Ha evésről van szó, úgy tűnik, nincs az a formátum, amit ne lenne kedvem kipróbálni. A lakásétterem fogalommal még csak ismerkedtünk úgy hat éve, amikor én már ott virítottam az egyik legmenőbb, akkori budapesti helyszínen. Nem sokkal, vagyis de.. egész sokkal később pedig önkéntes, majd hivatalos nagykövete lettem a Yummber, az éttermek Ubereként aposztrofált magyar startupnak.

Támogatok és alapból szeretek tehát minden új modellt, új élményt.

Belátom, hogy nem annyira új forma az, hogy magánszakácsot bérelsz, biztosan mesélhetnének erről a vitorlásokon tengődő milliomosok, ha akarnának, de szerintem most épp nem akarnak, majd esetleg legközelebb.

De ha történetesen (még) nem vagyunk milliomosok, nyilván úgy érezzük nem engedhetnénk meg magunknak ezt a magánszakács bérlés dolgot. Óriási tévedés. Gondoljuk csak végig, ha összejövünk öten-hatan vagy még többen, vajon mennyit hagyunk ott egy egész estés vacsorán az étteremben? Ugye, jobb inkább nem belegondolni (lehet, hogy általában már nem is emlékszünk). Létezik egy weboldal, és ez most elindult Magyarországon is, ahol, mintha mondjuk – hát, elnézést a hasonlatért – nagyteljesítményű porszívót, vagy kárpittisztító gépet, esetleg sous-vide konyhagépet bérelnél, (stílszerűen szólva) hús-vér szakácsok között válogathatsz hétköznapi emberként, akik kijönnek hozzád és megfőznek helyetted, és ez már mindenképpen tekinthető egy újfajta élménynek.

Belevágtam, és kiválasztottam a sefplaza.hu oldalról Ágit, mert láttam, hogy a török konyha fogásait hozza házhoz, és őszintén: szerintem ez nagyon menő, hogy tényleg teljesen új ízeket a saját asztalodon tálalnak. Sajnos Törökországban még csak átutazóban voltam, és gondoltam az isztambuli reptér gasztronómiai kínálatánál eggyel beljebb ásom magam, persze aztán jön majd előbb-utóbb a személyes élmény is, nem várok sokáig, főleg miután megtapasztaltam a most következő élményt. 

Ágival egyeztettünk, mondtam neki, hogy szerintem minden van nálam, ami kell, de hát végülis mi kell, tányérok, tálak, sütő, tűzhely, nagy ügy.

Meg is érkezett a nagy napon, rögtön neki is állt.

Bevallom, én imádom a bizalom, sokszor kihívást rejtő különböző fokozatait: tehát annak idején a Yummbernél most pedig a Vizeatnél, vadidegeneket engedsz a lakásodba, nem félsz és ők is bíznak benned, hiszen feljönnek hozzád és nem tartanak attól, hogy láncfűrésszel várod őket. Itt majdnem hasonló a helyzet, végső soron egy idegen ember pakolászik az edényeid között, de te elhiszed és tudod is, hogy jó lesz így mindenkinek.

Másfél-két óra múlva ott virított az asztalon valamennyi fogás, és ahogy a törököknél szokás egyszerre álltunk neki mindennek. Ági is leült közénk, mesélt minden ételről, egyszerűen nem tudom átadni az élményt, hogy milyen érzés, amikor teljesen újszerű fogásokat tálalnak a saját asztalodnál, és részletesen beszélnek is róla.
Röviden és tömören: ennél nagyszerűbb élményt nem is kívánhatok senkinek.

NO X - Ez nem egy fizetett PR cikk volt, sajnos :(

Mi az, hogy hőstermelő?

Csak egy fantázianév. Persze, hogy nem igazi hős, meg nem is piros köntösben repkedő szuperhős, szóval nem olyan hagyományos hős, sőt az elnevezést általában ki is kérik maguknak.

De azoknak, akik legfeljebb felkapott nagyvárosi biopiacokon láttak valódi paradicsomot vagy nem ipari tojást, nekünk ők azok.

Mert képesek nap, mint nap életet adni, zöldséget, gyümölcsöt, állatot nevelni, megértik, hogy mit akarnak ezek a kényes, öntörvényű lények, szóval ők igenis küzdenek nap mint nap. Mi pedig el akarjuk ismerni őket. 

Sőt, nemcsak elismerni, hanem megismerni. 

(ez volt 1. rész: Egy valódi hőstermelő titkos élete 1. rész)

Az interjú folytatása Ákibácsival

Mi a legnehezebb része?

A legnehezebb? Sok legnehezebb része van… Mondjuk általánosságban az, hogy az időd és az energiád véges. Még én is, akinek pedig végtelen energiája van, akad, hogy elfáradok. És mindig van valami, ami elmarad. De mondok azér’ néhány legnehezebbet.

Például az ölés. Az, hogy felnevelsz egy állatot – PONTOSAN azzal a szándékkal ugyan, hogy megedd vagy majd később eladd, és abból a pénzből vegyél olyan valamit, amit nem tudsz terményért megvenni, vagy cserélni -, de ha eljött az idő, akkor megszünteted a földi létezését. Te szünteted meg. Nem a vágóhíd, nem valaki harmadik személy, akit sosem láttál, és csak a fóliába csomagolt hússal találkozol a boltok polcain, hanem te. Te leszel véres, te nézed végig a haláltusáját, és a te kezedben múlik ki. Ezt a mai napig nem tudtam megszokni, de valamit valamiért…

Kisnyulak

Kacsa szárítás

Bütyök, csirke

Amikor errű’ beszélek, általában megkiabálnak a húst nem evők, ezért fontosnak tartom elmondani, hogy a természetes ölés, amikor például egy réti héja elkapja az egyik kokasom, vagy a róka az egyik tyúkom, akkor az a mód, ahogyan ők megölik, az LÉNYEGESEN durvább és állatkínzóbb, mint az, ahogyan én teszem, vagy a vágóhíd teszi. Határozottan durva horror, láttam már… Illetve előtérbe helyezni egy állat leölését a sok gabona „leölésével” szemben, az pedig álszentség. Szerintem. Mert attól, hogy egy növénynek kevésbé vannak emberies tulajdonságai a háziállattal szemben, és a búza nem tud kiabálni, meg szépen nézni, attól még pontosan olyan fontos az élő rendszerben, mint az állat.

Tehát NE az állat elpusztítása miatt legyél vegetáriánus,

vagy vegán, hanem a haszonállatok nagyüzemi tartásának módjai miatt! Na, arrú’ már lehet beszélni! Például, hogy mit keres annyi állat egy rakáson akkora területen, amennyi ha legeltetéses, szabadtartásos állattartás lenne, akkor lényegesen kevesebb egyednek lenne csak elég… Persze, megkapják a legfontosabb tápanyagok makroelemeit és a mikorelemek egy részét, meg sok egyebet, amirű’ mos’ nem dumálok, de mindenki tudja, hogy ez nem ugyanaz, mint amikor kint lófrál, vagy a szarvasmarha kint „marhafrál”, vagy „bocifrál” a legelőn, és onnan eszi össze, ami köll neki. És itt a lényeg: a terület. Megbolondútá’, gyárék, hát csináljak legelőt egy olyan területből, amin a szotyi is megteremne, na neem! Pénzügyi szempontból teljesen jogos. Gondolom én. De errű’ is elég ennyi.

A „termelősdi” életmód „többi legnehezebb” része megszokható. Megszokható az ürülékkel való napi, rutinszerű érintkezés például. Aki állatokkal kezd el foglalkozni, az előbb-utóbb óhatatlanul szaros lesz. Később meg már direkt is. Például amikor – hogy is mondjam szépen? – „ürülékszaglat” alapján sejted meg, hogy valamelyik csirkéd beteg. Meg hát kiganyézni is ki köll. E’ van.

Megszokható, hogy a zene (akár a hangszeres játékról, akár zenehallgatásról, akár a kreálásáról van szó), ami régen napi szinten jelen volt az életemben, ma már alig. Vagyis csak ritkán és koncentráltan. Inkább télen. Zenekari próbák vannak ugyan, de ritkábban, mint régen, amikor még sok zenekarban nyomultam. A zenehallgatás valahogy meg nem hiányzik – inkább figyelem a tanya hangjait -, de a hangszeres játék és zenegyártás viszont eléggé.

Megszokható az is, hogy teljesen más ritmusban éled az életed: nem az óra a meghatározó, hanem a fényintenzitás.

Nem este hatkor zárok, hanem akkor, amikor erre már megfelelő a setétség.

Ha ez este nyolckor, randivacsora idején van, akkor akkor van.

Megszokható - bár határozottan nem esik jól -, hogy fizikailag távol, légvonalban is 100 km-re kerültem attól a helytől és azoktól az emberektől, akikkel anno tizenhét éven át majdhogynem napi kapcsolatban voltam. Igaz, hogy sűrűn haladok át azon a városon – Veszprémről van szó egyébként -, mert ott a zenekarom, és bármikor is járok arra, mindig eltölt egy „jajegyemmeg” érzés egy felhasi vákuum-érzéssel együtt, de ez konzerv-jelenlét csak: az istálló nyitása, az állatok ellátása után tudok indulni, és estére illik hazaérnem. Ebbe nagyritkán fér csak bele egy-egy csevej. Természetesen itt is vannak barátaim, hisz’ innen vándoroltam Veszprémbe, és velük hál’ Istennek azér’ össze tudunk ülni viszonylag rendszeresen, tehát van azért társasági életnek nevezhető esemény is az életemben.

Csirke menza

Amit még nehezen viselek, az az izzadás. A normál nyár is ilyen, de amikor csillió fok van, a szemöldöködön megült verejték meg eccőcsak – 7-8 percenként - beleborul a szemedbe, az minden, csak nem remek. Értem én, hogy méregtelenítek, meg hőháztartok, de azér’ na. A hideg ellen felöltözöl, de a meleg ellen mit vegyél még le? Bőrt? Húst?

Na, és a szúnyogok… Hozzászoksz, hozzászoksz valamelyest, de én kiirtanám a földről… De erre meg egy jóbarátom azt mondta:
- Hülye vagy?! Ha a szúnyogot kiirtod, akkor a békák nem tudnak mit enni, akkor a gólyák nem tudnak mit enni, és akkor nem lesz gyereked!

Megszokod. Bevállaltad, hát tedd is…

Mi a legjobb része?

Most még nem „kész” a tanya, nem tartok mindent, amit szeretnék, nem minden működik úgy, ahogyan szeretném, de maj’ ha kész lesz, akkor a legjobb része az lesz, hogy tudom, hogy mit eszem, illetve tudom, hogy ha bármi van a világban – leszámítva a globális katasztrófákat, atomháborút, biológiai fegyverekkel „vívott” világháborút és ilyeneket -, én enni fogok. Feltéve, hogy nem akarják majd elvenni. De arra is van recept.

Tetszik a természet rendjével való harmonizálás, az abba való beleilleszkedés. Nem mondom, hogy teljesen megvalósítható, mert nyilván nem késsel vadászom egy szál pucuban a mezei nyúlra, és nem nyersen rágcsálom azt el egy fa tövéből körbepislogva, hogy vajon ki akarja elvenni tőlem… De több fokkal közelebb vagyok a valódi élethez, és egyre távolabb a kreált világtól. Ez valamiféle biztonságérzetet ad.

Az, hogy pontosan tudod, hogy miket tudsz véghezvinni a tanyán és miket nem, az feltölt önbizalommal. Mármint a világ fizikailag elérhető, elvégezhető tevékenységeit illetően… Mer’ a csajozással kapcsolatos ténykedéseken nem segít, azt megmondom, nekem elhiheted. Irgalmatlan történeteim vannak tarsolyban… 

Körömvirág első szedet 2014.

Körömvirág első szedet 2017.

Meséltem a föld, növények és állatok, valamint közted kialakuló transzcendens viszonyról, ez is remek dolog. Amikor kinyitod reggel a karantént és látod, hogy szegén kis sérült csirke szaladgat nehézkesen feléd, mer’ tudja, hogy te vagy a kajaforrás. Vagy amikor a nyúl dugja a kezedbe a fejét. Vagy a kokas felül a térdedre – és ha mákod van nem kulázik oda -, és bizalommal van irántad. Na, őket már nem fogod tudni levágni, az tiszta sor…

Melyik termékedre vagy a legbüszkébb?

Igazából, mivel még csak őstermelő vagyok, kistermelő nem, így nekem még nincsenek kifejezetten terméknek nevezhető portékáim. A kistermelő az, aki már feldolgozott élelmiszert is árulhat: lekvárt, lecsót, csirkecombot, kolbászt stb. Persze csak a megfelelő bevizsgálások és hivatalos eljárások, mint NÉBIH blablabla, hatósági állatorvosi blablabla, ÁNTSZ blablabla, egy talicska illeték és eljárási díj blablabla megfizetése és lebonyolítása után. Az őstermelő csak feldolgozatlan terményt, vagy élő állatot, tojást, vagyis alapanyagokat adhat el hivatalosan. Engem még a félkész konyhám elválaszt attól, hogy kistermelő legyek, de ahogy a mondás tartja: ami késik, arra várni köll.

A terményekkel kapcsolatban érzett büszkeséghez egyébként bőven elég, ha jól sikerül egy vetés, egy szüret, egy metszés, egy lekvár, egy tojás, egy madárijesztő, egy ülőrudazat, vagy egy ólajtó, egy jól sikerült forrasztás a traktor hidraulika vezérlőkábelén, egy megjavított sarokcsiszoló, satöbbi, satöbbi. Ezekre mind büszke vagyok. Vagy ha aznap nem borítottam magamra a tacsakos vizet. Már az is elég.

Bodzaszirup

De hogy konkrét példát említsek: amikor azt hallom vissza, hogy a vevőm 92 éves nagymamája azt mondta az unokájának, hogy

„Fijjam, én ilyen sárga tojást még nem láttam…”,

pedig ő aztán láthatott eleget, vagy küldik vissza az itteni tojásból készült sütik fényképét, amiken már majdnem természetellenesen sárga a tészta, vagy a krém, vagy a nokedli – bár ez utóbbi sütiben ritkán fordul elő -, vagy amikor gasztrológiában jártasok üzenik, hogy igen remek lett idén a paradicsom, akkor az azért jó érzés ám!

Pláne, hogy tudod, mikről mondasz le ezért.

Vannak rajongóid?

Természetesen. Mindig, amikor hazaérek, szólni kell a traktoros kollégáknak, hogy valamelyikük gyöjjön már ki a homlokrakodóval, oszt takarítsa mán el innen ezt a sok fedetlen keblű hölgyet, akik itt tobzódnak a kapuban, mer’ különben nem tudok bejutni a’ ojjektumba…

Nem hiszem. Maj’ ha allűrösködő celebparaszt leszek,

és menek be valamelyik kereskedelmi tévécsatornához „interjúzni”, mer’ kivasaltattam az elsődleges nemi jellegem függelékét, akkor maj’ lesz rajongóm.

Szerintem egyébként inkább arról lehet szó rajongás kapcsán, hogy egy-egy vevőmnek nagyon bejön egy-egy termény, ami az itteni földön/föld alatt/föld felett termett. Tudok olyanról például, aki ha tőlem nincs tojása otthon, akkor mástól már nem vesz. Bár ez nem is rajongás, inkább csak kényszer, mert a gyermekei nem eszik már meg a boltit... Valami ilyesmi rajongás lehet, hogy van, nem tudom. Rajongjatok, és akko’ lesz rajongóm! Én meg maj’ sztárkodom, jó? Megtanulok ásót pörgetni, kaszával célbadobni, meg kombájnt egyensúlyozni az állcsúcsomon. Egyszerre…

Szandál fatal error

Összességében az egész parasztkodáshoz annyit javasolnék, hogy legyél te is az,

legyél paraszt!

Vagy ha nem akarsz, akkor oldd meg, hogy a növényvédelmet nagyüzemi szinten is lehessen termésátlagok tartása mellett hatékonyan, de a bolygót nem kinyírva folytatni.

Oldd meg, hogy az étel étel legyen, s ne valami annak látszó tárgy!

Bármelyiket is választod, ne kezdj úgy bele, hogy nem beszéltél olyannal, aki már csinálja, vagy ért hozzá, vagy már benne van, nehogy csecsre ugorjál vele, nehogy hirtelen hátraarc legyen belüle!

Na, hajrá!

Izetlen almát vett a biopiacon?

Ne is firtassuk a jelenség hátterét, úgysem értünk hozzá. 

Lényeg a lényeg, most már mindegy, van egy vagy több kiló enyhén kásás, talán itt-ott ráadásul kukacos almánk, ilyen ez a popszakma. 

Mit tehetünk?

Vegyük le az összes létező őszcsalogató fűszert a polcról: fahéj, szegfűbors, kardamom, ha van otthon citrom, azt is használhatjuk, ha mániákusan egészségesen akarunk élni, akkor ez utóbbi természetesen legyen kezeletlen héjú. 

Normál esetben kókuszvirágcukron, nyírfacukron, esetleg mindenféle kamu barnacukron éldegélő sorstársaim (az édesítőt direkt nem említem most), eljött a pillanat, amikor a hátsó, belső, de mindenképpen valamilyen szégyenpolcra száműzött fehér kristálycukrot elő kell venni, mert a helyzet mentéséhez most erre lesz szükség. 

Felteszünk 15 dkg kristálycukrot a serpenyőbe és elkezdjük felolvasztani, karamellizálni. Közben meghámozzuk az almákat, a héjakat vagy megesszük közben, vagy odaadjuk a madaraknak, disznóknak, csirkéknek, végső esetben a férjünknek, barátunknak, barátnőnknek, szomszédnak, de semmiképpen sem dobjuk a szemétbe, mert az almahéj az jó, meglepődve fogjuk észrevenni, hogy a mostani almahússal ellentétben annak például mégiscsak van íze. Mindegy, a folyamat már nem visszafordítható, tehát daraboljuk fel az almákat, ha lehet egyenlő darabokra, ha pedig nincs kedvünk fél óra mindfulnessben csak az alma egyenlő méretű kockázásával tölteni (nem szabad semmi másra gondolni közben!), akkor nyomjuk a "rusztikus" változatot, csak úgy, ahogy jön. 

Amikor karamellizálódott a cukor, hajítsuk bele az almákat, elkásásodott, vízhiányos barack, soha meg nem érő szilva szintén mehet bele. Kis vizet is adjunk hozzá, majd jöhetnek a fűszerek. Fahéj, kardamom, szegfüszeg, amennyit csak elbír, ne sajnáljuk, legyen minél durvább, itt az ősz, mert megérdemlem. A felszálló illatok kárpótolnak mindenért, sátáni kacajjal nyugtázhatjuk, hogy bennünket nem ver át többé a pofánkba mosolygó zöldségesnéni, aki a hülye pesti hipsztereknek felhozta a romkocsma piacra a szomszéd takarmány almáját, amelyet még a malacok is érintetlenül hagytak. 

Leginkább lehűtve, provence-i hangulatban, porcukros orral, kandalló előtt, annak hiányában a fűtőtestre tehénkedve fogyasztva ajánlott. 

(A kép színei, az új iOS csodálatos nevű dramatic warm filterjének köszönhetőek).

Jó étvágyat! Diétázó ismerőseinknek nyugodtan hazudhatjuk azt, hogy kókuszvirágcukorból csináltuk. 

Hozzávalók:

4 alma (mindegy milyen fajta csak ehetetlen legyen)

1-2 körte

egyéb kidobásra ítélt gyümölcs

4-6 szegfübors (mondjuk én véletlenül 15-öt beletettem)

2-3 teáskanál fahéj

1 teáskanál kardamom

15 dkg fehér (hehe) kristálycukor 

Valahogy így definiálja magát: ökoparaszt, avagy Ákibácsi. 

És ilyen sztorikkal szórakoztatja a népet:  

Gondoltam készítek vele egy lényegretörő interjút, kihangosítom az amúgy is nagyon vicces, mindenféle értelemben ízes szavakat.

Saját bevallása szerint végül kissé túlspilázta a mondandóját, szerintem azonban minden szava arany. 

Több részletben közlöm majd az interjút, eredeti formájában ugyanis talán kicsit töménynek tűnhet a gyors impulzusokhoz szokott hipszter-urbánus-tudatos, de remélhetőleg az értékes gondolatokra mégiscsak nyitott olvasónak.

Próbálj meg lassítani, időt szánni rá, főzz mellé egy zsályateát, ülj le valami kényelmes székbe, egy őszi ködös koradélutánon vagy estén... Utazás indul!  

Póréhagyma és az ég

(Most megfordítottam a logikát, én, vagyis a kérdező vagyok a dőltbetű, Ákibácsi meg a nem dőlt.)

Miért lettél "ökoparaszt"?

Mert űrhajósnak elég béna voltam… :)

Először is az „ökoparaszt” szóról mesélek. A vevőknek írt leveleket általában úgy zárom, hogy „Áki bácsi, a paraszt”, de mint munkakör valamit kellett kreálnom, ami nagyjából ráillik arra, amit csinálok.

"A paraszt, az paraszt."

De nem úgy, ahogy a legtöbbször használjuk a szót, hanem abban az értelmében, hogy a régi, hagyományos földművelésről és az állattartásról, valamint ezekhez és a falusi-, tanyasi élethez kapcsolódóan átfogó ismeretekkel rendelkező ember. Neeem, ez nem én vagyok, én csak törekszem rá, hogy eccőcsak maj’ ilyenné váljak.

Az első vetemény, valamint Borsó, a lelenckutya és Kisganyé a lelencmacska

Az öko előtétszó meg az irányt jelöli ki. Vagyis azt, hogy igyekszem nem magamra haragítani a bolygót. Ma úgy írnánk le egy divatos álláshirdetésben, hogy „ökológiai szemléletű mezőgazdasági operátor”. Nna. Annak idején, ha úgy alakul a beszéd fonala, maj’ úgyis mesélek arról, hogy mi az a bio, vagy öko, mi az, hogy vegyszermentes stb., mert ezen a téren könnyen csőbe húzva találja magát az ifjú paraszt. No, meg a vásárló is.

Hogy miért lettem paraszt? Igazából csak annyi történt, hogy ahogy kezdett benőni a fejem lágya, kobakon bévül elkezdtek összeállni a kis kirakósok a nagyvilágrú’ - hogy mi miért van, miért lehet, hogyan lehet, blablabla -, és eccőcsak megfogalmazódott bennem, hogy én egy pöttyet másként szeretném. Emlékszem a pillanatra egyébként. A döntés pillanatára. Nem mesélem most el, mert hosszú lenne, de a lényeg az, hogy pár percen belül megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az agy átáll egy másik vonalra, és valahogy ezt a másik vonalat erősítő események, személyek kerülnek elő a semmiből, hogy segítségedre legyenek.

"Ennyit a bevonzásról."

Csomborszüret

Mit látunk, ha körbenézünk? Én mondjuk, látok egy asztalt, egy könyvespolcot, a padlót (ehh, fel kéne már seperni), kutyám fekszik kint a kemencénél…  Szóval azt látjuk, hogy a munkáért kapunk valamennyi pénzegységet, azt elköltjük élelmiszerre és egyéb olyan dolgokra, amelyeknek szükségét érezzük, és esetleg telik is rá. Maradjunk egyelőre a Maslow-piramis alján, azaz a legszükségesebb dolognál, az ételnél: ha sok a pénz, vehetsz/ehetsz élelmiszert, ha kevés, akkor az élelmiszerben az utolsó e betűt általában ki lehet cserélni a-ra… Ez nem minden élelmiszerre igaz, de azért látja mindenki, hogy az igazán jó minőségű áru, az nem olcsó, na.

Szerettem volna a munka-pénz-étel hármasból a monetáris részt kivenni. Legalábbis a minőségi élelmiszer és a munka közül, mert a pénzt, mint fizetőeszközt teljes egészében nem tudom kivenni, hisz’ ölég pöszén néznének pl. a benzinkúton, ha tankolás után a kutasleány „kártya, vagy készpénz?” kérdésére leborítanék egy rekesz céklát a pultra, hogy akko’ itt a fizettség…

"Viszont ha ügyes vagy, tudsz dolgozni sokat, meg egy kicsit többet,"

akkor a munka és az élelmiszerek egy része közül már ki lehet venni az aranyfedezet nélküli vasat és papírt, és akkor van már egy biztos pontod: tudod azt, hogy mi NINCS az élelmed azon részében, amit te termeltél. Pontosabban: mi az, amit TE nem tettél bele. Mer’ azé’ innen-onnan belehullhat ez-az…

Azért emlegetem azt, hogy „az élelmed azon része”, mert nem mindent tudsz megtermelni. Sok mindentől függ: mekkora földed van, van-e erőd, van-e időd, elverte-e a jég, vagy simán „csak” letarolta-e az a nyomorult vándorpoloska. Például így, hogy jobbára egyedül nyomom, a kenyérgabonát rögtön el is kellett felejtenem, mert az nem igazán egyemberes történet. Még a kaszálás csak hagyján. De a cséplés, szelelés mind olyan munkafolyamat, amit közösségben érdemes végezni, különben időbukta van. Ráadásul az ellenálló búzafajták egy részét (pl. az alakor- és a tönke búzát) hántolni is köll, azt akkor hogyan is, meg mennyiből is? Van kérdés, nem is kevés. A táplálkozási szokásaim átalakításával lehet nélkülözni a kenyeret, de ha nem akarom, mert szeretem a jó kenyeret, akkor venni köll. Legalább lisztet és élesztőt. Meg cukrot. És sót. Meg sütőt, ahhoz áramot, vagy a kemencéhez téglát, fát, fúrni köll kutat, vagy fizetni köll a vízdíjat… Szóval, ha azt olvasom, hogy valaki önellátó, akkor többnyire az jut eszembe, hogy ugyanmá’ bökjön má’ rá a sóbányájára… Önfenntartó. Na, az más! Azt lehet. Az önellátóság az én olvasatomban azt jelenti, hogy mindent te termelsz meg, ami neked köll. Nos, egy gombostű előállításával már rögtön lennének is problémáink… Viszont az önfenntartóság nekem azt jelenti, hogy a gazdaságodon belül termelt ezzel-azzal, a birtokodban lévő erőforrásokkal, azok kereskedelmével, cserékkel stb. valahogy megoldod, hogy ne kelljen külső forrást igénybe venni. Ez szintén közösségi szinten tud jól működni, egyénileg egyelőre én nem tudtam megvalósítani. De törekedni lehet rá. Sőt, kell is. Különben bukta van. Na, én EZT a részét csinálom.

"Törekszem. Meg sokat buktázom…"

Szóval, valami olyasmit képzeltem el, hogy ha már úgyis baromi sokat köll dolgozni, akkor dolgozzak magamnak, s ha jól alakulnak a dolgok, akkor t’án lesz felesleg, s akkor t’án lesz pé’z is. A kezdetek ölég húzósak voltak: a tanya lakhatóvá tétele, első vetemények, első gyümölcsfák, első állatok, mezőgazdasági sulik szépen sorban, teljesen új életforma stb. Ma már kulturáltan el lehet lenni itt a tanyán, már nem az istállóban kecózom, itt melegvíz folyik a csapból, nem hűl ki a ház két-három óra alatt. Szóval, e’ itt most már istenes.

A szépség és szörnyeteg

Hogy néz ki egy napod?

Ahogyan mindenkié, aki már dolgozó állampolgár: felkelek, intézem azt, amit köll, oszt eccőcsak lefekszem alunnyi. :)

Annyiban másabb azér’, hogy ez az életforma azzal is jár, hogy nincs hétvége, nincs ünnepnap. Pontosabban van, hogyne volna, csak az olyan parasztokat, akik maguk dolgoznak ahelyett, hogy dolgoztatnának, őket ez kikerüli, vagyis egyetlen ünnepnap, vagy hétvége sem jelent munkaszüneti napot. Ahogyan egy szülő sem mondja a gyermekének, hogy „Jól van, gyárék, ma nem esző’, mer’ ma vasárnap van!”, úgy azok az állatok, akiket te nevelsz, azok (ők) is igénylik a napi törődést. A növények ugyan elvannak magukban pár napot anélkül, hogy rájuk néznél – bár ez sem mindig igaz -, de az állat mindennapi foglalkozást jelent. Legalább reggel. A zárást ki lehet manővereztetni valakivel, aki a szárnyasok elülése után bezárja az ólakat helyetted, de a nyitás az szent dolog. AKKOR látod, hogy mi a helyzet: beteg-e valamelyik, esznek-e rendesen, satnyácska-e valamelyik, el köll-e különíteni, hogy állnak az ifjak, hogy áll a hierarchia harc, közbe kell-e avatkozni stb. Különböző fajú és életkorú állatok takarmányozása más és más, azt nem bízhatod olyan valakire, aki ezt nem csinálta még, nem tudja, mit miért kell, mire kell figyelni stb.

Visszatérve a kérdésre… Ööö… Bocsánat, sokat jár a szám, mer’ itt a tanyán jellemzően nem szokott – bár manapság már mindenhez beszélek, szervusz, kavics! -, oszt lett egy pöttynyi dumálási kényszerem, de még így is jóval kevesebbet beszélek, mint bárki, aki „normális” munkát végez…

Szóval, egy napom általában napkelte előtt fél, vagy egy órával kezdődik. Ez attól függ, milyen idő van napközben: ha nyáron a nap felszíni hőmérsékletét közelítjük, akkor a kapálást, gyomlálást a nagyon pirkadatra időzítem. És általában ébredéssel kezdődik egy nap. A másik eset, amikor előbb kezdődik el a nap, mint ahogy felébrednék, az más történet. :)

Napkelte. Ez nyáron 4.30 körül, télen 7.30 körül van. Szóval nyár közepén teljesen normális a hajnal négy óra. Ilyenkor négy óra kilencre kint vagyok az istállóban. Igen, reggeli előtt – az állat eszik először -, öltözés ganyézósba, oszt már suhanok is. Bár mióta pézsmarécéim (némakacsáim) is vannak, és az ő udvaruk az istálló és a ház között van, azóta őket erisztem ki előbb, s ekkor meg is kapják a víz és dara adagjukat. Hozzájuk majd az istálló elrendezése után, a kaszálásból jövök visszafelé a zölddel újra, meg ebéd után vizet cserélni. Meg majd este zárni. De ha kicsik is vannak, akkor majdnem óránként, kétóránként, amikor arra járok, rájuk nézek, nehogy baj legyen.

Utána jön a csirkék, tyúkok, kokasok kierisztése az istállóbú’. Szabadtartás van: majdnem egy hektárnyi ligetes réten szaladgálhatnak, ehetik, amit akarnak – a szemes takarmányon túl -, de mindig csak olyanok vannak kint, akik amúgy bírják egymást. Például kokasokat nem engedek ki a legelőre egyszerre jércékkel (fiatal csirkecsajokkal), mer’ abbú’ állandó és kényszeres kufircolási perpatvar van: a jércének az a baj, ha bökik, a többi kokasnak meg egzisztenciálisan baj, ha másik kokas böki – és nem pedig ő - a jércét, így aztán hamar kard ki kard kerekedik. Viszont a kokas más méret, tehát a kisebb jércében még kárt is okoz, ha megmássza. Máshogyan is takarmányozom a kokasokat, szóval ők külön vannak. Őket az öreg kokasokkal és tyúkokkal, az előző évi csapattal együtt szoktam kiengedni. Azokban nem tudnak kárt tenni, ha meg bepróbálkozik valamelyik bátor legény egy-egy „öreg” tyúknál, akkor vagy a fővezír teszi helyre, vagy maga a tyúk érzi alávaló szemtelenségnek a rangon aluli nászt, és kap olyat az ifikokas kobakra, hogy legközelebb maj’ csak este próbálkozik be újra…

Csirkefelvigyázó Bütyök úr

No, szárnyasok odakünn, ilyenkor következik a most éppen négy macska (köll az egérirtó; nem is kapnak csak annyit, hogy utána még legyen étvágy, és dolgoznak is rendesen), és Bütyök úr – a kutyám – ellátása, valamint a karanténban tranzitoló szárnyasoké. Utána beveszem magam a TEK-be, a Takarmány Előkészítő Központba. Nem nagy valami, egy lóbox, benne daráló, szemes takarmány, zsákok, madzagok, nagyapám öreg morzsolója, ilyesmik.

"Minden barakk minden csoportja megkapja a maga kis abrakját,"

vizét a maga tiszta etetőjében és itatójában, majd következnek a nyulak. Ehhez nyáron kaszálni köll, télen meg nem. Köllene, de olyankor ugyi, nincs mit… Szóval kaszálás, begyűjtés, logisztikázás (nekifeszülsz deltailag, oszt behúzód a megbuggyantott tuningtragacsot az istállóba), majd porciózás.

Ilyenkor én már maaarha éhes vagyok. Mindenki eszik, érted, kopognak a bádog csirkeetetők, rücögtetik a nyulak a zöldet és a magot, én meg még semmit nem ettem, pedig ekkorra már 2-3 órával járunk ébredés után.

Konyha az istállóban

No, visszafelé – mindjárt reggeli – még bedobom a zöldet a kacsáknak, oszt a reggeli rutin ennyi, Áki bácsi is ehet végre. No, ez az a műveletsor, amit mindig meg köll csinálni. Akár szakad az eső, akár csillió fok van, akár karácsony reggele van, akár esküvőrű’ estél által a gáton haza másfél órája - fél cipődet elhagyva -, az teljesen mindegy, ennek meg kell lenni, nincs mese, Andersen halott.

Naposkacsák, az első erisztés

Innentől amúgy a nap elég változatos, ha sokféle az éppen aktuális munka, de roppant monoton is lehet, ha például kukoricatörés, vagy napraforgó betakarítás a feladat. A napközben az, amit VALAMIRE fordítani tudok. Ha csak a szükségeset végzem el, akkor csak szinten tartok, ha annál is többet tudok, akkor fejlesztek. Lehet tippelni, hogy hányszor sikerült eddig végrehajtani azt a munkatervet, amit egy adott napon el kellene végezni ahhoz, hogy fejlesztésre fordítsak. Nem sok.

Az esti rutin az egyszerű: be köll zárni. Jobbára tudják a dolgukat az állatok, nem oktondiak. Amúgy de, de az ilyetén ösztön elég jól működik náluk. Bemennek. Látom, hogy setétedik, menek zárni. Ez nyáron fél tíz felé van, télen meg négy-öt körül.

Ősszel és tavasszal nagyjából normális, a többi, nem gazdálkodó emberéhez hasonló a munkarend. Legalábbis az ébredés-lefekvés idejét tekintve… Télen (is) okosan köll az időt beosztani, hisz’ kevés a nappali órák száma. Ilyenkor a „gazda eszik előbb” programot szoktam inkább futtatni, mert az setétben is elfut. Mármint nem setétben eszem, mer’ van delej a vellanyig, na, csak odakünn van még olyankor éccaka.

Rögvest hazaérünk

Ajánlanád másnak is, hogy feladja a városi életét és vágjon bele az őstermelői életbe?

Eszetekbe ne jusson! Ha mindenki nekiáll őstermelni, honnan lesz a bevételem, he? :)

Őstermelőség alatt magát a veteményezést, állattartást érted, gondolom.

"Mert az, hogy valaki őstermelő, az csak egy vállalkozási forma."

A ganyézást és a földtúrást, valamint nem feldolgozott terményeidet, tehát azokat, amik kigyöttek a kertedbű’, vagy kitojta a tyúk, azokat végzettség nélkül is eladhatod őstermelőként. Szabályok nyilván vannak. Például már ki köll írni az őstermelői igazolványod számát a standodra, meg azt, hogy saját őstermelői tevékenységből származnak a termények, amiket árulsz. Viszont szántóföldet már nem vehetsz földműves regisztráció nélkül, ehhez viszont már szakirányú végzettségre van szükséged. Vannak kivételek, de ez most nem téma.

Tehát, ha földműves akarsz lenni, abból (is) akarsz élni, az más tészta, mint hogy otthon felásod, feltöröd a semmire sem jó pázsitot, és nekilátsz veteményezni.

"Mer’ amúgy a pázsit az én olvasatomban egy rendkívül pazarló, a természettel szembehugyozó butaság"

- nekem még esztétikailag sem jön be, ahogy a feng-shui kert sem: én nem formázgatom a sövényt kis gömböcskékre, vagy téglatestre, hadd nőjön minden, amerre „lát”, oszt jónapot -, nem vagyok a híve, törd csak fel!

Azt mindenképpen ajánlom, hogy ha helyet és időt tudsz találni ennek a „műfajnak” az életedben, akkor tedd meg. Nem csak azért, mert akkor majd milyen remek „táplálék kiegészítőid” lesznek, hanem mert ha földdel foglalkozol, akkor egyrészt koszos leszel, másrészt pedig rájössz, hogy nem oly’ eccerű a mutatvány, mint ahogy azt korábban gondoltad, harmadrészt pedig kialakul egy transzcendens viszony a birtokod, földed, növényed, állatod és közted: elkezded érezni, hogy a természet része vagy, s nem pedig az ura. Ez az alázat nagyon fontos ahhoz, hogy kialakuljon egy „bolygótisztelet”.

Drogtanya

Ezzel nem azt mondom, hogy akkor reggelente ráborulok homlokkal a ganyéra – bár akadt már rá példa, de az nem volt direkt -, de mindenképpen kialakul egy „tudom, hogy mennyi melóval jár, milyen örömet szerez és milyen remek felismeréseket hoz nekem a bolygó ezen szűk környezete, annak művelése, és ha ebbe valaki belekotor, vagyis az a gyökér eldobja a szemetét, kinyomom a szemét” érzés. És ha ez már a gyermekben benne van, akkor lehet, hogy megmarad ilyennek felnőttként is, amivel ölég sokat nyer a Föld.

"Szóval, ha helyet és időt tudsz rászánni, akkor legyél termelő!"

Csinálj kiskertet (vagy nagyot), találd meg, találd ki, ismerd meg, hogy melyik növény mit igényel, mikor köll vetni, hogyan csírázik, mikor csírázik, mik az ellenségei a rovarok, vírusok, baktériumok és gombák világából, hogyan lehet ellenük szintetikus „csimbákulumok” nélkül felvenni a harcot, mi az, hogy növénytársítás, mit vethetek másodvetésnek, eleve mi az, hogy másodvetés, blablabla. Meg még egy szép rakás olyan ismeret, ami szükséges ahhoz, hogy eredményes tudj lenni. És az eredményesség alatt itt nem azt értem, hogy egy véges rendszerből (a kertedből) végtelen fejlődést produkálj, mint ahogyan a világ ma működik, hanem azt értem alatta, hogy nem rohad ki, nem szárad ki, nem rondít bele az aknázómoly, hanem átlagban jó minőségű, tetszetős terményeket tudsz szüretelni, vagy nagy számban egészséges tyúkokat nevelni, és hasonlók.

A 2014-es burjánzás

Apropó, egészséges!

A természet nem csinál olyat, hogy minden egyed tiszta, minden egyed egészséges, minden egyed rendben fejlődik. A természet rendszerben gondolkodik: az a feladata, hogy az adott populáció (például a kertedben a Paul Robeson paradicsomjaid sora, vagy mellette a különböző fajtájú bazsalikomok, vagy a másik oldalán a bársonyvirág sora a talajban és a talaj felett lakó összes élőlénnyel, parazitával együtt), így en bloc nagy átlagban csírázni képes magokat, szaporodóképes utódokat hozzon létre. Az, hogy néhány paradicsom odalesz, mert az a nyomorult vándorpoloska megbökte, hát akkor odalett. A poloska lárváját szétnyomod – van elég bőven, az ő populációjuk egésze ettől még nem sérül nagyon (sajnos) -, a roncsolt paradicsom megy a ganyéba, vagy Bütyök megeszi, de ezen kívül van még hét másik szem, ami egészséges. Örülj neki!

Magyarul: arra köll törekedni, hogy nagy átlagban egészséges legyen a kerted. És időben vedd észre, ha valamelyik része nem az, mert termesztett közegben sok a hasonló (ugyanolyan) faj egymás közelében, lényegesen könnyebben terjed szét egy betegség, mint ha vadon nőne az a paradicsom, és a legközelebbi szomszédja 25 méterre lenne.

"Biodiverzitás a kertben."

Nagyon fontos lenne.

Éppen ezért azt is mondom, hogy ha nem akarsz termelni, akkor legyél vegyész, és találd meg, találd ki, hogy a permakultúrás, azaz növénytársításos földművelésben – ami egyelőre nem egzakt tudományosságú, hanem egyfajta tapasztalati ismerethalmaz – mely vegyületek okozzák például, hogy a répalégy utálja a hagyma közelségét, a hagymalégy meg a répa közelségét, és ezért remek dolog egymás mellé ültetni őket. Mi okozza pontosan? Hogyan lehetne átültetni nagyüzemi termelésbe azt, hogy a répa és a hagyma felváltva legyenek? Vagy kivonni a répából AZT az anyagot és fújni vele a hagymát, hisz’ eltérő termeléstechnológiájú növényekről beszélünk, a nagyüzemi, gépesített művelése nem megoldott így – legalábbis nem tudok róla. Viszont fontos lenne.

És még van egy naaagy rakás ilyen növénytársítás, amiről tudjuk, hogy működik (nem mindig, és nem mindenhol), de nem ismerjük a vegytanát, a biokémiai okait. EZT találd meg, lesző’ szíves, mert a természet például olyat sem csinál, hogy ott van, nesze, 176 és fél hektár kukorica, amiben nem nő más, csak kukorica. A természetben ilyen nem fordul elő, s mivel egyedüli faj azon az adott területen, ha felüti a fejét egy kehésség, hihetetlen sebességgel és hatékonysággal tud szétterjedni az egész táblára akár. Tehát azért (is) megy a „csimbákulumozás” nagyüzemben, mert ugyi, aki szembehugyozik a széllel, az valószínűleg hugyos lesz. Nem is lehet szerintem másként tenni olyan nagyüzemben, ahol a termésátlagokat és az üzleti fejlődést tartani szeretnék. Errű’ is tudnék még estig dumálni – ippeg hajnalodik, lassan mennem köll a’ istállóba -, de ezen most átlépek.

Melótütyő

(Folytatás következik.)

 Update: Egy valódi hőstermelő titkos élete 2. rész

Kérlek, lájkold és oszd meg, hogy terjedjen, köszi előre is!  (ezt már a szerkesztő kéri)

Hőstermelő & Gasztrobizarr kooprodukció. 

Az IKEA, mint márka ellen nincs különösebb kifogasom. Korábban, mint gondolom mindenkinél leginkább az volt a behúzó ereje, hogy mindenhol máshol végtelenül ocsmány és nyomasztó bútorokat lehet csak kapni, ott meg nem. Érdekes, hogy ez a helyzet a mai napig nem valtozott semmit, legalábbis a megfizethető kategóriában. 

De létezik egy bizonyos ikeás szék. Szerintem sokan ismerik, ki ne ismerné... Ez az a kerti szék, ami mindenhol van. Minden teraszon. Minden sarokban, mindenhol. A létező legolcsóbb. Van hozzá még egy szék és egy asztal és így az egész kb. 15 ezer forint. 

És, hogy ebből a székből pontosan ki, hol és főleg miért gyártott hatvan millárd vagy még több darabot, hogy az emberiséget megváltó, vagy éppen elpusztitó planktonként szaporodjanak a kávézók és éttermek teraszán, ezt egyszerűen nem tudom megérteni. Hogy jött ez, hogy a világon mindenhol ez kell, hogy legyen, hogy a vendéglátóhelyek nem valami ellátó hálózattól rendelnek stabilabb kerti vagy teraszszékeket, hanem elmennek az ikeába és ezt megveszik, mert ez csak 160 ezer forintra jön ki és annak a szerencsétlen vendégnek úgyis tökmindegy mire ül, le lehet ülni erre is végülis.

Az még rendben, hogy a bulinegyedben a legjobbkocsma.hu teraszán az apácaruhában délután 5-kor félmeztelenül benyomva üldügélő brit legénybúcsúsok ezen üljenek a nyolcezer forintos repjegyük és az amúgy szállodabefektetők által felhúzott "airbnb"-szállásaikon az emberiséget szintén elárasztó kocka ikeaasztal és húszezerforintos emeleteságyuk között félúton. 

Amit viszont tényleg nem értek, hogy bizonyos legnagyszerűbb kávézók teraszán miért kell az 1200 forintos kávé + croissantomat egy ugyanilyen értékű széken ülve elfogyasztanom? A nemes, kompromisszummentes odafigyelést és rendkívüli tudatosságot igénylő italt miért kell egy igénytelen, valahol a világban feltehetőleg hatalmas környezetszennyezéssel, rabszolga hadsereg által tömegekben gyártott faszék formájában egyesült, szárazföldi vizuálisan pusztító planktonhordán meginnom?

Nem értem. Ahogy az ugyanígy végtelen mennyiségben támadó fémvödrös ikeás műnövényt sem értem. Miért gondolják azt, hogy ez jól néz ki? Hogy arra az ikeás fabútorra mindenképpen kell egy ilyen műnövény is.

Így lesz teljes a látszat.

Semmilyen műnövény nem néz ki jól, mert látszik rajta, hogy mű.

Csak, hogy értse minden kávézó: az olyan, mint a nescafé. Miért raksz ki nescafét dísznek a "starbucks" (=a kávézás IKEÁja) asztalodra és székedre, ha egyszer saját kezeddel szedted Etiópiában a kávészemeket, de legalábbis ismered névről azt, aki szedte és utána negyvennyolc menetben kísérletezed ki utána, hogy helyesen legyen pörkölve, majd egymillió forintot költesz a darálóra, tízmilliót a kávégépre, nyolcezret a teásszettekre darabonként? 

Oké, a terasz bútorra már nem akar költeni többet.

Megveszem az italt vendégként, kiülök, forduljak fel vagyis le, a szuperkényelmetlen, nyomasztó, filléres székekről. Ha nem akar költeni ezekre már sokat, akkor inkább kínálja kávészsákból készített zsámolyon a kávét, nekem az sokkal jobb élmény lesz, mint az ikeás szék.  

Vagy mondja azt, hogy nincs terasz. Ahogy nincs cukor, nincs tejszínhab, nincs fahéjszórás, ne legyen filléres ikeás bútor se.

És ez esküszöm nem a vonatkozó kávézók ellen szól, de nem tudom, hogyan tud így igaz maradni egy szemlélet, ha nem teljes mélységében, minden centijében hatja át az adott helyet, az ügyfél élmény teljes folyamatát is beleértve.