabadsága, vadsága és a jómódú szinten tartás csodálatos példája tárul elénk, hogy ide bármikor, bárhonnan kikocognék, kimennék, leülnék ha le lehet, ha nem akkor pedig csak úgy ácsorognék a park közepén.

Alapvetően nem vagyok egy parkmániás, mert mindenki az, szóval én miért legyek, de ez itt tényleg más. A park becsületes neve egyébként Pötzleinsdorfer Schloßpark, van benne legalább két mammut fenyő is, aminél kellemesebb, kedvesebb, puhább lényt nem sokat láttam.

Bő lére eresztett nem sok tartalommal bíró mondandóm a végére ért, két dolog miatt kell most Bécsbe menni tehát: a Petit Dej megér egy plusz túrát, mert mégiscsak más Bécsben enni ugyanazt, mint a Retek utcában (vagy a Wesselényiben), és persze a mammut fenyőt is tartalmazó parkot megnézni, vagy a kettőt egyszerre, abba pedig már bele se gondolok milyen lehet macaront enni egy mammut fenyő alatt.

Ez pedig egy petit dej selfie á lá happy birthday.